A gyerekem alvásidejében kezdem írni ezt a szöveget. Ilyenkor sosem tudom, hogy mennyi időm van még, olyan, mintha tilosban járnék, nem kiszámítható, hogy meddig jutok el a gondolataimban. És közben mintha sűrű folyadékban kellene úsznom: az asztal alatt összecsomósodott zabkása-massza rizsszemekkel keveredve, a fürdőszobában a földön egy pelenka, mellette összecsavarodott gyerektörölköző, a konyhába menet három játék, ami élesen a talpam közepébe vág – pedig egész nap pakoltunk.

Akárcsak az Egy nap című film főszereplője, Anna, sokszor mire este vagy a délutáni alvás alatt eljutok a csendig, már az én fejemben is csak zúgás és űr van, nem vagyok alkalmas arra, hogy megéljem az érzéseimet vagy bármit átgondoljak a halaszthatatlan teendőkön kívül.

Egy gyerek életben tartása és nevelése tulajdonképpen egy folyamatos, érzelmileg és mentálisan intenzív, színekkel, mondatokkal, nevetéssel és sírással teli halaszthatatlan munka, a szüneteiben az ember néha mintha csak vegetálna.

Tehát, miről is szól az Egy nap című film? A film közelről követi végig Anna, egy nagyvárosi, értelmiségi, háromgyerekes anya egyetlen napját, nagyjából pontosan huszonnégy órát.

Látjuk, hogy honnan hová megy, milyen feladatai vannak, milyen helyszínek vannak jelen az életében. Mindhárom gyerekét folyamatosan kíséri egyik helyről a másikra, az ezek közti szünetben pedig egy nyelviskolában dolgozik.

Egy olyan ponton lépünk be a család életébe, amikor a szülők kapcsolata válságban van. Az Egy nap egy látszólag eseménytelen hétköznap feszültségét gyűjti össze és fokozza az elviselhetetlenségig.

A saját gyerekem 2021-ben született: most, hogy ezzel a tapasztalattal együtt újra megnéztem a 2018-as filmet, felismertem magam a konyhaasztalnál szótlanul, köhögve ülő két emberben, akiket első megnézésre, 24 évesen kevésbé közvetlenül értettem meg. És bár a film két felnőtt főszereplőjéből első látásra is sugárzott a három gyereket nevelő szülők iszonyatos mértékű leterheltsége, megfogalmazódtak bennem kérdések feléjük – miért nem beszélnek egymással többet?

Miért nem kommunikálnak, vállalják fel jobban az érzelmeiket? Hiszen megvan a hátterük, a tudásuk, a kivételezett osztályhelyzetük ahhoz, hogy segítséget kérjenek, hogy munkát tegyenek a kapcsolatukba, hogy megbeszéljék a problémáikat, nem?

Most meg mintha félszavakból érteném az állapotot, ami ellen folyamatosan küzdenem kell – amikor már nincs érzelmi kapacitás és tér akármit megbeszélni, különösen egy olyan fájdalmas témát, mint hogy az ember társa és férje, akivel ezt a három gyereket együtt vállalta, éppen egy jó barátnőjével csalja meg.

Az az űr, ami a társadalmunk kellős közepén tátong, mégpedig, hogy a jelenlegi társadalmi rend egyszerűen nem ad teret, lehetőséget, körülményeket a gyerekeink felnevelésére, nem hagy időt a szeretetre, az érzelmekre, egymás megismerésére, sőt, áruvá tette ezeket az érzelmeket

– ez mind benne van ennek a két, a konyhaasztalnál krákogva ülő felnőttnek a mozdulataiban.

Nem mintha azt szeretném sugallni, hogy a filmbéli két szereplő, az anya és az apa, ugyanabban a helyzetben vannak.

Kettőjük közül az anyának van kevesebb fizetett, és több fizetetlen munkája – ergo kevesebb saját pénzzel és anyagi autonómiával rendelkezik – és ő az, akit a gyerekei életben tartásának, napi ritmusának és érzelmeinek terhe húz a nap huszonnégy órájában.

Ráadásul az őt nyomó elvárásrendszerek miatt folyamatosan még többet és még vidámabban kellene vállalnia és tennie a gyerekekért; ebbe a világba nincsen belekalkulálva, hogy neki magának érzelmei, pláne érzelmi krízisei lehetnek.

