Feri hazatér. Még nézte egy kicsit a naplementét az István aknai, volt bányatelepi tömbházaknál, ahol egykoron megkezdte életét menyasszonyával. Majd elindult gyalog a sötétben az erdőn át Rücker akna felé minden vagyonával. Ami egy méretes fólia az eső ellen, egy valamikor jobb időket is megélt vékony paplan és egy hátizsák. Benne legféltettebb kincseivel. Amikor úti céljához ért, a hold fényében nézet végig a valamikori bányászlakásokon, a valamikori tömbházak csontvázán. Igen, mostanra már csak ez maradt belőle. A vezetékeket és a vízcsöveket már régen kitépték a vasazók a falakból. Az ajtókat és az ablakokat is tokostól bontották ki tüzelőnek, a parkettát is felszedték ugyanebből a célból. Itt ott a téglákat a falakból is kiszedték, mi több voltak teljes falak is, amik egyszerűen eltűntek. A hold lassan elbújt a felhők foszlányai mögött és Ferinek nem volt értelme továbbmenni. Igen, Feri hajléktalan. Úgy döntött, itt tölti az éjszakát. Kereset egy szélmentes zúgott, ahová lerakodhat és esetleg még kis tüzet is rakhat. Hamarosan talált is. Valaki már korábban használhatta, mert kövekből csinált tűzrakó helyet. Az jó, pár órával tovább tartja a meleget ebben a csontig ható hidegben. Ősz van, a levelek már minden színben játszva hullnak alá, hogy aztán az ember lába alatt megjósolják a jövőt. Ahogy lépked benne az ember, azok zizegve beszélnek hozzá. Zííiiim-zííiiim, zííiiim-zííiiim, zzzíímankó lesz itt hamarost barátocskám! Igen, hamarosan le kellene esnie az első hónak. Feri a fal tövében gondosan odakészített tüzelőre lelt. A néha fel-felvillanó hold fényében, tisztán kivehető volt, egy a falra szénnel írt szöveg.
Rekviem egy letűnt kor emlékének
- Részletek
.
„Jószerencsét! Vasas. Bányaüzem. 1782-1992. Vége!! Rücker akna! Antikai József, kitüntetett fúrómester. 1971-1992!”
.
Feri szemeibe könny szökött és anélkül, hogy észrevette volna egy „Jószerencsét” -el üdvözölte a feliratot cserepesre töredezett ajkaival. Igen, most már biztosan tudja, egy harcostársa volt itt. Az gyűjtötte a fát és az készített ide mindent. Ahogyan a hold fénye itt-ott erősebbé válik, a hatalmas falon feliratok jelennek meg. Ekkor elaludt és álmodott. Álmában ismét fontos munkát végzet, ismét hatalmas felelősség nyomta a vállát. Embernek érezte magát. Az éjjel ismét a kasban volt és ereszkedett alá sokadmagával, hogy aztán a föld gyomrából felhozzák a kincset. Európa legjobb minőségű kőszenét. A hajnali nap első sugara ébresztette. Kint a dér hófehérré varázsolt mindent, ám de az összetákolt kemence kövei még langyosak voltak. Gyűjtött ő is rőzsét és fát is az erdőben, feltöltve az éjjel elhasznált készletet. Majd hozott egy jó nagy követ és hozzátoldott az összeeszkábált tűzrakóhelyhez. Így ni. A következő vendégnek tíz perccel tovább lesz meleg. Belekarcolta a kőbe a monogramját, majd, mint ahogyan Antikai József, ő is felírta a nevét a falon lévő több száz közé.
.
„Jószerencsét! Petőfi akna! Makkai Ferenc, robbantómester. 1975-1992/1992-1999!”
.
