Annie Ernaux A hely / Egy asszony (Budapest: Magvető Kiadó, 2023. 129 oldal) című kisregényeiről

A magány és a kétségbeesés egyszerre tör rá az emberre, mikor ráeszmél, hogy már nem egy nyelvet beszél a szüleivel. Egy helyet, ahova bármikor visszatérhetünk, vagy olyan terhet jelent a származás, amelyet mindvégig cipelnünk kell? Amikor Annie Ernaux – irodalmi Nobel-díjas francia író – elveszítette szüleit, már olyan távolságból szemlélte őket, amelyet gyerekkorában elképzelni se tudott volna.

Írásba kezdett, felelevenítette és rendszerezte mindazokat a tényeket, amelyek mentén megérthette őket, és azt a társadalmat, amely meghatározta létezésüket, hogy ezzel egyidejűleg visszaperelje a munkásosztály méltóságát. A szerző két kisregénye A hely (1983), és az Egy asszony (1987) emléket állít szüleinek, a saját osztályváltása okozta elidegenedésének, és a huszadik század társadalmi jelenségeinek egyaránt.

Egy ideje már tudom, a regény lehetetlen

A két történet öt év különbséggel íródott, de szoros egységet alkotnak azon túl is, hogy egy kötetben jelentek meg. Az első – A hely – Ernaux apjáról szól, a második – az Egy asszony – pedig az édesanyjáról. A történetek egymásból kör-körösen bontakoznak ki, amit az író az egyikben elhallgat, azt a másikban kifejti. Saját farkába harapó kígyó a szövegek szerkezete; mindkét mű a szülő halálával kezdődik és ér véget. A két-két halál között viszont egy olyan felépítmény húzódik, amelyben a szereplők újra leélik az életüket.

A szerző célja az írással az volt, hogy közben úgy ismerhesse meg anyját és apját, ahogyan ők rajta kívül léteztek.

A tartalom mindkét mű esetén két külön szálon bontakozik ki; egyfelől a szerző kihangosított gondolkodása mentén haladunk, amelyben a visszaemlékezés és a lejegyzés nehézségeit, illetve a szerkesztés elveit követjük végig. Ezáltal az író folyamatosan rögzíti elbeszélő és tárgya viszonyát, valamint saját pozícióját. Másfelől – a szerző kommentárjai mellett – hosszabb-rövidebb egységekben feltárul a történet. A szakaszosság miatt az az érzésünk támadhat, hogy Ernaux nemcsak az érzelmeivel, hanem a memóriájával is küzd minden egyes megfogalmazott szónál.

A lineáris időkezelést gyakran személyes, családi fotók szöveges leírásai törik meg, amelyek segíthetik az írót a visszaemlékezésben, illetve rávilágíthatnak arra, hogy az emlékezet a képet és a szöveget szétválaszthatatlan egységként kezeli.

A narráció tárgyilagosságra törekszik, hangvétele mentes minden pátosztól és megveti a nosztalgiát. Hiszen ahhoz, hogy Ernaux felfejtse a történet alanyait – azaz a szüleit –, szükségszerűen eltávolította emlékezetükről azokat az érzelmeket, amelyek a jelenből kiszínezhetnék a múltat. Emellett elutasítja a többértelműséget, a költői képeket, összességében a művészkedést, hogy elkerülje a nélkülözés esztétizálását, vagy életformájuk egzotizálását. A szerző társadalmi önéletrajzként hivatkozik műveire, amely egy olyan egyedi, több tudományterület között álló műfaj, amely bebizonyítja, hogy a személyes élettörténetünk értelmezhető a nagyvilág eseményeinek tükrében.

A betegséget mi mindig lábon hordjuk ki

Ernaux kettős pozícióból ír: egyúttal kívülről szemléli írása tárgyát – azaz a munkásosztálybeli szüleit –, másrészről viszont belülről is értelmezi azt, hiszen otthonosan mozog a témáját képező közegben. Tehát egyszerre van kint és bent, egyszerre szolgáltat hiteles adatokat, viszont jelenbéli, kívülálló helyzetéből adódóan elemzi is azokat. A hely és az Egy asszony így nemcsak egy magánjellegű feltárulkozás, hanem egy olyan összefüggésrendszer ábrázolása is, amellyel a társadalom egy alulreprezentált csoportja megérthetővé válik.

