Az első mondat mindenesetre erre enged következtetni: „Az itt következő történet szereplőit egy vidéki konferencián ismerem meg.” Réka azonban – mint két oktatójának is elmeséli – kételyekkel küzd: lehet-e vajon nőként egy nőről írni, illetve szerelemről, érzelmekről és lelki életről anélkül, hogy „könnyed nyári olvasmánynak”, „lektűrnek”, „lányregénynek”, „pöttyös könyvnek” tekintenék a végeredményt; el lehet-e érni vajon, hogy egy ilyen művet szépirodalomnak tartsanak, a benne megszólaló hangot pedig értelmesnek?

A Mágneshegy kiterjedt, összességében leginkább vegyesnek mondható fogadtatását olvasgatva gyakran jutottak eszembe ezek a kérdések. A kritikákban és a moly.hu-s értékelésekben is feltűnő gyakorisággal fogalmazódik meg sajnálkozás, hogy az érdekes momentumoknak nem sikerült világos koncepciójú, áttekinthető, élvezetes egésszé összeállniuk; és bukkannak fel tanácsok azzal kapcsolatban, mit kellett volna kihagyni a műből, hogyan kellett volna az anyagot több könyvre szétbontani, hogyan kellett volna összekapcsolni a részeket és így tovább. Kevesen indultak ki tehát abból a feltevésből, hogy

a regény nem elvéti a hasonulást valamiféle már meglévő, kézhez álló mintához (amilyeneket a „könnyed” olvasmányok tipikusan követni szoktak), hanem sajátos, egyéni, megfejtésre váró logikája van, és aki teleírta az oldalakat, kellően értelmes ahhoz, hogy tudja, mit csinál.

Hogyan olvassunk egy antilektűrt?

A zavar egy nyilvánvaló oka lehet, hogy a Mágneshegy – a fenti kategóriáknál maradva – nem csupán szépirodalom, de kifejezetten antilektűr: a szöveg több népszerű olvasási mintázatot is felidéz, hogy azután demonstratívan kihúzza alóluk a talajt.

A Mágneshegy látleletnek tűnhet az ezredfordulós Magyarországról – de lassanként kiderül, hogy egy alternatív (bár a miénkre sokban hasonlító) világban játszódik, ahol például Békásmegyer nem egy budapesti városrész, hanem egy falakkal körbevett, nehezen megközelíthető és nehezen elhagyható telep. A Mágneshegy valóságelvű műnek tűnhet – de rá kell jönnünk, hogy nem lehet teljes bizonyossággal szétválogatni a regény világán belül a tényeket és a kitalációt (a szöveg rengeteg olyan dologról is beszámol, amiről az állítólagos szerző, Réka nem tudhat), sem a voltaképpeni cselekményt és az álomjeleneteket. A Mágneshegy Réka nevelődési történetének látszhat – de Réka a könyv második felében már egyáltalán nem tűnik fel, sorsának alakulását a mű ellentmondások és bizonytalanságok sűrű ködébe burkolja. A Mágneshegy központi kérdésének tűnhet, hová fejlődik az említett két egyetemi oktató, Börönd Enikő és Bogdán Tamás szerelmi kapcsolata – de a végpont, amely az egész történetet perspektívába helyezhetné, hangsúlyosan bizonytalan: a viszony helyrehozhatatlannak tűnő szakításba torkollik, hogy azután megmagyarázatlan módon talán („a kismadarak csiripelik”) mégis újrakezdődjön. A Mágneshegy már idézett első mondatával céltudatos benyomást keltő szövegként indul – de azután váratlan irányokba kezd el indázni, homályos relevanciájú betétek ékelődnek be (a regény hosszan idézi például egy-egy ismeretlen kávézói asztalszomszéd vagy rádiós betelefonáló monológjait), hogy azután a könyv egy minden látszat szerint véletlenszerű momentumnál érjen véget.

Azokat az olvasóit tehát, akik szeretnének eljutni valahonnan valahová, és szeretnék, hogy közben világosan kiderüljön valami, a regény látványosan és következetesen igyekszik frusztrálni; mindezt puszta tévedésnek vagy figyelmetlenségnek gondolni nem tűnik tartható kiindulópontnak számomra.