Hamar talált barátot, haragost, munkatársat a falon bőven. Arcokat látott maga elött, amikor a neveket olvasta. Mindhez társul egy kép, egy esemény egy emlék. Ismerte őket. Ismerte mindet és mind járt is itt. Elszorult a szíve. Vajon az egykor oly büszke bányászokból hány lett hajléktalan?! Jószerencsét! Ez segített elnyomni a fejében a kétségbeesést. Ezt a mondatot a szívében is hallotta, de ki is mondta hangosan. Úgy érezte, a falon levő több száz név, mely mögött több száz sanyarú sors lapul, egyszerre kiáltott fel vele! Nehéz szívvel, könnyes szemekkel tovább indult a Rücker aknai tóra. Amikor odaért, emlékek ezrei árasztották el nehéz lelkét. Mennyit fürödtek itt gyermekként. A halőr mindig kergette őket, de soha el nem kapta. Talán nem is akarta elkapni őket. Majd elindult Petőfi akna felé, elhaladt a gumis tó mellett és elért a medve tóig. Ott is szétnézett, de már nem volt medve tó. Felrobbantották a gátat már több mint negyven éve, mikor egy falubeli fiú belefulladt. De minden más ott volt még. A gát romjai, a gátőr tornya, az átemelő szivattyúházak üresen. A patak még mindig ugyanolyan cserfesen csörgedezett, mint amikor gyerekként ebben fürödtek. Feri lement, tüzet rakott és levetkőzött. Az tervezte megfürdik és megborotválkozik, megadja a módját a hazaérkezésének. A novemberi levegő már nem frissnek, hanem fagyosnak hatott. A patak alig öt fokos vize szinte égette bőrét, mégis jól esett neki. Amikor végzet a borotválkozással, lenyírta bozontos haját és megnyírta bajuszát. A tűz mellet meg szárítkozott és zsákja legmélyéről előkerült legféltettebb kincse. A csak a bányásznapokon elővet dísz egyenruhája és a munkaérdemrendjei, kitüntetései. Eszébe jutott az a nap is, amikor tizenegy bajtársa maradt ott a bányában örökre. 1986. február 18.-án délután négy órakor közel háromszázötven méteres mélységben fejtésomlás volt majd ötven méter hosszan. Tizenöt bányászt köztük a fejtési csapatvezetőjét, vájárát is maga alá temette. Tizenegyen ott maradtak. Akkoriban sok lengyel dolgozott a Vasasi bányában. Hat magyar és öt lengyel lelke búcsúzott el aznap tőlük örökre. Emlékszik, hatalmas temetés volt. Gyúrkóék, igen István Gyúrkóék adták a bányászmuzsikát hozzá. Megható és megrendítő találkozás volt ez a halállal. De voltak mások is. A Zobák-aknai sújtólégrobbanás is sok áldozatot követelt. A hetvenes években, aztán a nyolcvanas években is voltak esetek. A sújtólég nem válogatott. István-aknán is történtek halálos balesetek bőven. Mint ahogyan az összes mélyművelésű bányában is. Sajnos sok áldozatot követelt a szénbányászat, oda ember kellett. Nem sokan bírták azt a megterhelést, de Feri köztük volt. Nem volt magyar, cigány vagy lengyel vagy bármi más! Nem! Bányász volt! Amikor találkoztak a feketén karikás szemek, melyet a szén pora festett meg, akkor a „Jószerencsét” volt az első mondat! Más világ volt, a munkának volt becsülete, volt emberség és tisztelet. Volt jövő és volt bizalom.
.
Útközben a külszíni fejtés mellett haladt el, kicsit megállt és emlékezett. Kürtszó, majd robbanás. Annak valóban volt hangja, ereje és nem egyszerűen egy bumm volt. Nem. Ka-bumm! Igen, érezni lehetett az erejét az ember bőrén még kilométerekkel arrább is. Tiszteletet parancsoló erő. Akaratlanul is felgyorsultak Feri léptei, szíve hevesebben vert, szaporábban vette a levegőt. Alig egy-két kilométert sétált és már ott is volt. Petőfi akna. Torka el szorult, szemeiben megint gyűltek a könnyek. Fenomenális érzés újra itthon lenni. Itthon, igen. Hiszen itt született, itt volt gyerek és itt érte az első szerelem. Lesétált a valamikori buszállomásra és a Jószerencsét büfé előtti padon ücsörögve emlékezett.
