Akár egy panellakás a ’80-as évek végén, akár egy lapostévé a 2000-es évek közepén – a társadalmi nyomás és a „normális élet” utáni vágy közös mozgatórugó. Az emberek nem luxust kerestek, hanem kiszámítható életet – a hitel csak az eszköz volt.

Az Európai Bíröság legújabb döntése újra napirendre helyezte a devizahitelesek ügyét, ami sokakban felidézte a rendszerváltás utáni hitelezési válság emlékét. De vajon párhuzamba állítható-e a két történelmi pillanat, vagy két teljesen eltérő jelenséggel van dolgunk?

Mindkét válság legfőbb kárvallottjai a dolgozó középosztály, a kisgyermekes családok és a vidéki lakosság lettek. Ők azok, akik egyik helyzetben sem rendelkeztek elegendő megtakarítással, pénzügyi ismerettel vagy politikai kapcsolatrendszerrel, hogy elkerüljék a csapdát.

A rendszerváltás idején családok tömegei vettek fel lakásépítési vagy vásárlási hiteleket államilag támogatott kamatokkal. Aztán jött a forint elértéktelenítés, a támogatások kivezetése, a kamatok robbanása – és a visszafizethetetlen adósságtömeg.

A rendszer összeomlott, a családok kiszolgáltatottá váltak, és az állam hosszú távon kénytelen volt beavatkozni.

A 2000-es évek végén ezzel szemben a devizahitelezés állt a figyelem középpontjában: a svájci frankban denominált hitelek – elsőre olcsóbb törlesztőrészleteikkel – sokakat csábítottak, míg a gazdasági válság és az árfolyam elszállása nyomán ezrek kerültek adósságcsapdába. A fő különbség: itt a kockázatvállalás tudatosabbnak tűnt, ugyanakkor a bankok gyakran nem tájékoztatták megfelelően az ügyfeleket a kockázatokról.

Míg a rendszerváltás idején az állam hibásnak beállított gazdaságpolitikájának következményeit nyögték a polgárok, addig a devizahiteles válság egy globális pénzügyi logika és egy alulinformált lakosság találkozásából született.

Mindkettő átverés volt. A kapitalizmus erről szól.

Még egy közös pont: a kiszolgáltatottság. Mindkét válság rámutatott arra, mennyire sérülékenyek a társadalom alsó és középrétegei, ha a pénzügyi rendszer visszaél a bizalmukkal. Az egyik korszakban az állam vonta meg a vállalt támogatást, a másikban a pénzintézetek nem tettek eleget tájékoztatási kötelezettségeiknek. A különbség jogi, a következmény társadalmi: eladósodás, bizalomvesztés, generációs veszteségek.

A tanulság? A pénzügyi tudatosság önmagában kevés, ha a szabályozás nem védi az állampolgárokat a rendszerhibáktól. És amíg ez így marad, a hitelezés válságai újra és újra visszatérhetnek – új nevek alatt, de ismerős következményekkel.