Amikor gyerek voltam, a szocializmus tavaszi ünnepeinek sorában kiemelt helye volt április 4-nek, a Felszabadulás ünnepének.

Kaposváron a Szabadság parkban hatamas obeliszk állt, alatta katonák, a táblákon zsúfolt sorban a ciril betűs nevek. Mint kisdobosok, úttörők letettük a virágot, én szemlélődtem, betűzgettem a neveket. Orosz tudásom annak idején annyi lett, hogy olvasni tudtam legalább a keletről jött emberek írását. Próbáltam arcokat párosítani a nevekhez, persze mindenki olyan volt, mint a “4 páncélos és a kutya” egyébként lengyel hősei és minden velük szemben álló német pedig gonosz, akik rosszat akartak a világnak.

Aztán jött a rendszerváltás, elkezdték megfordítani a dolgokat. A hős lett a gyilkos, a gyilkos pedig az áldozat. Jöttek a német katonai hagyományőrzők, öreg veteránok és fiatal kopasz vaskeresztesek és szedték össze halottaikat, kaptak dísztemetőt kiemelt helyen. Nem zúgolódtunk, meghaltak, nekik is jár egy tenyérnyi föld és egy fejfa. Nyilván fiúk és apák voltak, akik elpusztultak az emberiség történelmének egyik legértelmetlenebb háborújában.

Aztán jöttek politikusok, hogy a szovjet sírok az elnyomás szimbólumai, egyesekről csak a csillagot verték le, máshol kalapáccsal estek neki a neveket megörökítő márványtábláknak. Hasonlóan, mint 56-ban. Akkor is a kommunisták lincselése mellett a legfőbb “hőstett” a szovjet síremlékek lerombolása volt. 

Ekkor ugye már a magyar nemzetet a világháború poklába vezető Horthy büszke szellemi örökösei vezették az országot. Átírták a történelmet, gyerekkorom mosolygós szovjet kiskatonája helyére egy büdös, igénytelen és koszos “megszálló” került, aki részegen erőszakolta meg anyáinkat és nagyanyáinkat. Én szerencsés vagyok, nagyszüleim és szüleim találkoztak a “felszabadítókkal”.

Egyik helyen, Erdélyben a történet középpontjában egy leningrádi hadnagy állt, akinek felesége éhenhalt az ostromlott városban, a fiatalon özveggyé lett katonatiszt nagynénémet gondolta új feleségnek, de ebből semmi sem lett, mert pár faluval arrébb hősi halált halt. 

Apámat és két öccsét, apró gyerekeket pedig nagyanyám az Alföldön kivitte az országútra csodát látni, hosszú sorban vonultak a szovjet teherautók és tankok Debrecen és Nyíregyháza irányába, hogy megvívják a második világháború egyik legnagyobb csatáját. Egy “dzsipp” megállt mellettük, tányérsapkas tiszt ugrott le róla, nagy papírzacskónyi kockacukrot nyomott nagyanyám kezébe, megsimogatta a gyerekeket és robogtak tovább. 

A rendszerváltás tehát meghozta a szellemi visszafordulást, újjéledt Goebbels propagandája, immár nem csak lehetett, de kötelezővé lett megszálló szörnyként emlékezni a felszabadítóra. Sokan, akik anyám szavajárása szerint “nagykanállal ették a kommunizmust” legfanatikusabb antikommunisták lettek. Mások egyszerűen csak elfogadták a történelem újraírását. 

Mindez évtizedek óta zajlik. Orbán Viktor Nemzeti Együttműködési Rendszere már történelmi hazugságok bonyolult hálózatára épül. Tudományos szakembernek álcázott antikommunista propagandisták milliós fizetéseket felmarkolva magyarázzák meg nekünk, hogy amit jónak és szépnek éltünk meg, az rossz volt és csúf. Boross Péter és Schmidt Mária adja az irányt az utókornak. És lassan elmennek azok mind, akik még emlékeznek a mosolygós és szerelmes szovjet kiskatonákra, a zacskó kockacukorra, a hősökre, akik a falu határában egy lépést sem hátrálva, többségükben életüket áldozva állították meg a náci páncélosok acélviharát. 

A felnövő generációk pedig már valami egészen mást gondolnak, mert eszükbe se jut a gondolat, hogy az eléjük rakott történelemkönyv nem más, mint tömény szélsőjobboldali propaganda.

Kevesen maradtunk. De vagyunk. Akik őrizzük a hitet, a tudatot, hogy minden másként volt. Nem titkoljuk, sőt büszkén vállaljuk “másságunkat”. Talán még jót is derülünk azon, hogy ebben az agymosott világban a “komcsi” lét számít a “legvállalhatatlanabbnak”. Nem vitatkozzunk, nem veszekszünk, ott vagyunk, ahol lennünk kell és tesszük, amit tennünk kell. Ápoljuk a felszabadulás emlékeit, majd 200.000 katona sírja áll szerte az országban. Megyünk, kapálunk, elvadult növényzetet szedünk rendbe, követ csiszolunk, latin és cirill betűket festünk újra. Lemossuk a koszt és a gyalázatot is. Oroszországból meghatódott hozzátartozók köszönik munkánkat, tudják, hogy ennek milyen nagy értéke van akkor, amikor lettek, litvánok, csehek és ukránok is a szovjet hősi emlékműveket bontanak el vagy rongálják meg azokat. 

Mindez persze nem könnyű és kevesen is vagyunk. De tudjuk, hogy lesz még ünnep a mi utcánkban.

Kalmár Szilárd  -Stromfeld Aurél Egyesület