Az apa szülei – azaz a szerző nagyszülei – földnélküli emberek voltak, mezőgazdasági munkások^[1] és szövőnők. Nagyjából tizenkét éves koráig járatták gyermeküket iskolába, utána egy tanyán helyezték el. Ernaux apja az első világháború kitöréséig ott dolgozott, ekkor behívták katonának, majd mikor visszatért az iparosodó vidékre, gyári bérmunkás lett. Később feleségével együtt megnyitották italmérés- és egyben szatócsboltjukat (egy vegyesbolt és presszó ötvözetét) Yvetot-ban.

Az anya története szinte megegyezik az apáéval. Bérkocsis és szövőnő szülők, sokgyerekes család, hat év iskolában töltött év, majd gyári munka, amelytől minél előbb szabadulni akart, hiszen legnagyobb vágya egy saját kisbolt volt. Miután férjhez ment, közösen birtokolt vállalkozásukat a családi házuk földszintjéről üzemeltette.

A műben felismerhető az a klasszikus munkafelosztás, amelyben az apa két műszakban dolgozik (testi épségét olyan melókkal kockáztatva, amelyek kizárólag a férfierőn alapulnak), az anya pedig egy műszakban fizetett munkát végez, a másodikban pedig fizetetlen, reproduktív munkákat. Ezentúl lányuk nevelése is rámarad.

Ebben a világban a férfiak csak akkor foglalkozhatnak önmagukkal, ha betegek lesznek, a nők pedig csak akkor, ha gyermekük elköltözik.

Az olyan közhelyek, mint a „Nincs négy kezem” vagy „Arra sincs időm, hogy vécére menjek” – amelyeket Ernaux szülei is gyakran ismételgettek önigazolásképpen – az egésznapos robotolás kimerültségében nyernek értelmet. Megállás nélkül dolgoztak, a vegyesbolt-presszó reggel hatkor nyílt és este tizenegykor zárt, az anya mindig hangosan kommentálta, ha a munkán kívül valami mással foglalta el magát. Mintha az anyák univerzális sorsába lenne kódolva a pihenés okának kötelező megmagyarázása.

A munkamegosztáson keresztül a tér nemi szétválasztása is észlelhető: a nő az, aki az otthonából végzi el mindkét feladatát, míg az apa az, aki a nyilvános térben szabadon mozogva dolgozik. Ebből következik az a konvencionális felfogás is, miszerint a nő az otthon biztonságáért felel, míg a férfi a kerítésen túli világért. Ernaux kiemeli, hogy szülei házassága után anyjának kifejezetten nagy öröm volt az „ura” karján kilépni az utcára, hiszen a nyilvános térben cikázó tekintetek testét már nem prédává, hanem a nézés és megfigyelés hatalmával felruházott személlyé tették.

Mások nyomorúságából élni

A kereskedői lét kezdeti eufóriája hamar megszűnt, mikor a szülők rájöttek, hogy egy olyan közösséget kell élelmiszerrel ellátniuk, amelyet az első világháború, majd a gazdasági világválság tett tönkre. Kénytelenek voltak hitelre adni az élelmiszert, hiszen az eladó és vevő között fennálló kölcsönös függési viszony a túlélés érdekében az adósságfelhalmozást tette meg zálogává.

A paraszti szegénységet felváltó munkásnyomor alapját ez a hitelekből és adósságokból álló rendszer képezi, amely ugyan kívülről szelídebbnek tűnhet, de belülről ugyanúgy nélkülözés, éhezés, és fagyoskodás jellemzi. Ernaux szülei igyekeztek mindent megtartani, nehogy visszazuhanjanak a bérmunkások soraiba. A második világháború után egy új, nagyobb településen nyitották meg üzletüket, ahol viszont egy más összetételű közösség kiszolgálói lettek. Az osztályellentét itt látszatkeltő cselekvéseket gerjesztett.

A szülők kétségbeesetten próbálták paraszti, illetve munkásosztálybeli múltjuk címkéit lehámozni megjelenésükről.