A Mágneshegy, bár első pillantásra az elmúlt évtized magyar prózájának újrealista tendenciáit látszhat erősíteni, véleményem szerint egy régebbi hagyományhoz csatlakozik poétikájával; azzal kapcsolatban, hogyan érdemes olvasni a regényt, a magyar kritikatörténet egy klasszikus szövegét is idézhetőnek vélem, amelyben Balassa Péter azt próbálta körülírni, milyen hozzáállást vár el a befogadótól az 1970-es évek újító prózája:

„Valamilyen egyidejűséget követel ez a szöveg, mert linearitásellenes, nem lehet egyszerűen végigolvasni, hanem inkább körbe, bármilyen idétlennek tűnik is ez a megfogalmazás. Szigorú, végtelenül lassú, tapadó, oda-vissza-keresztbe »ugráló«, mozaikos, kaleidoszkopikus olvasást igényel, és – paradoxonjainak megfelelően – az ellenkezőjét is: egyvégtében, zsinórban, rohanva.” (Észjárás és forma)

A Mágneshegy is mozaikdarabkák kavalkádját kínálja, amelyek mindegyike több, akár a szövegben távoli másikkal állítható különféle szempontok szerint párhuzamba vagy ellentétbe.

A regény befogadása akkor válhat igazán tanulságos és a maga nyugtalanító módján élvezetes folyamattá, ha az olvasó vállalkozik ennek a bonyolult mintázatnak a rekonstruálására.

Kritikai szemlélet és/vagy dilemmák

A Mágneshegy kötődése ahhoz a hagyományhoz, amelyet egy időben szövegirodalomként tartottak számon, és fentebb említett távolságtartása a közvetlen valóságvonatkozásoktól azonban nem jelenti azt, hogy a regény ne lenne kíváncsi arra, hogyan működik a társadalom – ellenkezőleg: sajátos formadöntéseit épp az indokolja, hogy minél körültekintőbb és mélyrehatóbb kérdéseket tehessen fel ezzel kapcsolatban. Izgalmas kritikájában Szolláth Dávid odáig ment a Mágneshegy szociológiai érdeklődését illetően, hogy a regény szemléletmódját „bourdieu-iánusként” ítélte besorolhatónak („A kritikai realizmus jelentősége ma”, Jelenkor, 2019/1.); ezt a megjelölést egyszerre látom megvilágítónak és némileg félrevezetőnek.

https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2024/02/magneshegy-205x300.jpg 205w, https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2024/02/magneshegy-38x55.jpg 38w" alt="" width="350" height="513" class="alignleft wp-image-19779 size-full" style="box-sizing: border-box; border: 0px; vertical-align: middle; max-width: 100%; height: auto; float: left; margin-right: 15px; margin-bottom: 20px;" />A legfontosabb problémák, amelyek Pierre Bourdieu-t foglalkoztatták, valóban rendre felfedezhetők ebben a könyvben is: a distinkció, vagyis az ízlés és az értékválasztások másokhoz képest, másokkal szembenállva kialakuló jellege; a habitus, vagyis a jellem és a világérzékelés gyökeres meghatározottsága a szocializáló környezetek által; a szimbolikus erőszak, vagyis az uralmi helyzetben lévők érdekeit szolgáló kategóriák és attitűdök elsajátítása az alárendeltek által; és így tovább. Feltűnően hiányzik azonban Bourdieu munkáinak egy jellegadó vonása: az a felülről vagy kívülről érkező szociológusi szólam, amely megmutatja a vizsgált csoportok tagjai elől rejtve maradó összefüggéseket, leleplezi az emberek megtévesztettségét, és feltárja saját maguk számára hozzáférhetetlen valódi motivációikat; ilyen szempontból a Mágneshegy szemléletmódja alighanem közelebb áll a Bourdieu-féle kritikai szociológia bírálóihoz és továbbgondolóihoz (Jacques Rancière-től Bruno Latouron át Luc Boltanskiig), akik éppen a rászedett tömegek és tisztán látó tudósok éles megkülönböztetését ítélték túlzónak és tarthatatlannak, és relativizálni igyekeztek ezeket a szerepeket.