Az apafigura ezzel szemben gazdaságilag függetlenebb, háttérbe tud húzódni, ki tudja kapcsolni a telefonját, kieresztheti a gőzt. Neki van érzelmi kapacitása menekülni, és beleszeretni valaki másba. Senki nem kéri számon, ha csak félig tud jelen lenni.

Anna gépiesen és óriási türelemmel megy végig a napján. A fürdőszobában felragasztott állatos gyerekmatricák, a meseolvasás, a gyerekzene az autóban lehetőséget ad arra, hogy megéljen egy párat a felgyülemlett érzelmei közül. De kiengedni nem tudja a kétségbeesést és a bizonytalanságot, mert nincs a környezetében olyan felnőtt, aki támaszt jelenthet a számára.

Nem véletlen, hogy élethelyzetéből és magából a filmből is hiányoznak a valós támogatást adó barátságok.

Az egyetlen barátnőjét a film nyitójelenetében ismerjük meg, és nem sokkal később kiderül róla, hogy szerelmes Anna férjébe. Ahogyan a karakter Annáék gyerekeivel beszél – kedveskedő, ám kissé bizonytalan módon –, az egyértelművé teszi a két nő valósága közötti távolságot.

Amikor ketten sétálnak az utcán, Anna egy ablakon benézve egy szexuális jelenetet lát meg, ami nem is lehetne távolabb az ő jelenétől. A barátnője kinyilatkoztatása, miszerint „beleszeretett” a férjébe, ugyanolyan távol van tőle, mint a pár az ablakban: értelmezhetetlen egy olyan élethelyzetből, amelyben nincs tér és lehetőség se kibogozni, se felismerni saját érzelmeit.

Az anyai kiégés és túlterhelődés olyan fokán látjuk, amiben már meg sem tudja kérdőjelezni, hogy ez a „kiszabadulás”, „lányos este” jó-e neki valójában – hogy tulajdonképpen miért ül le találkozni ezzel a nővel.

Egy patriarchális világban a nők vagy összeroppannak a háztartásuk súlya alatt, vagy versengenek egy férfi figyelméért, és az ebből fakadó stressz és megfelelési kényszer lehetetlenné teszi a kettejük közötti kapcsolódást. Így mindkét nő egyedül marad a problémáival.

Nincs is igazán időnk elgondolkodni a helyzeten, mert a szívszorító este után már reggel 6:21-kor elindul a nap. A pár a saját osztályhelyzetének megfelelően próbál „mindent megadni” a gyerekeinek: különórák, fejlesztések, betáblázott napok.

Ez az intenzív gyereknevelés, amely óriási mentális és anyagi terhet ró a szülőkre, és abból a logikából indul ki, hogy a gyerek befektetés: ezért van szükség a folyamatos fejlesztésére, az igényei kielégítésére, hogy felnőttként majd „jól” funkcionáljon.

A leépülő oktatási rendszer valahol el is várja ezt a fajta pörgést, ami a szülőket egyre mélyebbre tolja egy folyamatos teljesítménykényszerbe. Három gyerek esetében ez a teher már végképp nem embernek való feladat.

A gyerekek érzelmeire és valós igényeire szintén nem jut elég idő és tér. Simon, a legidősebb gyerek, néha olyan éretten és felnőttesen viselkedik, hogy az anyja „társává” válik. Máskor, pont azért, mert az idővel és a feladatokkal való viszonyában abszolút gyerek – elhagyja a tornacuccát, játszik és elkésik –, elvárások tömkelege zúdul rá, amelyeknek nem tud megfelelni.

A szülők a gyerekek időbeosztása miatt gyakorlatilag nem találkoznak egymással, így konfrontálódni sem tudnak. Ugyanakkor más közösségek sincsenek jelen az életükben: csak a család értelmezhető egységként.

Nincs lehetőség és alkalom érezni, reflektálni, feldolgozni, ami történik.

A feszültség végül este tetőzik, amikor egy síró, lázas kisgyereket kell Annának tartania, miközben a kimerültség és a pánik már testi tünetek formájában jelentkezik nála. A főszereplő ebben a lappangó és kétségbeesett állapotban már nem képes határt húzni és folyamatosan túlvállalja magát. Ahogy mondani szokták, nehéz segítséget kérni, amikor már elborított a szar.