Az apa egész életében rettegett attól, hogy elítélik tájszólása vagy rossz helyesírása miatt. Az anya új szavakat épített beszédébe, amelyeket itt-ott olvasott, öltözködését mindig az újságokból leste el, és mindenekelőtt az elsők között vágatta haját rövidre. Ernaux úgy fogalmaz, hogy anyja volt életük társadalmi akarata, az apja csak követte őt minden új döntésében.

Ennek ellenére mindig is az volt a legnagyobb félelmük, hogy megszólják őket, hogy kiderül, hogy csak tizenkét éves korukig jártak iskolába, mert ez náluk így volt szokás. Felső-Normandiában még az 1986-os hírek szerint is komoly probléma volt az iskolázatlanság, hiszen az intézményekből túl hamar kikerülő gyerekek később képtelenek voltak szakképesítést, majd munkát szerezni.

A század eleji gyárak 13 éves kortól foglalkoztattak gyerekeket, így nekik nemcsak a továbbtanulás, de még a fiatalság gondolatára se adódott lehetőségük.

Osztálykülönbség, melynek nincs neve

Annie Ernaux-ra szülei olyan örökséget hagytak hátra, amelyet nem tudott magával vinni a művelt polgári értelmiség világába. Ahogy írja, felhasználni nem, csak megörökíteni tudja mindazt, amit tőlük tanult. Az egyetlen szál, amely származásához kötötte őt, a szülei személye volt, minden más azon kívül már rég elszakadt. Mégis mi okozta az utolsó szál kinyúlását? Mitől válik valaki osztályváltóvá, netán árulóvá?

Ernaux az elidegenedést egy olyan többlépcsős folyamatként jellemzi, amely a serdülőkorral kezdődik. Ekkor, az a játékos cinkosság, amely a gyermeket a szüleivel összeköti, egy csapással eltűnik. Azt a többéves háborút, amely az anya és lánya között alakul ki, a menstruációs vérzés indítja el, ezt pedig az a tekintet gerjeszti, amellyel az idősebb generáció és a társadalom egésze a serdülő testét kontrollálja.

Mindez különböző módokon jut érvényre: meggátolják és esetenként megtiltják neki a kijárást, előírják, hogy milyen öltözékben hagyható el a ház, illetve meghatározzák azt is, hogy kivel találkozhat az iskolán kívül. Fontos megjegyezni, hogy ezek a megszorítások az ötvenes években számottevően komolyabban értendőek, mint ma, hiszen nemcsak a fogamzásgátló módszerek voltak kezdetlegesebbek (Franciaországban a művi terhességmegszakítás pedig 1975-ig illegális), hanem a testről és nemiségről való gondolkodás is gyerekcipőben járt.

A folyamatos, őrző-védő tekintetnek viszont eltávolító hatása van; abban az életkorban, mikor az ember önmaga is kétségbe van esve teste fizikai átalakulásától, a kívülről érkező túlzott figyelem és korlátozások komoly érzelmi éket vernek a lány és a szülei közé. Annie Ernaux Az esemény, illetve a Lánytörténet című műveiben életének ezt a szakaszát úgy ábrázolja, mint aminek mindennapjait ciklusa ketyegő bombaként határozta meg.

A nagyanyjának két rémálma volt; az egyik, hogy a fiúk börtönbe kerülnek, a másik pedig, hogy a lányok zabigyereket szülnek.

Ahogy korábban talán világossá vált, az alsó társadalmi osztályokhoz tartozóknak nem lehetett – a mai fogalomkészletünkkel élve – ifjúsága, így Ernaux szüleinek sem. Ez a tény jelenkorunkra is átültethető, hiszen a legtöbb szegény családból származó fiatalnak a kötelező iskolaévek teljesítése után a lehető leggyorsabban munkába kell állnia, olykor családot alapítania a pénzügyi és érzelmi biztonság elérése érdekében.

