A 2022. februári napok rendkívüli fordulópontot jelentettek a modern orosz történelemben. Még nem fogtuk fel teljesen a jelentőségét az életünkre nézve - a nagy változások messziről jobban látszanak. Az azonban már most világos, hogy nem lesz visszaút. Ez nyilvánvaló az állami és közéletben, az emberek millióinak magánéletében és sorsában, és természetesen egy olyan kényes és ellentmondásos területen, mint a kultúra és a művészet.
Már a Speciális Katonai Hadművelet első heteiben számos, a reflektorfénybe került kulturális személyiség sietett kivonulni az orosz jelentőségű területről, és közvetlen nyilatkozatokkal vagy hallgatással egyértelművé tette, hogy Oroszország sorsa és választása az egy dolog, az ő életterve pedig valami egészen más. Sokan egyszerűen elhagyták az országot. Mi most áttelepülőknek hívjuk őket, mivel rájöttünk, hogy a régi, bár ellentmondásos jelentésekkel terhelt »kivándorló« szó túl büszkén hangzik számukra. Vannak persze az országon belül is hasonlóan gondolkodók, egyfajta »várakozók«, akik, ha nem is az ellenség győzelmét és Nagy-Oroszország vereségét, de legalább a háború előtti realitások és a korábbi meghitt összeborulás visszatérését várják.
Az ilyen várakozás azonban hiábavaló. Az ukrajnai konfliktus minden egyes hónapjával egyre világosabbá válik, hogy már soha nem lesz úgy, mint ahogy eddig volt. Ezeknek az embereknek az ideje lejárt, még akkor is, ha a legügyesebbek közülük megtartják a befolyási területüket, sőt a pozíciójukat is. Hétről hétre, hónapról hónapra úgy zsugorodik a talaj a lábuk alatt, amelyen játszhatnak és játszhattak, mint a szamárbőr.
Ugyanakkor a lényeg nem is a személyiségekről szól. A lényeg az, hogy maga a helyzet megváltozott, és sok mindent, amit kultúrának és művészetnek lehetett volna tekinteni, azt elsöpörte az egzisztenciális szél. A háború előtti sablonok, a kibontakoztatott formátumok, témák, módszerek, képek és maga a nézőpont is már kezd nevetségesnek tűnni. Az ember el is gondolkodik - vajon érdekelhetett volna bennünket ez a téma, beszélhettünk volna róla komoly tekintettel?
Természetesen ez nem vonatkozik a valódi művészekre. Ők éltek, dolgoztak, színes alkotásokat hoztak létre - és sajnos sokszor nem értékelték őket érdemüknek megfelelően. Ez azonban minden korszakra jellemző.
A Speciális Hadművelet előtt a tömegkultúrát és az elit művészetet egyaránt ugyanaz a betegség sújtotta. A huszadik század végén a piacgazdasággal és a fogyasztói társadalommal együtt valamiért úgy döntöttünk, hogy az összes legfontosabb kulturális formát és intézményt Nyugaton hozták létre, és a fő feladat az volt, hogy próbáljunk beilleszkedni ebbe a »globális« projektbe, megfelelni neki és érdekesnek lenni számára.
Ez kizárólag üzlet és semmi más. Ennek az áramlatnak a legcsekélyebb köze sem lehetett az élethez, az emberek valódi sorsához, még kevésbé az ő megértésükhöz.
Ám a legmeglepőbb az, hogy az úgynevezett magasztos művészetnek az újdonság kultuszával és a globális mainstream nem kevésbé kitartó utánzásával még kevesebb a köze van az élet megértéséhez és igenléséhez.
A posztmodernizmussal és a konceptualizmussal együtt a »feketeség« és a dekonstrukció is divatba jött. Minden tárgyat, minden társadalmi jelentést »elemzésnek« és "rombolásnak" kezdtek alávetni. A pátoszt, a szépséget és a harmóniát valami elítélendőnek tekintették. A matematika diadalmaskodott az akadémikus zenében, a költészet helyébe az analitikus filozófia lépett, a vizuális művészetek eltűntek, és csak a befogadás és a magyarázat maradt. A csodálkozó polgárok kiállításokon, koncerteken és galériákban bolyonganak, és minden egyes műtárgynál okoskodva olvassák a terjedelmes szövegeket. És ez még a legjobb esetben is így van.