A Mágneshegyben jó néhány társadalomtudós szereplővel találkozhatunk, de sosem látszik egyikük sem az objektivitás semleges terébe felemelkedni: pozícióküzdelmeket vívnak, karrierjük előmozdítására alkalmas stratégiákat keresnek, berögződéseiktől vezettetve bánnak így vagy úgy terepmunkáik alanyaival, kutatási témáik kiválasztása nem látszik függetlennek személyiségüktől, elképzeléseiket és ideáljaikat pedig a legkülönbözőbb helyekről merítik; másfelől viszont minden szereplő szociológusként viselkedik valamelyest: folyamatosan elméleteket gyártanak a saját és mások meghatározottságairól és lehetőségeiről, kontextualizálni igyekeznek a saját és a többiek helyzetét, leleplezni próbálják a körülöttük élők rejtett mozgatórugóit, (ön)kritikát gyakorolnak vagy (ön)igazolásokat fabrikálnak különféle elvekre támaszkodva. Az átfogó regényszervezési fogások módszeres kiiktatása nyomán pedig ezeknek a mindenfelől érkező vélekedéseknek a hangzavara nemigen látszik bármiképpen hierarchizálhatónak: egyértelmű fogódzók híján (amilyen mondjuk egy világosan kiosztott szerepek mentén szerveződő központi konfliktus vagy tragikusra vagy megnyugtatóra hangolt végkifejlet lehetne) lehetetlennek látszik eldönteni, kit kellene az igazság birtokosának tekintenünk. Ezt a hatást pedig még inkább elmélyíti a szövegben végig vibráló, látszólag mindenre és mindenkire kiterjedő irónia – amely ráadásul szintén mindenre és mindenkire kiterjedni látszó empátiával párosul.

Úgy tűnik tehát, hogy a Mágneshegy legalapvetőbb állítása az, hogy nem lehetséges egy magasabb síkra átlépve elhagyni az emberi interakciók játékterét

– ez talán a kritikai szellemet leghatározottabban képviselő szociológus karakter, Börönd Enikő kapcsán látszik a legvilágosabban, aki tudósként kezdetben hangsúlyosan nem tekinti magát a leírni kívánt játszmák részének („róla mint kívülállóról, kutatóról az ilyesmi lepereg, pozíciója képessé teszi rá, hogy a rosszindulat felé is empátiával forduljon”). Börönd legkedvesebb elfoglaltsága a leleplezés: szemináriumain „olvasási technikákat” tanít, amelyekkel feltárható „a szerző szándékával nem mindig egyező, sőt azzal olykor szögellentétes jelentés”, „a sorok között megbújó” antiszemitizmus, rasszizmus, nőgyűlölet, manipuláció; terepmunkáin „mindenkire gyanakszik”, és arra figyel, „interjúalanya mit és hogyan konstruált”; és látszólag ártatlan megjegyzések vagy attitűdök kapcsán is feltárja, azokat hogyan határozzák meg, és azok hogyan tartják fenn a nemek, az osztályok, a centrum és a periféria közötti uralmi viszonyokat. Kritikája azonban a legkevésbé sem áll kritikán felül: volt partneréből, Bogdán Tamásból felháborodást („Feljogosítva érzi magát!”), adatközlőiből sértődött hallgatást, kollégájából sajnálatot („Csak abban nem vagyok biztos, hogy te magyarnak vagy nőnek utálsz jobban lenni.”, „nem helyes, és nem is tesz neki jót, hogy ennyi feszültség és indulat van benne a férfiakkal szemben”) vált ki; és Börönd hozzállását Bogdán tudományosan is kifogásolhatónak ítéli, nagyjából a fentebb idézett viták szellemében: szerinte problémás, hogy Börönd „érdektelennek” érzi az általa tanulmányozott személyeket, nem veszi őket komolyan, kétségbe vonja kompetenciáikat („Önreflexió és költői látásmód, erről beszéltem” – mondja neki számonkérően saját adatközlőiről).