Édouard Louis Leszámolás Eddyvel című regényében érzékletesen azt állítja, hogy világunk olyan „mintha a fiatalság nem biológiai tény, nem életkor kérdése, nem egy egyszerű életszakasz volna, hanem inkább egyfajta kiváltság, amely csak azok számára adatik meg, akiknek társadalmi helyzetük révén lehetőségük van az ifjúság örömeinek élvezetére.”^[2]

A nők tömeges megjelenése az egyetemeken és a munkaerőpiacon olyan változást hozott az ötvenes évekre, amelynek köszönhetően Ernaux is beléphetett a fiatalok csoportjába. Nem mellesleg családja ekkor már elég tőkével rendelkezett, hogy megéljenek egy harmadik fizetés nélkül. Szülei viszont szinte semmit se tudtak erről – az akkor még átmenetinek feltételezett – életszakaszról, társas kapcsolatok kialakításában nem tudtak tanácsot adni lányuknak.

Aki egy újonnan megjelent társadalmi csoporthoz kezd el tartozni, amelynek belső szabályrendszere és fogyasztási szokásai nem egyeznek a szülei által közvetítettel, a problémáival minden bizonnyal nem tud feléjük fordulni, mivel ők sose élhették át azt, amit gyermekük. Az Egy asszonyból kiderül, hogy az anya fiatalkorában kényszerűen két tűz közé kellett kerüljön; egyfelől „az egyszer vagyunk fiatalok” vágya, másfelől „az ujjal mutogatnak rá” rettegése tartotta sakkban tetteit.

Akkoriban a női szabadság ára a jó hír elvesztésével volt egyenlő.

A lányuk viszont a nyári gyerektáborok, roueni gimnazista évek, a londoni bébiszitterkedés és az egyetemi évei alatt szüleivel szemben tapasztalati fölénybe került. Ő már kulturális tőkét kezdett el felhalmozni, a habitusa szépen lassan megváltozott, hiszen diplomás tanárnő lett. Ernaux az eltávolodási folyamat végére a házasságot helyezi, amelyet ő egy művelt, polgári családból származó közgazdásszal kötött. Új otthonában Sartre-ról és a szabadságról vitatkoztak, Antonionit néztek.

A szülei és a saját mindennapjait megkülönböztető tényezők olyannyira megsokszorozódtak, hogy végképp kiveszett az azonosság az életükből. A helyben úgy fogalmazott, hogy talán azért ír, mert már nem volt mit mondaniuk egymásnak. Az a folyamat, amely szinte idegenekké változtatta a család tagjait, nem egy törésvonal mentén indult, és nem is egy erőteljes kitörni vágyás, hanem sokkal inkább a biológia, a történelem, az emberi viszonyok átalakulása okozta.

A test mint közeg

Ernaux szülei mindvégig névtelenek.^[3] Ugyan rendelkeznek sajátos jegyekkel, de igazából minden őket övező tény semleges és általános érvényű. Kissé kínos, de szükségszerű megjegyezni, hogy még tetteikben sem bizonyult semmi különösnek. A párbeszédek hiánya a közöttük megszűnt kapcsolat hiánya, a szerző mindössze azokat a közhelyes mondatokat idézi, amelyek a fejében tőlük visszhangozhatnak.

A szülők ezért olyan halott szereplők, akik csak az író emlékezetén és írásán keresztül élhetnek.

Mivel Ernaux eltávolított minden személyes érzelmet, hangulatot és nosztalgikus visszavágyódást, bemutatta, hogy ők többek annál, hogy csak egyetlen ember szülei lehessenek. Hiszen a történetekben, a szülők testén keresztül, minden olyan ember ábrázolva van, akik hozzájuk hasonlóan az európai kultúrkörben nőttek fel a huszadik század első felében, majd kiskereskedővé váltak, és elvesztették gyermeküket az időközben megváltozó kulturális különbségek miatt.

Az író szülei ki voltak szolgáltatva a történelemnek: otthagyták az iskolát, mert segíteniük kellett a családot, gyárban kellett dolgozniuk, mikor megindult az indusztrializáció, katonának kellett lenniük, mikor kitört az első világháború, és áldozatnak, mikor a második. Első gyermeküket diftéria vitte el, az apa infarktusban, az anya Alzheimer-kórban hunyt el.

Ezek mind olyan tények, amelyek bennünk is visszhangozhatnak rokonaink élettörténetei alapján, így mindezek mentén a huszadik század jellemezhető és leírható. Ernaux azért hangsúlyozta ki a történetek tágabb, társadalmi párhuzamait, hogy demonstrálja azt a felfogást, mely szerint a személyes élettörténeteinket – a mikrotörténelemet – szükséges összekötnünk a nagyobb, testünkön kívül zajló globális történésekkel – azaz a makrotörténelemmel –, hogy felelősebb, nyitottabb és élesebben látó személyekké váljunk.

