Miközben egyre többen kénytelenek lombikprogramokon keresztül gyermekük megfoganásához eljutni, addig az állami gondozásba vett újszülöttek száma a fennálló rossz állapotú intézmények befogadási kereteit napról napra meghaladja. Hogyan jelennek meg a társadalmi válság tünetei az anyaságban?

Angela Murinai (2023): Anya szív: Anyának lenni egy macsó világban. Budapest: Tea Kiadó.

2018-ban jelent meg a Nőügyek, amikor mi, magyar nők a rendszerváltás óta talán először végre azt érezhettük, hogy helyzetünk megértése fontos, és a kutatási eredmények hatással lehetnek a politikára és a közbeszédre is. Mára jól tudjuk, hogy érdemi változás nem történt, hiszen a nálunk félperiférikus változatban létező kannibál kapitalizmus rendszerében a javarészt nők által végzett társadalmi reprodukciós munka adja a profittermelés pótolhatatlan hátterét.

Miért is akarna a kapitalista társadalom a nők kettős terhén, szendvicshelyzetén, a gondoskodási láncon vagy akár a szülészeti erőszak miatt átélt testi és lelki kínjain változtatni, amíg a hazai és nemzetközi tőkés elit határozza meg a politikát, a kultúrát, a médiát, az értékközvetítés folyamatait, és még példát is ad a mindennapokban a bántalmazó, lealázó, a párkapcsolati erőszakot fokozó közbeszédre?

Jelenünkben, amit a konzervatív patriarchális kapitalista érdekeket kiszolgáló politika határoz meg, a tradicionális, nemi alapú egyenlőtlenség fenntartása a mindennapi szocializáció szerves része. A nők öngyarmatosító hozzáállásának köszönhetően a feminizmus mára olyan szitokszó lett, amit csak egy szubkultúrában lehet szabadon, és pontosan (nem egy férfigyűlölő, hanem a patriarchátus lebontását célzó mozgalom megnevezéseként) használni hazánkban.

Pedig a nők végzik el az alulfizetett és fizetetlen gondoskodási, nevelési, ápolási, élelmezési és érzelmi munkák javát. A vezetői és kreatív munkák, a jól fizetett állások – ritka szerencsés kivételt leszámítva – számukra csak szép vágyálmok.

Mégis megelégednek azzal, hogy cserébe előre engedik őket a férfiak az ajtóknál, vagy kezit csókolommal köszönnek nekik, és virágot is kaphatnak hivatalosan, évente kétszer, anyák napján és nőnapon. Magyarországon nincs számottevő nőmozgalom, a düh és fájdalom elnyomása, beletörődés és a rendszerhez való csendes igazodás jellemző.

Ebben a közegben kell látnunk és értékelnünk a ma már Németországban élő, a 2010-es évek közepétől „Gumiszoba” című blogja miatt a feminizmusra nyitott nők körében híressé vált, nőjogi kérdéseket a nők mindennapi tapasztalatai felől megközelítő Angéla Murinai 2023-ban publikált könyvét.

Miért fontos téma az anyaság?

„Anyának lenni szükségszerű”, és „anyának lenni szükségszerűen jó” – hirdeti az a rendszer, ahol a politikusok rémülten figyelik a demográfiai adatokat, amelyek évtizedek óta egy elöregedő és kihalás felé tartó magyar és európai társadalomról mutatnak képet. Nyilvánvalóan további romlást eredményezhet ebben, ha a nők még tanultabbakká válnak, és fontosabb szerepekhez akarnak jutni az IT szektor előretörése miatt amúgy is megroggyant munkaerőpiacon.

https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2024/05/anya-sziv-192x300.jpg 192w, https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2024/05/anya-sziv-35x55.jpg 35w" alt="" width="384" height="601" class="alignleft wp-image-20059 size-full" style="box-sizing: border-box; border: 0px; vertical-align: middle; max-width: 100%; height: auto; float: left; margin-right: 15px; margin-bottom: 20px;" />Elég megnézni az álláshirdetéseket: fekete mosogatónő, takarítónő, dadus, idősápoló és gyerekvigyázó álláshirdetést mindig találhatunk szép számmal.

