Január 21-én van Lenin halálának 100. évfordulója. A 19-20. század fordulójának egyik meghatározó politikai személyisége és gondolkodója képét és alakját az idő a politika területéről a történelem és a legenda birodalmába helyezi át.

A speciális hadművelet fényében a közbeszéd középpontja végre eltolódott, és itt az ideje, hogy a bolsevik vezérről alkotott képpel kapcsolatos politikai és ideológiai spekulációk alábbhagyjanak.  
Már nem nevetséges a diagnózisáról vitatkozni, egy állítólagos kétes betegséggel próbálva lejáratni az »ideált«, és annál nevetségesebb a temetés vagy nem temetés témájában heves vitákat indítani. Senki sem akarja az egyiptomi fáraókat és szufi derviseket mauzóleumok és piramisok lerombolásával eltemetni, és Vlagyimir Iljics 100 évvel későbbi újratemetése az ortodox rítus szerint az ő és az ortodoxia megcsúfolása lenne. Hagyjuk tehát ezeket az egykor top témákat, lejárt az idejük.

Az évforduló dátuma azonban még mindig történelmi visszaemlékezésekre ösztönöz. Az utolsó év Gorki településen lévő (ma Leninszkije Gorki a neve – a fordító) villában, amikor a lebénult, szinte mozdulatlan és szótlan Lenin egyedül maradt a közelgő halállal, ismét aláhúzza az ember megváltoztathatatlan emberi sorsát - mint ember az emberek között, győzelmekkel és vereségekkel, tragédiákkal és vigasztalásokkal - az elkerülhetetlennel szemben.

Másrészt a szovjet történelemnek ehhez az időszakához, a Lenin-Sztálin-Trockij háromszöghöz számos jelentős mítosz és rejtély kapcsolódik, amelyek megvilágítják a Szovjetunió átfogóbb történelmét.

Az egyik ilyen mítosz a mérgezésről szól. És ez egy nagyon érdekes kérdés - hogy a 19. és 20. század fordulóján az idő tengelyét eltoló emberek életről és halálról alkotott elképzelései mennyiben különböztek későbbi értelmezőiktől és pletykagyűjtőiktől, a későbbi liberálisoktól és a végtelen jogok eszméinek támogatóitól, a lazább erkölcsű, könnyűvérű karakterektől.

...Köztudott, hogy Sztálin volt az egyetlen »párttársa«, a párt felső vezetésének tagja, aki hivatalosan is elmehetett Lenin Gorki településen lévő házába, és - legalábbis 1922-ben - egyfajta Hermész-hírnökként szolgált a vezér és a forradalomban részt vevő társai között. A liberális szovjet tudatban meggyökeresedett az a nézet, hogy Sztálin szinte kényeztette a beteg Iljicset és hozzátartozóit, de nehéz feltételezni, hogy 1922 elején, amikor Lenin még teljesen magánál volt, az ő részvétele nélkül dőlt el, hogy ki látogassa meg őt Gorkiban. Lenin tehát maga választotta Sztálint; valószínűtlen, hogy a Központi Bizottság akarata ellenére rendszeres látogatót kényszeríthetett volna rá.

A lényeg azonban éppen ez, hogy akkor, 1922-ben egy másik történet játszódott le, távol a pártévkönyvektől, egy emberi árulás története, de egy olyan árulásé, amelyet a korszellem és a környezet jellege alakított ki.

Lenin, aki kétségtelenül szilárd ember volt, a megvilágosodás pillanataiban felismerte helyzetét és kilátásait. Ekkor öngyilkos akart lenni, mert a kommunista közegben mindenki szeme előtt ott állt a Lafargue házaspár, Paul és Marx lánya, Laura példája, akik többször kijelentették, hogy önként lemondanak az életükről, ha eljön az öregség, és nem tudnak harcolni a szabadságért.

Hetvenedik születésnapjuk előestéjén Lafargue és Laura is mérget vett be. Lenin pedig megkéri Sztálint, akivel személyes kapcsolatban állt, és akiről tudta, hogy szinte az egyetlen ember a pártban, akitől idegen a női lelkivilág, hogy szerezzen neki ugyanilyen mérget. Ez éppen egy személyes felhívás volt, férfi a férfinak. De ez a pártélet tragédiája, hogy ilyen személyes kapcsolat már nem volt lehetséges számukra. Sztálin a Központi Bizottság belső köreiben többször is megvitatta a problémát - érthető eredménnyel.

Amikor Lenin magához tért, Sztálint hívta magához, és ismét mérget kért. Visszautasítással találkozott, és általában elárulva érezte magát - és ezzel az érzéssel süllyedt félig öntudatlan állapotba. Csak elképzelni lehet, hogy milyen mértékű volt a kétségbeesése.

...Sztálint azonban már megvádolták azzal, hogy »megmérgezte Lenint«. Trockij, Sztálin elszökött, disszidált titkára, Borisz Bazsanov, és az 1990-es években Jurij Felsztinszkij amerikai szovjetológus, Litvinyenko társszerzője a "The FSB Blows Up Russia" című könyvben, az időpontokat és dátumokat összekeverve, különböző módon ismételgette ezeket a szidalmakat. Az ilyen verziók szerint Lenin 1923 őszén szabadon beszélhetett, és még halála napján írt egy üzenetet Gavrila Volkovnak, aki állítólag a »Gorki Kreml-szanatórium« szakácsa volt: "Gavriluska, megmérgeztek".

