Peter Weiß: Die Ästhetik des Widerstands, 3 Bände, Frankfurt am Main: Suhrkamp 1983. Az ellenállás esztétikája, 3 kötet, Frankfurt am Main: Suhrkamp 1983.

Valamikor régen kultuszkönyv volt - de ki ismeri ma már az öregeken kívül? És ki fogja még elolvasni, hiszen olyan nehézkes. Nincsenek bekezdések, hosszú mondatok, egymásba szőtt idő- és témarétegek - pont az ellentéte annak, ami ma még megfoghat. Ráadásul a tudósító főhős a kommunisták, a Szovjetunió nézőpontját képviseli, ami ma már "nem lehetséges". Az NDK végén a könyv bennfentes tipp volt olyan olvasókörökben, amelyekhez nekem akkoriban sajnos nem volt hozzáférésem. Csak a "Wende" (fordulat) után ismerkedtem meg vele, és szívtam magamba minden olyan meglátást, amellyel a "reálisan létező szocializmus" dilemmáját a gyökerekig visszavezethetem, különösen a szociáldemokrácia és a kommunisták 100 évvel ezelőtti és az azt követő, majd a spanyol felszabadító harcban a kommunisták és az anarchisták közötti konfliktushelyzeteket (I. 204 old., 228 old.).

A könyv három fiatal beszélgetésének elbeszélésével kezdődik a Pergamon-oltár előtt, amelynek ábrázolásait "ellenkezően" értelmezik. Közülük kettőt a nácik meggyilkolnak. Amikor a Pergamon-oltár újra látható lesz, szeretnék a könyvrészlettel előtte állni, és mindent nyomon követni. Sok-sok beszélgetés következik a könyvben. A főszereplőknek mindig kifejezett véleményük van, mindegyikük a viták alapáramlatait képviseli - és az ember a felsorolt érvek miatt megérti mindezeket az áramlatokat. Még akkor is, amikor a főszereplő világossá teszi a véleményét, az ellenvéleményeket is világosan és érthetően mutatja be, és nem "lekicsinyli" őket valamilyen polemikus módon.

Jól emlékszem, amikor először és legközelebb is elolvastam a könyvet, minél többet akartam tanulni belőle. Tanulni, hogyan lehetne a jövőben elkerülni a hibákat. ... Közben a hiábavalóság erős érzése gyilkol, eluralkodik rajtam a "hiábavalósági blues". A főhős apja az 1919-es forradalom leveréséről mesél, amitől depressziós lesz. A spanyol polgárháború, amelyben a főhős részt vesz, elbukik, és végül az erősödő fasizmus elleni harc. A harcokban pedig meghalnak a legjobbak, akik később szintén eltűnnek. Az NDK idején mi (néhányan, meg kell mondani) azt hittük, hogy tovább visszük az örökségüket, igazoljuk az áldozataikat. Most azonban áldozataikat ismét lábbal tiporják... mert minden küzdelmüket és erőfeszítésüket már nem értékelik, hanem nagyban elítélik. "... hogy az áldozatokat hiába hozták, egy ilyen vádat nem lehetett elviselni" (II. 151).

Peter Weiß könyve ismét emléket állít nekik, kevésbé ismert neveket is megemlít, felvázolja harcos életüket. Megértjük, hogy és miért állították ezek az emberek életüket az elnyomottak győzelmének szolgálatába anélkül, hogy maguk számára bármit is elvártak vagy követeltek volna. Ezt az "ügynek való alávetettséget" később még én is csak mint indokolatlan alávetettséget ítéltem meg. Amit itt mindenesetre megtanulhatok, az az, hogy nem szabad elvont ítéleteket/elítéléseket tenni. Hogy a konkrét történelmi helyzet minden esetben konkrétan adaptált indokolt cselekvést igényel, nem pedig elvont tudálékosságot a "magas lóról" - rosszabb esetben még azoktól is, akik gyakorlatilag a kisujjukat sem mozdítják.