Annak tükrében, hogy a posztstrukturalista irodalomkritika és a szubjektumelméletek^[4] mind meghatározták Ernaux írásmódját, elmondható, hogy nála az ember elveszti heroikus én-központúságát, kiéleződik testi jellege és ezentúl egy sokkal képlékenyebb, anyagi közeggé válik, amely ugyan minden művében felismerhető, de leginkább az Években (2006) válik hangsúlyossá.

A test így közegként jelenik meg nála, amely otthont ad minden új eseménynek, slágernek, és terméknek, miközben engedi, hogy ezek meg is változtassák felépítését. Egész élettartamán át tanul és újrateremtődik, tudja, hogy semmi sem örökérvényű. A test közegként való értelmezése elvezethet bennünket egy új materializmus^[5] felé, valamint rávilágíthat olyan kapcsolatrendszerekre, amelyek eddig elfedve maradtak amiatt, hogy a fizikai világot eltávolítottuk az emberi gondolatoktól és érzelmektől.

(Ön)életrajz mint emancipatorikus eszköz

A két életrajz megírása ugyan kizárólagosan a szerzőn kívül létező szülők bemutatására szolgál, mégis felfedezhető bennük Ernaux öndefiníciós szándéka. Hol kezdődöm én, és hol végződnek a szüleim? Elbeszélhető-e az én történetem az övéikből kiindulva? Nem könnyű az ő műveit külön-külön értelmezni, mert egymásból kibomló történetekben meséli el önmagát és azt a társadalmi légkört, amely személyét kialakította.

Az autobiográfiák – azaz önéletrajzok – egyik lényeges ereje a tanúságtételben rejlik, abban, hogy egyes szám első személyben beszámolnak a világnak egy olyan részéről, amely eddig elfedve maradt a kulturális közbeszéd elől. A hatvanas-hetvenes években indult „önéletrajzi boom”-mal egyidejűleg ezt a műformát mint identitáspolitikai eszközt a láthatatlan, a marginalizált, vagy a megbélyegzett csoportok aktivista és művészeti tevékenységükben emelték piedesztálra.^[6]

Annie Ernaux művei ebből a szempontból azért érdekesek, mert ugyan ellátják ezt a társadalmilag elkötelezett funkciót, mégis az irodalmon belül maradnak. Így beépítenek a diskurzusba egy olyan, a kulturális elit által alsóbbrendűnek megbélyegzett létformát, amely a munkásosztály sajátja.

A képzőművészetben olyan szupersztárok sorolhatók e kategória alá, mint Oláh Mara (OMARA) vagy Selma Selman, akik a roma lét és a nőiség kelet-közép-európai tapasztalatait hozták át a művészetek oldalára. Fontos még megemlítenem Illyés Gyula Puszták népe (1936) című művét is, nem is csak azért, mert Szávai János (az elemzett Ernaux művek fordítója) is felfigyelt a hasonlóságra,^[7] hanem azért is, mert jól példázza egy szociografikus önéletrajz társadalomra gyakorolt hatását. Hiszen a korabeli értelmiség a Puszták népének köszönhetően tudta meg, hogy egyáltalán létezik a dunántúli pusztákat és tanyavilágot övező szegénység és elnyomás intézményesített formája.

Az irodalmon túlról pedig Győri Klára (Kali néni) Kiszáradt az én örömem zöld fája (1975) című visszaemlékezése (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó) szemlélteti az egyéni tapasztalat lejegyzésének szándékos, emancipatorikus törekvését.

A széki parasztasszony eredetileg egy hosszú, tagolatlan mondatban összegezte élettörténetét, amellyel rámutatott a népi hagyományokba belebetonozott női kiszolgáltatottságra.

„…az elkötelezettség érzése, melyet a származás ró az emberre…”^[8]

Az írás megkezdése óta két kérdésre nem tudok választ találni. Szükségszerű-e az elidegenedés ahhoz, hogy a társadalom egy másik részéhez tartozhassunk? Nem lehetséges egyszerre két világban otthon lenni? Ernaux írása engem afelől győz meg, hogy nem, és minden bizonnyal ezért is írja meg a legőszintébb közlésvágyból a világnak azt a felét, amelyhez már egyáltalán nincs köze.