De tényleg jó egy olyan társadalomban anyának lenni, ahol a tőkével összejátszó állam gyakorlatilag egyre minimálisabb szerepet és pénzt szán a közjóért végzett feladataira? Ahol a gyerekvállalásra vonatkozó vonzerőt a meg nem szült gyerekekre kapott hitel és a hosszú távú eladósodás jelenti?

Ahol a társadalmi mobilitás ellehetetlenítése a cél? Ahol olyan gazdasági, nemi, és státusz alapú hierarchia alakult ki, ami a születés, a kapcsolatok és az öröklés által szinte determinálja az emberek lehetőségekhez jutását?

Anyának lenni szívügy. Az anya szíve a legnagyobb a világon, hiszen a legszebb dolog megszülni és nevelni, és eközben szeretni gyerekeinket, örülni fejlődésüknek, és segíteni kibontakozásukat. Ráadásul az esetek nagy többségében a gyerekek visszamosolyognak, és szeretettel hálálják meg a szeretetet.

De ha készülnének felmérések a nők konkrét helyzetéről és tapasztalatairól, abból a mára irreálissá váló célból, hogy az állam szerepet vállaljon a nők helyzetének javításában (például, ha az állam támogatni akarná a férfiak nagyobb szerepvállalását a szülés körüli időszakban és a gyereknevelésben, és mindezt faji és vagyoni alapú különbségtételek nélkül tenné), akkor lehet, hogy kiderülne, hogy anyának lenni az egyik legnehezebb, és csak jelképesen megfizetett munka.

Minden anyának gyakorlatilag gyermeke felnőttkoráig – gyerekenként csaknem húsz évig – elsősorban ennek a munkának kell szentelnie életét, hacsak nem tudja kiszervezni és megfizetni ezeket a feladatokat (melyek általában így családtagokra, vagy bérmunka keretében más nőkre hárulnak). Ráadásul azokban az éveiben, amikor maga is a legkreatívabb és legenergikusabb időszakát éli.

Mivel az állam közjogi méltóságai nem akarják meghallani a nők panaszait, és szembenézni a nők életének valóságos nehézségeivel, vagy elhisszük a patriarchális propagandát, miszerint az anyaság olyan semmiség, „amely mellett egy nő könnyedén elvégzi a férfiakéval vetekedő munkáját” (25. oldal), vagy fellázadunk, és saját magunkat megkérdezve teszünk állításokat kollektív tapasztalatainkról.

Murinai ez utóbbit választotta. Készített egy kérdőívet, és ennek eredményeire építette könyvét. Az 1727 magyar nő – 88,8 %-ban heteroszexuális párkapcsolatban élő, nagy többségében egy vagy két gyerekes anya – által kitöltött országos kérdőív alapján írt Anya szív már címe kétértelműségével is jól megjeleníti az anyaság ambivalenciáját és küzdelmeit.

A magyar felnőtt lakosság közel fele, azaz a gyermeket vállaló nők nagy többsége e kérdésekkel és nehézségekkel néhány évtizednyi saját tapasztalattal is rendelkezik. Igen, az anyaság, bizony sokszor szívás egy macsó világban.

A digitális technológiák elérhetősége könnyen lehetővé tette ezt az alulról jövő felmérést, ami szinte állampolgári engedetlenségnek tűnik fel a politika főárama által előírt és behatárolt figyelemipar és propaganda-konzultációk korszakában.

Murinai könyvének köszönhetően a személyes női, anyai tapasztalatunkat végre közösnek tekinthetjük, és ezáltal beláthatjuk, hogy életünk nehézségei nagy többségében egy kapitalista társadalom válságtüneteinek lenyomatai. Már ez, önmagában felszabadító megkönnyebbülést adhat az áldozathibáztatás kifinomult módozatai között élő nőknek.