Peter Weiß szerint a kultúra nem csak szép dísz, hanem fontos tényező önmagunk megváltoztatásában, mert az ő korában a kérdés így hangzott: "De hogyan jönne a felszabadulás önmagunkból, hogyan történnének a felfordulások, ha mindig csak azt tanultuk meg, hogy alávetjük magunkat, alárendeljük magunkat és várjuk az utasításokat?". (I. 226 old.) Ma azt kellene kérdeznünk: "De hogyan induljon el a felszabadulás önmagunkból, ... ha mindig csak azt tanultuk meg, hogy egyénileg tekintsünk magunkra, ha csak én és sajátosságom felismerése a fontos számomra, és minden együttműködést megkérdőjelezek, amikor pont az én igényeim már nem teljesülnek?

Kísérteties, ahogyan a szociáldemokraták és a kommunisták alapvetően ellentétes álláspontjai újra és újra megismétlődnek (száz évvel ezelőtt Németországban (I.32 old., 188 old., II. 101. old.), valamint Svédországban (II. 102 old.., 259 old., 290old.). Mindig csak ugyanaz: a kapitalizmusból a legjobbat kihozni, vagy harcolni ellene. Ez együtt nem működik. A szociáldemokrácia tulajdonképpen győzött a múlt században. De csak a világ többi részének kizsákmányolása árán. És miért tudott egyáltalán győzni? Az ellenfelek, a tőkésosztály önként adta a dolgozó népnek a hasznot? Nem, mindig csak azok radikális küzdelmeire reagáltak, akiket most csak becsmérelnek. Egyesek áldoztak, mások lefölöztek - ahogy eddig is. Ma az öko- és klímakérdéssel kapcsolatban ismét felmerül a kérdés: megpróbálnak-e a kapitalizmuson BELÜL harcolni, vagy csak a kapitalizmus ELLEN?

Mindezekben a küzdelmekben sincsenek megvalósítandó utópiák, hanem "ideiglenes, átmeneti formákban, kompromisszumokban" (I. 246old.) kell bizonyítani. "Nincs más választásunk, mint hogy a befejezetlenből kiválasszuk azokat a töredékeket, amelyek még a leginkább összhangba hozhatók szándékainkkal". (II. 173old.) A kommunisták és a szociáldemokraták eltérő jövőképe jelentősen hozzájárult a köztük lévő szakadékhoz, ami ahhoz vezetett, hogy a győztes harmadik párt lett, a nácik megvalósíthatták elképzeléseiket.

Csak magunktól jöhet az új kultúra, tanulják a hármak a pergamoni oltár előtt, az életben és más tanulmányokban (I. 87old.). A világ szellemi gazdagságával foglalkozva küzdenek a túlélésért (I. 88old.). Mindez nem vész el teljesen a náci fejsze alatt, mert a három közül az egyik a könyv főszereplőjévé válik. Ez az út mélyen ahhoz a tapasztalathoz vezet, hogy a békesség lehet dicséretes, de nem vethet véget az uralkodók mindennapi bűneinek. "Mert ha a munkások készek islennének a társadalmi igazságossághoz vezető békés útra, a termelőeszközök tulajdonosai soha nem lennének azok. [...] Ha a munkások a legkisebb lépést is megtették a megengedettnél, ha követeléseiket olyan hangnemben fogalmazták meg, amelyből hiányzott az engedelmesség, amely fenyegetéssel volt egyenértékű, az uralkodók fegyveres erői felsorakoztak előttük, és ott nem kímélték a salátákat" (I. 145old.). E tapasztalatok tudatában és szívében ki csodálkozna még mindig a munkásvezetők keménységén? Mennyire nem érthető itt Brecht "An die Nachgeborenen" című verse: "Ach, wir / Die wir den Boden bereiten wollte für Freundlichkeit / Konnten selbst nicht freundlich sein". Brecht "Késöbb születettekhez" című verse: "Ó, mi / Mi, akik a barátság talaját akartuk előkészíteni / Magunk nem tudtunk barátságosak lenni"(vö. I. 149old.) "Elismertem, hogy a beteg rendekkel való állandó foglalkozásunk során magunkban is torzulásoknak kellett keletkezniük, de ez volt az ár, amit meg kellett fizetnünk, ha egyáltalán ellenállást akartunk tanúsítani". (II. 171old.).

