Nekünk “vörösöknek” is vannak szent ügyeink, például az emberiség legnagyobb kórságát, a nácizmust a mi kommunista eleink győzték le. Miként nem csak a katolikus egyháznak vannak mártírjai, hanem nekünk is. Sok ezer bátor előd, akiket bestiális módon öltek meg ellenségeink. Vörös mártírok akik oly sokszor áldozták életüket, mert hittek egy “szent” ügyben.

Sok ezer mozgalmár porlad szerte a világban. Akik testükkel állították meg az ezer álarc mögé bújó, mégis egyforma náci csőcseléket. Egylényegűek voltak Horthy fehérterrorista pribékjei vagy “partizánvadászai”, az SS lágerőrei, a kínai civileket milliószám gyilkoló japán császári katonák vagy a román Antonescu vasgárdistái. 

Adolf Hitler nem pusztán egy tehetséges demagóg volt, aki megtévesztette ártatlan németek millióit. A fasiszta-náci kórság szükségszerű következménye volt annak, hogy Németországban 1919-ben vérbe fojtották a kommunisták forradalmát. Nacionalizmus, háborús sérelmek, tömegnyomor, antikommunizmus torz szimbiózisa volt képes elhitetni egy nemzettel, hogy van felsőbbrendű faj, hogy “életteret” más népektől fegyverrel kell elvenni és olyan népek is vannak, akiket ki kell és lehet irtani.

1939-ben Európára rászabadult a náci német birodalmi hadigépezet. Voltak akik legalább ellenállni próbáltak, míg mások lelkesen rohantak és szövetségesei lettek a föld söpredékének. Elsők közt Horthy és az ország korabeli uralkodó elitje. 

Európa kevesebb mint két év alatt a nácik és a velük kollaboráló országok uralma alá került. Mint ma is cinikusan mondják sokan, a kontinens első nagyobb egységét Adolf Hitler hozta össze.

1941-ben ez a szörnyeteg koalíció vetette rá magát a Szovjetunióra. Arra az országra, amely létének első pillanatától fogva tudta, hogy el fog jönni a pillanat, amikor a szocializmusra törekvő országot el akarják majd pusztítani. 1941-ben vált egyértelművé, amit évekkel korábban már József Attila is meglátott, a “tőke és fasizmus jegyesek”, azaz a nácizmus történelmi feladata lett, hogy elpusztítsa az emberiség történelmének legígéretesebb jóléti  társadalmi próbálkozását, mely kísérlet volt az uralkodó kapitalista világrend meghaladására. 

A küzdelem gigászi volt és az emberiség óriási szerencséje lett, hogy két “kapitalista” világhatalmat vezető államférfi, Franklin Delano Roosevelt és Winston Churchill felismerték, hogy a nácizmus olyan kórság, melyet kíméletlenül el kell pusztítani.

A győzelem azonban elképzelhetetlen lett volna a Szovjetunió népeinek óriási áldozata nélkül. Hitler tökéletesre hangolt hadigépezete 1941 nyarán és őszén úgy tűnt megismétli azt a bravúrt, amelyet Európában elért. Elsöprő lendülettel törtek a nácik Kijev, Minszk, Ogyessza, Leningrád irányába. A helyzet mégis alapvetően más volt. Az eredeti szovjet háborús doktrínának megfelelően a támadás után néhány nappal szovjet páncélosok ezrei lendültek támadásba Brody környezetében megmutatva, hogy a KV-1, KV-2, T-34 harckocsik óriási technikai fölényben vannak a német haditechnikával szemben. Míg a németek előtt álló nyugati haderő széthullott, addig a szovjet katonák jelentős része a legreménytelenebb helyzetben is vállalta a harcot és halt hősi halált. Az ellenállási szimbólumok közül csak egy volt Breszt városa, ahol az erőd katonái heteken át kötötték le a német haderőt. A bátor százezrek pontosan tudták, hogy minden centiméter és minden perc számít a hatalmas történelmi harcban. És azt is pontosan tudták, hogy a náci hadifogság egyenlő a halálos ítélettel. A táborokba került szovjet katonák 70 százaléka pusztult el gyalázatos körülmények közt ezeken a helyeken.

Így nem csoda, hogy a “wunderwaffe” lelassult a hatalmas orosz síkságon. Moszkva irányába minden talpalatnyi földért véres áldozatot kellett hozzanak a hódítók. Az “untermensch” népek példátlan hősiességgel védték hazájukat. Nem pusztán nacionalista hazaszeretet volt ez, hanem a szocialista honvédelem gyönyörű példája. A harcban mindenhol példát mutattak a kommunisták, nem véletlenül ölték le a németek már a harctéren a fogságba esett komisszárokat. Azt gondolták, hogy elpusztítható az eszme legyilkolásukkal. Nem gondoltak bele abba, hogy mindezzel csak a szovjet szocializmus szent ügyének mártírjait szaporították, akik példaképek lettek azoknak, akik az iskolapadokból egyenesen a frontvonalra kerültek vöröscsillagos sapkáikkal. 

1941. november 7-e volt a történelmi fordulat napja. A Szovjetunió legfontosabb ünnepnapján mutatta meg, hogy a náci Németország győzelme nem közeli,  hanem nagyon is távoli opció. Azon a napon, mint bármely korábbi békeévben katonai parádé volt Moszkvában. A megvertnek hitt Vörös Hadsereg erőt mutatott és Sztálin kiállása, sőt városban maradása példátlan bátorság volt, amikor a német felderítők már látták megvillanni a Vörös tér hagymakupoláin a hajnali napfényt. 