.
Balra az út vasasra vezetett. Oda járt iskolába. A földrajzot Feld Jani bácsi tanította. Ő csinálta az iskola kertjében is a kerti munkák oktatását. Feri nagyon kedvelte az öreget, pedig hamar fel tudott paprikásodni. Igazából csak két névre emlékezet, rá és Kruzselynére. Hihetetlen jó tanárok voltak mindketten, de voltak még mások is csak azokra már nem emlékszik. Az út jobb oldala felvitt a telepre. Ott laktak az S-utcában valamikor. Braunerék voltak a szomszéd házban, szemben Koskáék, mögötte lakott Kis Matyi, aki a kast kezelte, Robi nevelőapja. A felső úton a Kovács család. Kruzselyné is itt lakott, a mentős házakban közvetlenül a valamikori telkük felett. Feilék, akiknél az apa a bányában volt villanyszerelő, a Mészáros család és még sokan mások is, akikre már nem emlékszik. De szép is volt itt gyereknek lenni. Emlékezett Feri mosolyogva. Egész nap az erdőt és a külszíni fejtést járták. Gombásztak, fácánoztak, prampert-csipkebogyót madárcseresznyét és sárgabarackot szedtek. Azt ettek, amit találtak. Hol diót, mogyorót, almát vagy éppen körtét, szőlőt. Gyakran beszöktek a bányába is bandástól, amiből mindig óriási verés lett odahaza amikor kiderült. Lelki szemei előtt megjelent Orsi, az első szerelme. Majd Kati, akitől az első csókot kapta. Kapitány Móni, akivel mindig ugratták egymást. Mészáros Attila, Testvére Norbi, Orsós Lacika, Véhá Imi, Keszthelyi Robi. Erzsike, akit örök befogadtak és ők nem értették ez mit is jelent, de nem is érdekelte őket, mert mindig együtt bandáztak. Feri itt nőt fel, itt lett ember, itt tanult szakmát a bányában itt állt először munkába. Itt mindenkinek voltak tyúkjai, disznói, kertje, borospincéje, szőlője, maga főzte pálinkája, gyümölcsfái és mindenki fával és szénnel fűtött. Ez volt maga a paradicsom, legalábbis míg a bánya be nem zárt. Akkor kezdődött Feri vesszőfutása. Évekig dolgoztak a bánya bezárása után a rekultiváción. Majd elment másik bányába, mikor az is bezárt akkor megint másikba. Menyasszonya elhagyta, ő meg tovább lépet, de csak a Bánya maradt neki. Elteltek az évek és az utolsó is bezárt. Ott állt Feri, aki addig munkásszállásokon élt, lakott, hogy dolgozhasson. Hat szakmája van, mindet a bányában szerezte. Mind oda köti őt. Mire felocsúdott, már nem énekelték a fel-fel ti rabjait, a vörös proletárokat, sem egyéb mozgalmi dalokat. Elszálltak az évek és ő nem értette, mára mi miért van úgy ahogyan. Ötven felett, közel a hatvanhoz már nem kell senkinek sem a munkája, pedig érti, érzi minden rezdülését a földnek. Ha lenne még bánya, bizony ott tudna még most is bizonyítani, mert mestere mind a hat szakmának, amit ott kitanult. Ahogyan így gondolkodott, mérlegre téve életét észre sem vette, hogy kezdett besötétedni ismét. Nem, az ő szemei újra távolsági buszokat láttak, amik a műszakváltást hozták, vitték. Érezte a jószerencsét büfénél a kemény munka után legurított sör ízét, a sült hurka illatát, a friss kakaós csiga melegét, a meleg briós zamatát. A jóleső fáradságot, amit az ember a kemény fizikai munka után érzet. Látta egykori barátait, ismerőseit, Bányászokat, embereket látott, akiknek mindnek kivétel nélkül fekete karikát rajzolt szeme köré a szénpor. Európa, Magyarország aranya. Látta gyermekkori barátait, a megboldogult Feld Jani bácsit és mindenkit, akivel gyermekkora óta dolga akadt itt. Igen, megint boldog volt, megint érezte él! Látta Orsolyát, egykori első szerelmét, aki mosolyogva közeledett felé a kezét nyújtva.