Ugyanakkor az első generációs értelmiségi Bogdán magát Börönd viselkedését is társadalmi viszonyok termékeként interpretálja („okoskodott, kritizált, küzdeni kellett vele, ha az ember meg akart szólalni. A megtestesült osztálygőg, a feje búbjáig meghatározva családi hátterétől, a budai értelmiségi elit hiúságának és frusztrációinak eleven példája”) – ami, ha hiszünk neki, annak a lehetőségét is megteremti, hogy a tudományos vitákat különböző osztályhabitusok összeütközéseként értelmezzük. Börönd meghatározottságát „családi hátterétől” alátámaszthatja, hogy egy ponton kiderül, anyai nagyanyja is a mindenen átlátó kritikus szerepében lépett fel („mindenkinek és mindennek, a jelenlévőknek, a jelen nem lévőknek, a társadalomnak, az emberiségnek és még az univerzumnak is a veséjébe látott. Diagnózisokat állított fel, ez volt az új hobbija. A dolgok egyszeriben patologikusak, diszfunkcionálisak, abnormálisak, neurotikusak lettek a számára”); kétségessé teheti ugyanakkor, hogy erről Börönd anyjának ellenséges kommentárjaival kísérve értesülhetünk („Egyáltalán hogy tudnak komolyan venni egy nőt, aki ennyit beszél? Hogy van ehhez Renée-nek bátorsága? Hogyan érezheti magát erre feljogosítva?”). Börönd Enikő maga is küzd a gyanúval, hogy személyiségét családja határozza meg – erről beszél pszichológusának is, akinek általa „fatalista lózungnak” ítélt megállapításait azonban vonakodik elfogadni; ahogy küzd azzal a kérdéssel is, tulajdoníthatja-e strukturális okoknak a saját kudarcait, és mennyiben kell azokat a saját számlájára írnia („meg volt róla győződve, hogy nem csinálnák vele ezt, ha nem nő lenne, mert a férfi kutatókkal egész máshogy viselkednek bármelyik terepen […]. De Enikő nem akar mindent erre fogni, nem akar azzal a ténnyel takarózni, hogy ő nő. Sokat, nagyon sokat gondolkozott ezen. Csak az egész olyan igazságtalan.”); és egy idő után saját maga is kritikusan kezd viszonyulni saját kritikus attitűdjéhez („Most empatikusabbnak, toleránsabbnak, türelmesebbnek találja magát, és ez némi jó érzéssel tölti e.”)

E néhány mozaikdarabka egymás mellé helyezése is megmutatja talán, hogy a Mágneshegy nem sorvezetőként használja a társadalomtudomány eljárásait és kategóriáit, hanem egzisztenciális és morális súlyú dilemmákká fordítja át azokat.

Már említett kritikájában Szolláth Dávid azt állapítja meg, hogy a regény bourdieu-iánus társadalomfelfogása „nem igazán barátja az individualista emberképnek, például Réka reflex-kacérkodása Bogdánnal rendszerműködés, nem egyéni döntés” – én azonban úgy látom, hogy a Mágneshegynek éppen ezzel a témával kapcsolatban van a legtöbb kérdése; hiszen az említett példánál maradva nem olvasható-e kifinomult önfelmentési technikaként is, amikor Réka kijelenti önmagáról, hogy „nem én döntöttem így, nem én akarom kihúzni magam, nem én akarok csillogó szemmel erre a férfira nézni, erre az adjunktusra”? Tovább árnyalja a képet, hogy a regény szereplői többféle ehhez hasonló erőről is tudni vélnek, amelyek az egyéni döntéseket zárójelbe téve cselekedtetik az embereket: Bogdán maga is valami rajta túlmutatónak tulajdonítja, hogy kénytelen elcsábítani az útjába akadó női hallgatókat és adatközlőket („ezek a nők nem következnek semmiből. Ezt nem ő csinálja, ez az egy biztos.”); de uralhatatlan, énjétől független szexuális vágyakat tapasztal Bőrönd Enikő anyja is („mindennap felbukkannak, reggel, délben, este, akik miatt felébred benne a szörnyűséges gerj. Szépnek, vonzónak ritkán nevezhetők, gyakran éppen olyanok, amilyenekkel ő soha, semmi szín alatt, olykor rettenetesek, borzalmasak”).