Nőnek lenni tehát elsősorban nem biológiai tapasztalat, hanem a biológiaira épülő társadalmi kényszerhelyzetek és szerepjátékok sztereotípiákkal kikövezett felépítménye. A nősorson belül az anyaság egy újabb, nehezített fokozata a társadalmi egyenlőtlenségek megtapasztalásának.

Noha a rendszer azt a hazugságot akarja elhitetni velünk, hogy bajaink individuálisak, hogy a hibát és a megoldásokat is önmagunkban kell keresnünk, a könyv bizonyítja, hogy noha szinte minden anya szeretné gyermekének a legjobbat, ennek megélésére és létrehozására nagyon sok esetben nincs módja, lehetősége, képessége. „A gyerekemet szeretem, anyának lenni utálok” – vallja be Angéla Murinainak több száz nő.

Tudományos kutatás és/vagy élettapasztalat?

Ki a jó anya? kérdésére választ kereső kutatásában Csányi Gergely és Kerényi Szabina is foglalkozott a kérdéssel 2018-ban. Murinai a könyv erről szóló nyitófejezetében többször idézi őket, noha rendkívül hanyagul utal a szerzőpárosra (25. oldal).

Érdemes máris kitérni a könyv egyik jellegzetes problémájára: az idézetek légből kapottan, nem ritkán források nélkül jelennek meg, sem lábjegyzetben, sem a nem létező, bár elvárható bibliográfiában nem tudjuk meg, kik a szerzők, a művek, a kiadók.

A feminizmus alapjait és társadalomtudományos megközelítését nem érdemes, és nem is lehetséges leválasztani a mindennapi női tapasztalatokról, hiszen azokra épülnek, és létrehozzák egy rendszerszintű változás alapjait. Attól nem lesz közösségibb, legfeljebb populistább a téma, ha úgy csinálunk, mintha nem születtek volna már komoly nőjogokhoz és anyasághoz kapcsolódó kutatások és elméleti munkák.

A könyv hangvétele tudományos próbál lenni azzal, hogy bemutatja a vizualizált adatokat, hogy szociológiai kutatásokból ismert módszereket használ. Éppen ettől vehető komolyan, ezzel alapozza meg, hogy társadalmi problémákat vizsgál, nem pedig pusztán véleményeket gyűjt össze.

A szerző ugyanakkor mintha tartana is attól, hogy következetesen képviselje ezt a tudományos módszerességet. Mintha azt feltételezné, hogy célközönsége olyanokból áll, akik vissza szeretnék szerezni az „elrabolt” feminizmust az akadémiai közegtől.

Ez a megoldás ellentmond a könyv jogos nőjogi megközelítésének, egybevág viszont a patriarchális propagandával kéz a kézben járó értelmiségellenes hangvétellel, amely leértékeli a nők tanulását és intellektuális képességeit.

Az akadémikusok és „a többiek” közötti feltételezett feminista háború meglehetősen fura módon ölt testet abban, ahogyan Angela Murinai egyszerre próbál polgárpukkasztóan punkos és kreatív lenni, miközben ugyanakkor tudományos is.

Nehéz ezeket a különböző hangokat összehangolni, számomra úgy tűnik, hogy nem is sikerült. (A források hanyag kezelése és a hivatkozások pontatlansága vagy elhagyása plágiumgyanússá is teszi a könyv egyes részleteit.) Mintha a szerző 1727 névtelen válaszadó mögé bújva szerző saját alkotói személyét fontosabbnak ítélné annál a feminista mozgalomnál, amelyben szövegei értelmezhetők és jelentőséget nyernek.

Egyaránt fontosnak kell tartanunk egyrészt az aktivizmust, másrészt a névtelenként és arctalanként kezelt nők megjelenítésének feladatát, harmadrészt a gender studies kutatások és kutatók elismerését is. Az Anya szív a második feladat elvégzésében jeleskedik, ez mindenképpen a könyv érdeme. Nem vált volna könyve kárára, ha a szerző a harmadik feladatot is megoldja.

