Novák és Varga a szégyenteljes és tisztázatlan történetükkel együtt itt maradt szem előtt. Egy alapítványi kuratóriumi tagság ott, egy báli meghívás emitt. Megtűrt kis villanások a közélet perifériáján. Mindeközben rájuk aszalódott a kegyelmi botrány szennye, a tisztázás, a feldolgozás, vagy bár az eltűnés, megsemmisülés esélye nélkül.

Novákot és Vargát is használták, jóval politikai haláluk után is. Mint jól sminkelt, jól öltöztetett közéleti hullákat. Senki sem marad az út szélén, és nem vész el csak átalakul: ők lettek az kormány erkölcsi bukásának múmiái. Jól preparálva, közszemlére téve – kinek okulására, kinek rémületére, és kinek szórakoztatására, kinek reménykedésére.

Ahogy Szájernek járt a megfelelően hasznos pillanatban egy feltámadás, úgy nekik is kiutalnak egyet-egyet. Majd egyszer, valamikor, ha a mindenható politikai akaratnak úgy lesz jó.

Nagyjából ennyi a deal. Novákkal és Vargával a helyére került végérvényesen, mit is akar a Fidesz a női szavazókkal, a nők politikai (le)szerepeltetésével. Az, hogy Szentkirályi Alexandrát használták az önkormányzati választások agárversenyén nyúlként csak megerősítette ezt a funkcionális nőellenességet.

Az elmúlt egy évben azonban kiderült, hogy amit látunk, az egyáltalán nem a mi kis saját, magyar mucsaji történetünk. A nők politikai célokra való gátlástalan használata világjelenség. Ahogy a korszellemhez tartozik az is, hogy ehhez a nők hálásan tapsikolnak és statisztálnak. Így szavazták meg Donald Trumpot a fehér középosztály privilégiumaikért szorongó feleségei. És így vált Alice Weidel, az Európa szétverésének meccsén a támadók lelkes és sokat mutogatott pompom görljévé.

Amikor tavaly Navalnij meghalt, arra gondoltam, a feleségek, anyák és lányok bosszúja érik valahol. Érik is, valahol mélyen a tajgában, a büntetőtelepeken, a láthatatlan orosz semmiben. Vannak kis, ellenálló, tiltakozó női csoportok – vajmi keveset tudunk róluk (és amit tudunk azt is lehessegetjük az általános, oroszokkal szembeni előítéletek és ellenérzések miatt). Amit viszont láthatunk: a Putyin rendszer női kollaboránsai, kiszolgálói, felcicomázói.

Ennyi ma a globális mérlege a női ellenállásnak.

A Tisza párt nagy bemutatkozó rendezvényén a kormányhoz sokáig lojális volt vezérkari pálfordulása keltett megrökönyödést. Holott, nem is volt az olyan igazi pálfordulás – más hangszerelésben, de ugyanazt tolta, mint eddig.

Az igazán gondolkodásra és önvizsgálatra okot adó epizód Bódis Kriszta szereplése. Bódis Kriszta egy évtizedek óta működő civil szervezetet vitt be a Tiszába az elmúlt hónapokban. Átadta a politikai kampány terepének Ózdot, és mindazokat, akiket az alapítványa elér, segít, támogat. Vele – úgymond – a baloldali szavazókat kívánja megszólítani a párt.

Ehhez képest, Bódis Kirszta, ez az okos, művelt, tehetséges és csupaszív nő, minden második mondatában elmondta, hogy „ideológiamentességre” van szükség.

Kétlem, hogy meg kellene néznie a szótárban, mit jelent az ideológia, és mit jelent az ideológiamentesség – elvtelenséget, a koherencia hiányát. Valóban ezt szeretné?

Roma jogvédőként harsogni, hogy nincsen se jobb se bal csak magyar? (Csurka után, szabadon?) Ezt is kétlem.

Bódis Kriszta túlélést akar és azt gondolja, hogy ezeken az ellentmondásokon túl akar, túl kell lépnie. Nem is maga miatt, hanem azokért, akikért évtizedek óta küzd és dolgozik. És most, ezzel a színpadi szerepléssel, a jól koreografált tűzifaosztással és az egyéb teátrális gesztusokkal reméli elérni. Az országban, ahol krumpli és csírkefarhát osztással alázzák és zsarolják a legkiszolgáltatottabbakat.

Besorol az „út a börtönbe” program mögé tudván tudva, hogy a magyarországi cigány közösségek végső, kormányzati szintű sarokba szorítása, végzetes kiszolgáltatottá tétele az „út a munkához” programmal indult (az MSZP kormány idején – ennyit a magyar baloldalról) – és ez az ízléstelen bon mot, ami a hétvégén felröppent, ez erre rímel, ezt idézi, és ezzel poénkodik. Van még sok más dolog, amit Bódis Kriszta felbukkanásával meg kellene vitatni. Például azt, hogy legalább mi, a baloldalon tartsuk tisztába az alapelvet: semmit róluk nélkülük! Nem alakítjuk a fehér megmentőt, szószólót a kiszolgáltatottak előtt és helyett. Ezek már fájdalmas részletek, nem tudom, lesz-e mód és igény valaha is beszélni róla. Lesz-e mersz ideológia – elvek, eszmék – szerint cselekedni. Most nem itt tartunk. Hanem a női ellenállás teljes feladásánál, a kis, rövid távú alkuk, és a túlélésbiznisz koránál.

Szolgálunk és félünk, húgaink és nővéreink, szolgálunk és félünk.