És e sorozat tagjának tekinthető a békásmegyeri szkinhed Feri álmában megjelenő nyúl is, aki rábeszéli a szakításra addigi életével; és a „zaklatott női hang” beszámolója is a „láthatatlanok” praktikáiról, akik a távolból „álmokat”, „gondolatokat”, „érzéseket, vágyakat, mániákat, fóbiákat ültetnek be” a kiszemelt áldozatok fejébe; amely beavatkozások talán azonosak azokkal a „tudatbefolyásolási technológiákkal”, amelyekről Feri beszél máshol, és amely technológiákhoz szükséges sugarakat barátai szerint a békásmegyeri Mágneshegyből indítják („valójában ezek a sugarak nem engedik, hogy ők innen kiszabaduljanak, legfeljebb ideig-óráig”). A sugarakkal kívülről cselekvésre bírt emberek képétől pedig tulajdonképpen nincs nagyon távol az, ahogyan Börönd Enikő egy buzgó tanítványa összefoglalja, mi szerinte a valódi feminizmus központi gondolata: „az már nem a szabad akarat függvénye, hogy egy szövegben milyen körmönfont módon képződik meg a nő mint eredendően hisztérikus, titokzatos és szexuális. Hiszen aki a szöveget létrehozza, az nem intencionálisan állít elő ilyesféle szövegnőket, valami más mozgatja őt, valami más mozgatja a kezét.”

Magaslati pont helyett közös játéktér

A Mágneshegy nem értékeli, és nem rangsorolja ezeket az elképzeléseket, nem igyekszik szereplői feje fölött eldönteni, mi létezik, s mi nem, mire lehet, s mire nem lehet hitelt érdemlő módon hivatkozni. A szövegben elszórt megjegyzések is a bizonytalanság fenntartását szolgálják: Réka elbeszélői kommentárja szerint például Börönd Enikő „úgy nyúl” szemináriumain „a szöveghez, akár egy bűvész, aki olyan állatot húz elő a cilinderéből, amilyet csak akar” – a rejtett jelentés kritikai feltárása tehát, sugallja e szakasz, talán egyszerű beleolvasás, szemfényvesztés csupán; Bogdán egy kijelentése szerint pedig „tényleg a hatalom érdeke” a Békásmegyert övező hallgatás – tehát a regény világában talán nem csak néhány őrült agyszüleménye a telepet érintő összeesküvés. Ez utóbbi kapcsán még egyszer idézném Szolláth Dávidot, aki az (általa mágikus realistaként jellemzett) Békásmegyer-szál beiktatását jobbára sikertelen kísérletként értékelte, leginkább mivel az „nem tesz jót a kritikai szemléletnek” – a cél azonban, úgy vélem, itt is és máshol is éppen annak ellehetetlenítése, hogy a regényt kritikai szemléletű, azaz rögzített értékrenddel rendelkező, a szerepeket előre leosztó, befogadóját az objektív igazság feltárásával kecsegtető műként lehessen elkönyvelni.

A Mágneshegy valamiféle magaslati pont felkínálása helyett annak érdekében tesz meg mindent, hogy olvasóját is résztvevővé tegye abban a játéktérben, ahol a regény szereplőinek nagyon hasonló és nagyon különböző küzdelmei folynak azért, hogy meghatározzák helyüket és a többiek helyét a világban, hogy kijelöljék az általuk és mások által követendő irányokat.