“Lesz még ünnep a mi utcánkban!”. Milyen látszólag semmitmondó mondat ez, ami azokban a napokban hagyta el a szovjet vezető száját. Mégis milyen mély és jelentős tartalommal bírt azok számára, akik megszervezték a gyárak keletre telepítését és dolgozni kezdtek azokban vagy egy ládányi gránáttal és egy maroknyi lőszerrel várták a német páncélosokat. 

A Moszkvai csata győzelme csak azok számára lett meglepetés, akiket elbűvölt Hitler halandzsája. Az első összeomlás és menekülés előrevetítette, hogy a német villámháborús terveknek nem Csendes-óceánnál, hanem Berlinben lesz vége. Természetesen a szovjet fegyverek háborús útja még nagyon hosszú volt odáig. Kellett hozzá minden egyéni győzelem és hőstett. Sztálingrádban csakúgy, mint Budapest külvárosaiban. 

A történelemben mindezidáig példátlanul hosszú és véres katonai út volt ez. Mi magyarok pontosan tudjuk, hogy mekkora ára volt mindennek. Az ország akkori uralkodó elitje 200 ezer magyar katonát adott Hitlernek. Alkalmas fegyverzet, ruházat, vezetés nélkül. Többségük nem is a harc közben halt hősi halált, hanem, hanem a jeges pokolban pusztult el menekülés közben. Persze mindez Horthyéknak nem volt elég, esküdöztek, hogy megállítják a Kárpátokat elérő Vörös Hadsereget. A Wehrmacht megszállókat, azonban csak egyetlen helyen fogadták géppuskával, mindenhol máshol barátilag. Lett is gyorsan 400 ezer deportált és megölt zsidó, osztozkodás a vagyonukon. Nekik jó volt mindez, lehetett gyilkolni végre, szabadon. Asszonyokat és gyerekeket a Duna-parton, csontsovány költőket halálmenetben, családjukhoz menekülő katonaszökevényeket akasztani az út menti fákra.

1919 után végre újra tombolhatott a fehérterror, szadista disznók szügyig jártak a vérben ismét. Perverz élvezetüket egyetlen dolog zavarta. A Kelet felöl lassan hömpölyögve közeledő dübörgő morajlás, a felszabadítók megállíthatatlan hatalmas tömege. Előlük azok szaladtak a leggyorsabban, akiknek a legnagyobb pofája volt korábban. Otthagyták a frontvonalban a felhergelt katonakat, akiknek a fejét összezavarta a goebbelsi és horthysta antikommunista propaganda. Aztán álltak ezek a szerencsétlenek és pillanat alatt lett végük, amikor átgázolt rajtuk a vörös acélvihar. 

Magyarországot Hitler erőddé nyilvánította és pribékjei és az őket kiszolgáló magyar pribékek elpusztították a városokat, kirabolták a falvakat, majd az összes hidat felrobbantották, leszerelték és Németországba szállították a gyárakat, megsemmisítették a vasútvonalakat.

És ma ők a hősök. 

Magyarország nem képviselteti magát Moszkvában a Győzelem napjának 80. évfordulóján szervezett ünnepségen. Orbán valamely propagandistája szerint azért nem megyünk oda, mert a háborús vereség gyászos esemény volt számunkra. Horthy és Szálasi elvesztése, az országot a fent részletezett pokolba vezető uralkodó elit nem hibás semmiben. Ellenben a jogos önvédelmet gyakorló Szovjetunió igen. Mert üldözni merték és elpusztították a patkányként menekülő német nácikat és a magyar fasisztákat. 

Hát ez a torz és beteges történelmi szemlélet ma az uralkodó Magyarországon. És ezt a nettó hülyeséget tanítják gyermekeinknek. Néhány év(tized)e még azt gondolhattuk, hogy legalább tőlünk nyugatra nyomokban megtalálható a realista történelemszemlélet. Aztán jött 2014, amikor Ukrajnában a “Kollektív Nyugat” diplomáciai és katonai segítségével ölni kezdték az oroszokat. Államideológiává emelve a Hitlerrel szövetséges ukrán fasiszta “banderista” eszmerendszert. Azt amelynek köszönhetően sok tízezer ukrán önkéntes lépett be az SS-be. Amely arra buzdította az ukránokat, hogy öljék le békés szomszédaikat, például a lengyeleket. 

Immár több, mint 10 éve annak, hogy a “Kollektív Nyugat” is megőrült. Varázsütésre visszatért Európába Goebbels és Hitler ideológiájából ismert ruszofóbia. Azonnal el is felejtették az újrafogalmazott europér “übermensch” ideológia képviselői, hogy ki is győzte le a nácizmus szörnyetegét. Ma már azoknél nélkül ünneplik a győzelmet, akik a győzelmet kivívták és azokkal ünnepelnek, akik a legjobban sajnálják, hogy 1945-ben lehullott a Reichstagról a horogkeresztes zászló és sarló kalapácsos került a helyére.

Így állunk ma a 80. évfordulón. Néhányan azért itthon is ünneplőbe öltözünk, virággal koszorúval készülünk, mert nekünk ez ünnep és az is marad. Magasról teszünk a NER propagandistáira és még magasabbról a liberális ellenzék atlantista propagandistáira. Hörögjenek csak, sopankodásuk, torz történelmi hazugságaik a tényeken semmit sem változtatnak. Győztünk 80 éve, büszkeség osztozni ebben az örömben azokkal, akiknek ünnep 1945. május 9. napja!

Kalmár Szilárd