.
Hajnali körútja végére érve a járőr kocsi a valamikori Petőfi aknai buszállomáson fordult volna meg.
– Jóska nézd! A padon.
– Látom, nézzük meg mit keres itt.
Amikor kiszálltak a járőr kocsiból, már tudták ez nem lesz sima ügy. Egy ránézésre hatvanéves bányász dísz egyenruhás öregember ült a padon. Szemei csukva, mellkasán érdemrendek. Nem lélegzet. Látszott rajta megviselte az élet. Mégis a lehetőségeihez képes ápolt és tiszta. Az alkalomhoz illően felöltözött a valamikori bányász.
– Ismét egy hajléktalan, aki hazajött meghalni.
– Ismered? – Kérdezte fiatalabb kollegája az idősebbet.
– Nem tudom. Olyan ismerősek a vonásai. – Átnézte zsebeit és megtalálta az egyetlen iratát, ami már régen lejárt.
– Ez idén a kilencedik. Nem értem, miért ide jönnek meghalni?
– Nem érted, mert nem voltál bányász.
– Az is csak egy meló, nem?
– Nem, az nem egy meló. Az hivatás. Akárki nem lehetett bányász, azt ki kellett érdemelni.
– Ki ő, ismerted?
Az elhallgatott és próbálta a gombócot valahogyan a torkából eltüntetni. Nem akarta kimutatni ifjú kollégája előtt az érzelmeit, pedig nagyon megrázta ez a találkozás. Nem gondolta volna, hogy Makkai Ferivel is itt fog találkozni a kőháznál, a valamikori Jószerencsét büfé előtt a padon.
– Igen ismertem.
– Na, mesélj!
– Nincs mit mesélnem, tisztességes ember volt. Bányász volt!
– Csak egy bányász?
– Tisztelettel beszélj róla te tacskó! Több szakmája volt, mint neked főiskolai éved! Bátor ember volt! Bátrabb bárkinél, akit ismerek. Kilenc ember köszönheti neki az életét, amikor visszament önként egy balul elsült robbantás után és puszta kézzel szedte szét a besült töltetet. Ezt nem sokan merték megtenni, de ő igen! Bányász volt és a barátom. Nem tudom Erzsinek hogyan mondjam majd el. Együtt nőttek fel itt az aknán.
– A te Erzsidnek? A feleségednek?
Béla némán, kissé megrendülve bólogatott. Majd halkan tovább folytatta.
– Jó ember volt. Csak nem értette az új világot és túlzottan hitt a becsületben.
– Akkor lesz még egy önkormányzati temetés, kitöltöm a papírokat.
– Nem kell.
– Vannak rokonai?
– Nem, nincsenek. Én temetem el.
– Te? Miért? Hiszen az egy vagyon!
– Te ezt sohasem fogod megérteni. Bányász volt, akkor amikor én is. Én is neki köszönhetem az életem. Hatszáz méterrel a föld alatt másfél kilométeren keresztül a hátán vitt amikor baleset ért, egészen a kasig. Ezt akkor kapta.
Mutatott a mellkasán lévő egyik érdemrendre. Igen, eldöntötte. Valamikori barátja temetését ő fogja leszervezni, törlesztve a tőle sohasem számonkért adósságát. Fiatalabb kollégája érezte, ez most más, mint a többi.
– Akkor ő egy igazi hős volt?
– Minden bányász igazi hős volt. Kivétel nélkül.
.
.
.
Vége…
.
Felolvasva itt megtalálható: https://www.youtube.com/watch?v=xCuiJW2PbMo
.
.
.
MTI Fotó: Kálmándy Ferenc (1986. február 20.) Fotóarchívum