Meggondolatlanul vállal még pluszban esti tanfolyamokat a nyelviskolában, vagy az anyagi függetlenségét próbálja megteremteni? A vég nélküli altatások és folyamatos ébredések közepén ez sem egyértelmű.

Nincs megállás a napjában: folyamatosan mentális listákat vezet, pl. ma nem kell csellót vinni az iskolába. Amikor van egy perce, tiszta ruhákat hajtogat, tereget vagy megterít – néha úgy, hogy közben a férje mozdulatlanul ül mellette. Kismotorral közlekedik egy kétévessel a városban – figyeli a forgalmat, felméri a veszélyeket, kalkulál, készültségben van. Vacsorát csinál. Egy ordító gyerek orrát szívja.

Mikor megállhatna (mikor máskor, mint az éjszaka közepén?), már nem meri elveszteni a kontrollt: inkább egész éjjel vezet. A pihenő, üres Budapest, a pihenő család tagjai, akiket az anyának kell majd iskola- és munkahely kompatibilissé tennie és feltöltenie – vagyis aki maga sosem alhat.

A város filmbeli jelenléte engem, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal már majdnem harminc éve élek benne, nagyon megérint.

Látom magam, ahogy az aluljáróban megyek és érzem a szégyent, hogy a viselkedésemmel arra tanítom a gyerekem, arra szocializálom őt, hogy ne nézzen a hajléktalan emberekre – pedig a velük való összenézés lenne a legalapvetőbb empatikus kapcsolódás. A négyeshatos zúgása, a közhangulat, a közegészségügyi állapot és az emberek általános mentális állapota pontosan megjelenik a parkolási jelenetben.

Ami a 2018-as bemutató óta változott, az a válságok még erősebb elmélyülése.

A filmben gyorsan fogynak a tízezresek, nincs mindig pénz a javításokra, kölcsön kell kérni a szülőktől – de a bemutatókor még nem volt COVID, ami elvág a nagyszülőktől, online oktatás, amit az anyák végeznek el, háború és energiaválság.

Pedig abban a jelenetben, amiben Anna a leakciózott élelmiszerek között válogat, nagyon pontosan benne van, hogy hogyan terheli a nőket az infláció, hogyan kényszerülnek állni a válság anyagi kockázatait és miként kénytelenek még több munkával ellensúlyozni a háztartásuk fogyasztását.

Mi az, ami rögtön eszembe jut a film megnézése után?

Az, hogy a női barátságok úgy kellenek, mint egy falat kenyér. Az, hogy az anyaság intézménye és az azt körülvevő állami intézkedések mind a férfi autonómiáját és a nő függését erősítik meg. Az, hogy a gondoskodási válság folyamatos probléma nagyjából az összes nő életében.

Félek attól, hogy újabb gyereket vállaljak. Félek az intézményrendszertől, amibe a gyerekem be fog kerülni. Nem akarok részt venni a gyerekeket és szülőket egyaránt kizsigerelő teljesítmény-versenyben.

Időt és teret szeretnék arra, hogy megtalálhassam magam szülőként. Nem akarom annyira elveszíteni magam, hogy már ne tudjak segítséget kérni. Szeretném, ha a szeretetteljes kapcsolataim nem lennének rögtön gazdasági haszonba fordítva.

Milyen távol vagyok ettől, érezte a 2018-as énem, aki moziban nézte meg ezt a filmet, úgy, hogy nem volt mögötte egy szülésélmény egy állami kórházban, annak minden kitettségével, szépségével és rettenetével; nem kellett megélnie azt a felelősséget, hogy tőle függ egy másik emberi lény.

Mennyire közel vagyok ehhez mindezek után – egyik orrszívás a másik után, intenzív sírás, viccelődés, aggódás és rohanás minden egyes nap.

Bár a magyar társadalmon belül ugyanolyan privilegizált vagyok, mint a filmbéli szereplők, azt mondom: tarthatatlan. Még ez is tarthatatlan.

A tény, hogy egyénileg kellene boldogulnunk egy olyan világban, ahol csak és kizárólag mi vagyunk felelősek a szeretteink jóllétéért, egyszerűen túl sok. Ez a „túl sok” – ami a nőket, anyákat, gondozókat úgy szippantja be, mint egy fekete lyuk és teszi tönkre az egészségüket, a mentális állapotukat –, az, amit az Egy nap olyan pontosan és egyszerűen tár fel.

Címfotó: Nemzeti Filmintézet/Filmarchívum – YouTube