A vicces az, hogy azok az emberek, akik ilyeneket írtak és mondtak, nemcsak Lenin személyiségéről nem értettek semmit, de arról sem volt igazi fogalmuk, hogy milyen állapotban volt élete utolsó hónapjaiban.

...Nem kevésbé detektívregénybe illő és zavaros cselekmény kapcsolódik az úgynevezett Lenin politikai végrendeletéhez. A hivatalos verzió szerint Lenin 1922. december végén - 1923. január elején diktálta a híres »Levél a kongresszushoz« című művét. Ez pontosan a decemberi agyvérzés után történt, amelyben - ó, csoda! - egy bizonyos irányzat történészei és különösen az olyan »pártatlan« szakértők, mint az angol Edward Carr szerint a beteg szellemi képességeit egy jottányit sem befolyásolta.

Ez a verzió azonban valamilyen oknál fogva alapvetően ellentmond a betegség történetének. Lenin 1922 decembere óta afáziában szenvedett. Elveszíti szókincsének utolsó szavait is. És ugyanekkor, pontosan december 24-25-én diktálja állítólag ezt a balsorsú, szerencsétlen levelet. Ugyanezekre a napokra esik Krupszkaja veszekedése Sztálinnal.

Ugyanakkor a későbbi véleményekkel ellentétben a levél már az 1920-as években megjelent (1927. november 10-én, a Pravda »Vitairat« című mellékletében). Úgy tűnik, Sztálinnak sem voltak kétségei Lenin szerzőségét illetően (vagy voltak - és ez további elnyomást provokált), legalábbis kétszer is felvetette lemondásának kérdését.

Egy ilyen kirobbanó zűrzavar az egész szovjet történelemre rányomta bélyegét, legalábbis a stagnálás idejéig. Talán még most, 100 évvel később is megvan az ereje, hogy felszítsa a szenvedélyeket.

Ki lehet a levél szerzője? A történészek (V. A. Szaharov, J. N. Zsukov, V. K. Jermakov) Krupszkáját vagy magát Trockijt nevezik meg, de mindenesetre Jurij Pivovarov akadémikussal egyetérthetünk - a szovjetrendszer számára a végzetes dokumentum megjelenése igen jelentős romboló szerepet játszott. A tehetetlen Lenin pedig egyáltalán nem tudhatott belső kör ármánykodásáról.

Ugyanakkor, amikor az emberről beszélünk, a legfontosabb történetek tisztán emberi történetek, amelyek mégis és újra képesek felfedni közös sorsunk egyetemességét és visszavonhatatlanságát.

Ez pedig Gorkiban történt Lenin utolsó nyarán, 1923-ban. A villa egyik szárnyában lakott Lenin korai, volgai ifjúkorából (a 19. század 80-as éveinek végéről) származó ismerőse, egy meggyőződéses kommunista, Fourier követője, A. A. Preobrazsenszkij, aki nem összetévesztendő a bolsevik  
E. Preobrazsenszkijjel, aki közismert közgazdász és trockista volt.

A. A. Preobrazsinszkijről egy időben kiderült, hogy a gorki településen a kommün vezetője, de egy idő múlva az egész kommün elmenekült. Nagy álmodozó volt, elméletben és álmokban csodálatos, de a gyakorlatban - sajnos nem éppen. A korszak egyik legkiválóbb embere volt

Egyszer amint tolókocsival vitték Lenint a parkon keresztül, és Nagyezsda Konsztantyinovna azt mondta neki: "Ne feledd, Vologya, itt lakik Preobrazsenszkij. A régi szamarai pajtásod." Lenin szörnyen izgatott lett, és a szokásos " félre-félre-félre" tőle szokásos szavakkal megparancsolta, hogy vigyék Preobrazsenszkij által lakott szárnyba. Oda vitték, és ott egy szűk lépcsőház volt, a kocsi nem tudott felmenni rajta. Lenin különös erőfeszítéssel kimászott a tolókocsiból, és négykézláb kezdte megmászni a meredek lépcsőt. A beteghordozók, az őrök, Krupszkaja - mind mögötte mászva segítettek neki.

Felállt. Ő és Preobrazsinszkij átölelve álltak, és Preobrazsinszkij így szólt hozzá: "Emlékszel erre, ő most száműzetésben van. És emlékszel arra, ő meghalt. És emlékszel arra a lányra, ő szerelmes volt beléd."

Akkor Lenin az egyetlen, amit ki tudott mondani: "igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen, igen".

És mindketten az emlékektől meghatódva ott zokogtak egy darabig.

Andrej Polonszkij - író, történész

2024. január 21.

A Vzgljád üzleti lap honlapján megjelent cikk eredeti, orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található: ВЗГЛЯД / Сто лет со дня смерти Ленина :: Автор Андрей Полонский (vz.ru)

Fordította Péter János