Az elitista művészet a maga nyugatosított változatában így vagy úgy, de pusztításra és dehumanizálásra törekedett. A társadalmi színházban minden szerep megkérdőjeleződött. A férfi megszűnt férfi lenni, a nő pedig a nő, a test a test, a szerelem a szerelem, a család a család, a hűség a hűség, az árulás az árulás, a tárgy a tárgy lenni. Viszont ettől eltérően a rajz rajz volt, a vers vers volt, a regény regény volt, a dallam dallam volt. Maradt az abszurditás, a szétesés, a semmi, legfeljebb a feminizmus és a kisebbségi jogok.
A tengerentúli teoretikusokat utánzó végtelen spekuláció egyre inkább elválasztotta a Deleuze-t és Tuckert olvasó, jelentésekkel és állásfoglalásokkal telített »elitista művészt« a tapasztalat és a lét teljességének közvetlen továbbadását váró közönségtől.
Ennek következtében mind a szerző, mind a néző (olvasó, hallgató) egyfajta szellemi vákuumban találta magát, teljesen elidegenedve egymástól, és a szakmai művészeti környezet a »kurátorokkal« és »kollégákkal« egyre inkább egy szűken specializált és tisztán elméleti területen működő tudományos közösséghez hasonlított. Kezdett kicsúszni a talaj a lábuk alól, a közösségi érzés eltűnt, a jelentések és elvek nevetségessé váltak. A »nem« kultúrája győzedelmeskedett: A »nem« a hovatartozásra, a »nem« az emberre és a látható világra, a »nem« a létezésre. Egymás után siettek a »játékos«, fantáziadús emberek valami »újat« csinálni, hogy meglepjék a szakértőket. A modernista és posztmodern technikának azonban van egy hátránya. Csak egyszer tűnik frissnek és érdekesnek, aztán a végtelen ismétlődés következik.
Aztán jött a Speciális Hadművelet, és ismét kiderült, hogy az emberi életet komolyan kell felfogni.
A hős nem egy Tsoi-dal (Tsoi egy híres Oroszországbsn élő koreai-orosz slágerszerző és előadó rockzenész- a fordító) szereplője, hanem egy harcos a fronton; a barátainkért hozott áldozat nem egy szent szövegből vett rituális mondat, hanem a szemünk láttára elkövetett konkrét tett. És minden döntésért meg kell fizetni, mert a döntésnek célja, értelme és következménye van. Az emberi élet értelmének és alapjainak a lerombolását célzó verbális, zenei és képi erőfeszítések szánalmasnak tűnnek mind az ellenséges tűz alatt, mind a nagy történelmi választással szemben.
A »nem« kultúráját, amely megtagadja az embert az emberben, az oroszt az oroszban, a közösségit a magánemberben, elkerülhetetlenül felváltja az »igen« kultúrája - a sorsunk és a ránk szabott idő teljes elfogadásának kultúrája.
»Igen« az összetartozásra, »igen« a történelemben és a földön elfoglalt helyünkre, »igen« az egységre. Így születik meg az elfogadás és a megértés kultúrája, amely megsokszorozza az adott korszakba és saját testébe zárt ember személyes és egyéni élményét egy nemzedék egyetemes tapasztalatával, az ősök emlékével és a jövő reményével.
2022 februárja kivette a művészetet az ismétlődés köréből, megszabadult a »másodlagostól«, újra megmutatva, hogy minden, ami itt és most történik velünk, először és csak egyetlen alkalommal történik.
A költő szavaival élve - " Felismerlek téged, élet! Elfogadlak téged! És pajzsom csengésével köszöntelek!". (Alekszandr Alekszandrovics Blok – 1907 – a ford.)
Ebben a tekintetben az állami kultúrpolitika fő irányvonalai könnyen, tökéletesen és egyszerűen megfogalmazhatók.
Az állam - saját fennmaradása és jóléte érdekében - arra hivatott, hogy támogassa azt a kultúrát, amely az emberben az embert, a nép egyesítését és a létezésnek értelmet adó művészetet erősítse. Semmiképpen sem a kiábrándulás, a leépülés és az önpusztítás kultúráját kell támogatnia.
A legreménytelenebb helyzetből is van kiút. "A nem nyilvánvaló dolgok közül mindig azt kell előnyben részesíteni, ami reményt ad, azzal szemben, ami nem" - mondta Arnobiusi római író a keresztény kor hajnalán. A művészet ezernyi reflexióban és formában tesz tanúságot a világ teljességéről és a benne való jelenlétünk optimista tragikumáról.
A Vzglád üzleti lapban megjelent, eredeti, orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson megtalálható:
ВЗГЛЯД / На смену культуре «нет» приходит культура «да» :: Автор Андрей Полонский (vz.ru)
Andrej Polonszkij, író, történész
2023 december 4.
Fordította: Péter János