Ha elfogadjuk a regénynek ezt az iránymutatását, és energiát fordítunk arra, hogy megpróbáljuk oldalról oldalra, szituációról szituációra nyomon követni saját viszonyulásainkat, saját pozíciónk is egyre határozottabban kirajzolódhat; a Mágneshegy pedig folyamatosan, gyengéden provokálva kérdezgeti olvasójától: ki, mi és – főként – miért szimpatikus vagy ellenszenves számára? Réka, akit magukkal ragadnak az egyetemen tanultak, és kritikus értelmiségivé szeretne válni? Bogdán Tamás, aki megpróbálja megóvni őt az értelmiségi szimbolikus erőszaktól, és arra biztatja, hogy maradjon önmaga, és őrizze meg értékes békásmegyeri jellegzetességeit? Börönd Enikő, aki ragaszkodik saját értékrendjéhez, és megbotránkozik adatközlői elnyomó attitűdjein? Vagy Bogdán Tamás, aki sikeres interjúk érdekében és a megértés jegyében adja a lovat a határvadászatról és háborúról ábrándozó békásmegyeri szkinhedek alá? A békásmegyeri szkinhedek, akik odaadással szeretik periférikus helyzetű otthonukat, és megvetéssel gondolnak az ország többi részére? A debreceni Horváth Regina, aki irigységgel vegyes lenézéssel tekint a budapestiekre, de kevésre értékeli a provinciálisnak látott Debrecent is? Börönd Enikő, aki mindenhol talál kifogásolnivalót? A karrierjében megrekedt, görcsösen lelkiismeretes Horváth Regina, aki egykori informátorait rendszeresen meglátogatja? A sikeres, nagyvonalú Bogdán Tamás, aki nem veszi fel a telefont informátorának, akivel szexuális viszonya volt? Börönd Enikő, aki csak a legambíciózusabb kutatási témát érzi méltónak magához, majd elakad annak megvalósításával? Bogdán Tamás, aki egy „szerencsétlen balfasznak” érzi magát, amiért hűséges a feleségéhez, és „elrobog mellette az élet”? A valamivel későbbi Bogdán Tamás, aki magában egy „gecinek” nevezi magát, amiért elhagyta a feleségét? Börönd Enikő anyja, aki mozgásgyakorlatokkal, visítással, mélyrelexációval segít társainak megszabadulni a maguk iránt érzett undortól? Börönd Enikő, aki megvetéssel tekint az ezoterikusok nyomorúságára, és az „önhazugság templomának” nevezi anyja foglalkozását? Vagy a későbbi Börönd Enikő, akinek jól esik meghallgatni mások hozzá hasonló élettörténetét, bár tudni véli, hogy „részben ők alakítják most azokat hasonlóvá”? És így tovább, és így tovább.

A Mágneshegy nem fejti meg a társadalom működését, de végtelen leleményességgel sorjáztatott, egymást is új és új fénytörésbe állító fiktív esettanulmány-töredékei megteremtik a lehetőségét, hogy reflektáljunk arra, kik vagyunk, és miféle erők határoznak meg és mozgatnak minket – és arra, hogy mihez kezdhetünk egy olyan világban (amilyen nyilvánvalóan a miénk is), ahol ennyiféle elképzelés viaskodik egymással e kérdésekkel kapcsolatban. És nem utolsósorban elgondolkodhatunk néhány ahhoz kapcsolódó kérdésen is, kik vagyunk és mi határoz meg bennünket olvasóként: Mitől függ vajon, hogy örömet vagy bosszúságot érzünk jól átlátható irodalmi szerkezetek összeomlásakor? Mit indít el bennünk, ha egy könyv címlapján női nevet olvasunk, és a főbb szereplők is többnyire nők? Mit érzünk, ha arról hallunk, hogy értékeléseink medrét nemi alapú sztereotípiák ásták ki előre? És kritikus éleslátásnak vagy önfelmentésnek ítéljük, ha egy könyv jól idézhető mondatokat tartalmaz azzal kapcsolatban, hogy a hozzá hasonló könyvek kudarcának végső oka a patriarchátus?

A Mágneshegy saját magát is visszaírja dilemmái terébe, hogy mi se szabadulhassunk onnan egykönnyen.

Címfotó: Pixabay – B_Me