Mi a baj az anyasággal?

„Egy kész ember „előállítása” (a fogantatástól a társadalomba való teljes integrációjáig) iszonyatos mennyiségű munka.” „…ha a nők által végzett láthatatlan munkát piaci áron kellene megfizetni, abból államcsőd lenne”. (247. oldal) Ezek az idézetek jól mutatják, hogy az anyaságot azon kívül, hogy lelki és anyagi vonatkozásai egyaránt fontosak, nem választhatjuk le a munkásnők történelméről sem.

A felmérés szerint a nők elvárások, tévképzetek és normák fullasztó kényszerei közt vergődnek: sokan a gyerekvállalás miatti lesújtó gazdasági helyzetben, mások a lakhatási válság és félbe maradt karrierek terhe alatt élik életüket. A növekedést istenítő kapitalizmusban a szabadnak hitt munkavállalás során a rövidtávú profittermelés logikája érvényesül.

Egy húsz év alatt felnővő, addig – a tőke szempontjából – teljesen haszontalan gyerek értelmezhetetlen és semmibe vehető probléma. Csakúgy, ahogyan az idős, beteg és fogyatékkal élő emberek is. Ahogyan magánüggyé válik a környezetszennyezés, a munkás erejének újratermelése, az idősek és a betegek gondozása, úgy a gyerekkel járó feladatok terhei is a családokra, legfőképpen a nőkre hárulnak.

A nőkre háruló munkákat magától értetődővé alakítottuk, normalizáltuk. Mindig ott lebegnek a szemünk előtt, miközben jó anyák akarunk lenni és el kívánjuk kerülni, hogy rossz anyaként gondoljanak ránk vagy mi így tekintsünk magunkra.

Murinai könyvének tizenöt fejezetében tárgyalja a lelki terheket, a patriarchális társadalomban megjelenített anyamintákat, a nem ritkán nőgyűlölő normák átörökítésének problémáit, a társadalmi intézmények nőellenes gyakorlatainak következményeit, a nyilvánosság tereinek véleményt és tényt összekeverő gyakorlataiból következő elveszettséget, a pszichológiai problémákkal beazonosított, megbélyegzett anyatípusokat, a kiégést és ebből következő függőségeket, az elszegényedést és lakhatási válságot. Sőt, a bántalmazó gyerekek témáját is.

Széles a spektrum tehát, amibe szinte minden belefért, ami egy olyan társadalomból következik, amely nem az embert, hanem a hasznot helyezi működése középpontjába, és mindent alárendel a haszonszerzésnek.

Rámutat arra, hogy a haszonszerzés szempontjából nőnek lenni önmagában haszontalan. A nő mint szép, kedves, kecses, érdekes, szülni és szoptatni képes lény nem hajt eleve hasznot. A nemi munkamegosztásban elhelyezve viszont már hasznosítják e tulajdonságait. Felszólító jellegű szabályokkal veszik körbe: ez a nő legyen akkor szépségkirálynő, modell, feleség, titkárnő és asszisztens – szüljön és szoptasson gyerekeket, hasonlítson a mesterséges intelligencia beszélő robotnőire vagy a szexrobotokra.

Egy kisgyerek önmagában szintén „haszontalan jószág”, hiszen csak játszani és létrehozni akar. Mielőbb igyekszünk is erről leszoktatni. Ebben a feladatban szintén nagy szerepet szánnak a nőknek: legyenek anyák, oktatók, nevelők, szabályok közvetítői.

Nem csoda, hogy anyának lenni feszültségekkel teli, fáradtságos feladattá válik, jóval többé és nehezebbé, mint szeretni, táplálni és óvni egy gyermeket. Különösen akkor, ha a feladatokat elszigetelt családokban és nem közösségekben végezzük.