Viszont személyesen reménykedem abban, hogy létezhet két- vagy többlaki személyiség, amely sokkal inkább egy hibridizáló, mintsem egy lineáris identifikációs folyamat révén jön létre. Mindenesetre, ahogy napjaink önéletrajzoktól hemzsegő közbeszédében látjuk, az én-elbeszélések lehetősége végtelen, hiszen ahogy Ernaux is írja a Lánytörténetben: „Azt hiszem, egyedül én emlékszem, és ennek borzasztóan örülök.”

Címfotó: Pixabay/Picryl

[1] A helyben leírja, hogy nagyapja írástudatlan volt. Ez mindössze azért lényeges tény, mert kiderül belőle, hogy a család három generáció alatt jutott el innen az irodalmi Nobel-díjig.

[2] Édouard Louis (2015): Leszámolás Eddyvel. (Ford.: Pataki Pál.) Budapest: Ab Ovo.

[3] A család anyai oldali ágát „D.”-éknek nevezi, az apáét nem tudjuk. A helyben viszont egyetlen kifejezéssel mindkét szülő nevét kódolja. Mikor Ernaux apja meghal, az anya „özvegy A. D.-nére” változtatja nevét.

[4] Lásd többek között: Jacques Lacan (1993): A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója. (Ford.: Erdélyi Ildikó és Füzesséry Éva.) Thalassa, 4 (2): 5–11., Roland Barthes (1996): A szerző halála. In uő.: A szöveg öröme. Budapest: Osiris, 50–55.; Michel Foucault (1999): Mi a szerző? In uő.: Nyelv a végtelenhez. Debrecen: Latin Betűk, 119–145.

[5] Az új materializmus egy olyan interdiszciplináris kutatási terület, amely körülbelül a kilencvenes években indult, és amely az ember, a technológia, a természet kapcsolatrendszerét vizsgálja. Kialakulásában közre játszottak a kritikai és poszthumán elméletek, amelyeknek hátterében a technológia rohamos fejlődése, az antropocentrikus világ megkérdőjelezése és a klímakatasztrófa áll. Rövid, közérthető összefoglaló.

[6] Gács Anna (2020): A vágy, hogy meghatódjunk. Budapest: Magvető Kiadó, 31. old.

[7] Annie Ernaux első magyarul megjelent kötetéhez írott utószavában a fordító, Szávai János így fogalmaz: „Annie Ernaux éppúgy, mint a fiatal Illyés Gyula, két világban van otthon egyszerre: abban, amelybe beleszületett s ahol gyermekéveit leélte, s a másikban, a műveltség, a polgári lét s az értelmiség világában, ahová iskoláztatása, tanulmányai, majd munkája és házassága révén bejutott.” 172. old. In Annie Ernaux (1997): Árulás. (Ford.: Szávai János.) Budapest: Írók Alapítványa.

[8] Illyés Gyula: Puszták népe (1936), Akik kiemelkednek. A második és harmadik nemzedék. Út a társadalomba című fejezete alapján. „A szellem fegyvereihez a cselédek leszármazottjai legfeljebb a harmadik-negyedik nemzedékben jutottak. A faluba sodródott család valamelyik tagja továbbsodródott a városba. Az értelmesebbek ösztönösen a szolgai pályákat keresték. Amennyire lehetett, kerülték a napszámos életet, ismerték azt már hazulról; hivatali altisztségre, pedellusságra, portási és hasonló hozzájuk illő, alacsonyabb közigazgatási állásra áhítoztak. Akinek ez sikerült, azok uraik példáját követve gyakran taníttatták gyermekeiket. De mit tudtak már ezek az unokák és dédunokák a puszták életéről, s mit tehettek volna érte, ha véletlenül megmarad is bennük a hűség a családfa iránt, az elkötelezettség érzése, amelyet a származás ró az emberre, amely ellen ilyen esetben semmit sem vethetünk föl, mert nem jogtalan kiváltságok, hanem a jog mellett sarkall küzdelemre?”