A családok általában eleve terheltek a patriarchális társadalmi normáktól, amelyeket tetéznek olyan generációs és történelmi traumák is, amelyeket sokszor még átlátni is nehéz, nemhogy megváltoztatni. E terheket szintén leginkább az anya felelőssége kezelni és megoldani valahogyan – akár akarja, akár nem.

A nők szorongása, önsorsrontása, önostorozása, kiszolgáltatottságát fokozza a beléjük nevelt megfelelési kényszer. Milyen a jó szülő? Hogyan legyek az? Kire hallgassak?

Nem csoda, ha az anyák kizsigereltnek érzik magukat és kiégnek, mire gyermekük kamasszá válik; a gyerekek ekkor kérdőjelezik meg azokat a társadalmi és nemi normákat, amiket a társadalom, a család, és főleg a nevelésért felelős anya közvetít feléjük követendő kényszerként.

A nők körülbelül ekkorra döbbennek rá arra, hogy munkahelyükön végzett pénzkereső munkájuk mellett az otthoni feladatok ellátása évtizedek óta kettős műszakot ró rájuk. Hogy párkapcsolatukat elhanyagolják, mert az már a harmadik műszak lenne a számukra, és már nem marad rá energiájuk. Hogy a gyerekek őt hibáztatják mindenért, amit nem tudnak megadni nekik, és mert menőbb társainak szüleihez viszonyítja őket, akik bezzeg mindent megadnak a másiknak. A kapitalista társadalom normái a gyereken keresztül is betörnek a családba.

Az anya jót akar és mégis minden egyre rosszabbá válik, miközben erről nem szabad beszélni. Ez könnyen vezet nikotin-, gyógyszer- és alkoholfüggőséghez.

Angéla Murinai a könyv ezen pontján saját életének drámájáról is vall, ez a könyv legbensőségesebb és legmegrendítőbb része. A személyes a könyv ezen a pontján válik a leginkább politikaivá.

Mi a megoldás?

A könyv utolsó fejezete az addigi nehézségekre összpontosító reményvesztett hangvételt valamivel optimistábbra hangolja azzal, hogy olyan elvárható teendőket sorol fel, amitől a társadalom anyabaráttá válhatna. Miközben arra invitál a szerző, hogy mérlegeljük vele együtt azt, hogy „hogyan lenne jó”, végkicsengésében mégis visszatér egy pesszimista állásponthoz: a társadalomnak kell változnia. Ám hogy mitől, amikor így jó neki, azt nem tudjuk meg.

A tizenötödik fejezet két személyes párkapcsolati „jóélményt” mutat be, amiben a társadalom által magára hagyott családban a nő tulajdonképpen senki másra nem számíthat, mint gyermeke apjára. Zsuzsa és Annamari történetét a könyv addigi történeteinek tanulságait összefoglaló, pontokba szedett tanácsok követik (242–249. oldal). Essen ezekről szó itt részletesebben is.

Először is, a szerző szerint „nem kell minden hülyeséget elhinni”, azaz fontos, hogy a nők tudatosan álljanak a gyerekvállaláshoz, és ne fogadják el azt a propagandát, vagy hiedelmet, hogy a nőknek kötelességük szülni. A gyerekvállalás ugyanis nem csak a szülésről szól.

A nő anyagi függetlenségének kivívására a szerző szerint azért van szükség, mert a gyereket vállaló nők nagyon könnyen válnak anyagilag kiszolgáltatottá, a patriarchátus rendszere pedig nem támogatja a nők függetlenedését.

Murinai szerint az anya gazdasági függetlenségét és erejét a gyerekvállalás előtt meg kell megteremteni. A szerző azt tanácsolja, hogy a nő csak annyi gyereket vállaljon, ahányat akár egyedül is képes felnevelni. Ezen a ponton egy erősen bizalomvesztett álláspontot olvashatunk, miközben jól tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője történik. Minél szegényebb valaki, várhatóan annál több gyereke lesz.

A párválasztást kulcskérdésnek állítja be, hiszen „egyetlen jó férj sem tudja a társadalmi egyenlőtlenségeket megoldani, de azt tudja biztosítani, hogy legalább otthon teljes értékű embernek érezzük magunkat.” Tehát bontsuk le a szerelem illúzióját, és pragmatikus tudatossággal olyan párt válasszunk, aki kellően felvilágosult és érett. A feminista férfi leírása azonban a könyv e részén sem jelenik meg.

Murinai szerint fontos „kritikusan kezelni a nyomasztásokat” a gyereknevelés során. A nők ugyanis nem hiszik el, hogy „ha egy gyerek csak úgy, egyszerűen felnő, akkor az kevés ahhoz, hogy sikeres felnőtté váljon.” „Ezért szakértők hadát tartjuk el, miközben a gyerekeink még unatkozni és felhőt nézni sem tanulnak meg.”

A következő pont az önismeret, és a terápia fontosságát hangsúlyozza. A szerző szerint „sok embernek lenne szüksége terápiára, de ők inkább gyereket szülnek.” Javasolja ezért, hogy már a gyerekvállalás előtt merjünk belevágni az önismeretbe, és ne terápiás vágyból szüljünk gyereket.

A nők egymást segítő feladatainak hangsúlyozásában Angéla Murinai azt javasolja, hogy „hallgass azokra a nőkre, akik az élet árnyékos oldalán állnak”, és vegyük komolyan azokat, akik „saját nyomorult életük miatt kárognak, amikor azt mondják, hogy ilyen társadalomba nem szülnének gyereket.”

Szerinte ma ugyanis „nagy bátorság kell ahhoz, hogy anyaként megfogalmazza valaki a veszteségeit, nehézségeit vagy a haragját. Ezért megbecsülés jár azoknak, akik a közmegvetés ellenére ezt vállalják.”

Nem az elhallgatás és elhallgattatás a megoldás, a társadalomnak kell változnia ahhoz, hogy a nők jobban érezzék magukat – anyaként is.

Ezek után sorolja fel azokat a politikai programnak is beillő feladatokat, amelyek megszüntethetnék, hogy a nők „karikagyűrűs rabszolgaságban” éljenek.

Olyan általános gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket sokan és sokféleképpen mondtak már el Alexandra Kollontaj nőpolitikája és a feminista mozgalom első hullámának kezdete óta. Jogos ezek ismételt leírása, hiszen mindig hangsúlyozni kell e máig sem megvalósuló követelményeket.

Ezek szerint emberszámba kell venni a nőket, több kompetenciát kell adni nekik a szülés és a gyereknevelés terén, gyerekbarát és anyabarát munkahelyekre van szükség, a férfiakkal egyenlő bérekre, nő- és gyerekvédelemre, közösségek építésére. Végül: le kell rombolni a gondoskodásban kiteljesedő nő mítoszát.

A felsorolásból hiányolom a munkahely- és esélyteremtésre, a felzárkózás lehetőségeinek megteremtésére vonatkozó nyomásgyakorlást, pedig ez új irányokba terelhetné a fennálló rendszer működő gyakorlatait.

Hogyan álljanak a nők a „szülesztőpropagandához”? A könyv utolsó bekezdései e kérdésre válaszolnak, és a nők szabad döntéséről tesznek állításokat.

Murinai szerint „az sem szabad döntés, ha az elvárásoknak, neveltetésnek és kényszereknek engedve szülünk, és az sem, ha okosan átlátva a kilátásokat, mérlegelve az ország, a család és az emberiség jövőjét, meggyőzzük magunkat a gyermektelenség előnyeiről. Szabadon dönteni és felelősséget vállalni akkor lehetne, ha gyerekkel vagy anélkül, ugyanakkora esélyünk lenne egy kényszerek nélküli, kiegyensúlyozott életre.”

Murinai szerint amíg a macsó társadalom nem haladható meg, és nem lesz anya- és gyerekbarát a társadalom, addig mindig csak rossz döntési lehetőségek közül választhatunk.

Címfotó: Ron Lach – Pexels