Nagy teret foglalnak el a Szovjetunióval kapcsolatos viták és a Németországgal kötött barátsági szerződéshez való esetleges viszonyulás (II. 207old.), a Szovjetunióban zajló tisztogatások (I. 288old.). Ezek nagy részéről egyébként az NDK-ban soha nem esett szó. A könyv más mondatok miatt is bennfentes tipp volt az NDK idején: "Hogy mindaz, amit elénk tesznek, még mindig lehet helyes, és hogy még mindig helytelen, ami nem tőlünk, tőlem származik" (I. 227old.). És világosan kimondja, hogy "a szocializmust ott építették, ahol nem volt rá készség". (III. 263old.). És: "A szocializmus szegény marad, míg a pénz országai eszeveszetten virágoznak. [...] A piacok korlátlan lehetőségei a politikai megszorításokat [a szocializmusban, AS] emberellenesnek tűntették fel" (III. 264old.). Az alapállás azonban nem disszidens, hanem szolidáris volt, olyan, amely nem akarta hagyni, hogy a "nagy és egész" tönkremenjen. Az így gondolkodó embereket egykor "reformkommunistáknak" nevezték, míg ma már nem különböztetik meg őket a "sztálinistáktól". Pedig ez a megkülönböztetés a reformkommunisták számára gyakran végzetes volt.

Ahogy ma nem számít "politikailag korrektnek" az ukrán háború előtörténetéről beszélni, úgy régóta tilos a sztálinizmus előtörténetéről beszélni, ami nem menteget mindent, de sok mindent megmagyaráz. A 20. század küzdelmein elgondolkodva azonban sok minden érthetőbbé válhat, és csak az emelkedhet erkölcsileg azok fölé, akik mindezen erkölcsileg tisztán túljutnak, akik akkoriban harcoltak. A küzdelem pedig azt jelenti: nem csak tudálékos módon beszélni róla, hanem az egész személyiségünket teljes kockázatvállalással beletenni. Ilyen valószínűleg amúgy is csak addig létezik, amíg egyáltalán nincs kiút az egyébként elég kényelmes élet irányába ezeken a küzdelmeken kívül. Ma a Fridays for Future tüntetők többsége már visszaült az iskolapadba, jól nevelten, és csak egy maroknyi aktivista szóródik szét az újra létező szélsőségekbe, egyrészt a radikális akciók ("klímamatricák"), másrészt azok közé, akik a városi tanácsok és parlamentek intézményein keresztül a legapróbb klímapolitikai javításokért vállalják a hosszú menetelést. White írja: "És éppen abban, hogy az ember képtelen volt elképzelni saját kihalását, a fasizmus megtalálta előfeltételét". (II. 118old.). Annál is inkább, mert az ökológiai és éghajlati katasztrófa ebben találta meg előfeltételét, és valószínűleg a társadalmi szférában is barbár módon ez zajlik.

Hiábavalóságok a hiábavalóságokról - de a könyv elsősorban azokról íródott, akik továbbra is "kitartóan lázadnak" (I. 35old.), akik, mint a pergamoni frízen a süllyedő "föld démonasszonya", még mindig megőrzik emberi arcukat, bár fájdalommal eltorzítva és nagyrészt elpusztítva, akiket a jó műalkotások méltóságukban mutatnak meg, akik még bukásukban is jelentenek valami fontosat. A művészet és a kultúra szerepe tulajdonképpen az egyik legfontosabb motívum "Az ellenállás esztétikája" című könyvben - hogyan mutatkozik meg ez, ami csalódásról csalódásra változott? Minden alkalommal új tapasztalatokat is szereznek (I. 63old.). Az ökológiai és éghajlati katasztrófa veszélye azonban már nem várat magára, már nem számíthatunk arra, hogy "az unokák majd jobban csinálják", ahogyan azt a legyőzött parasztháborúk óta remélték. A könyvben felidézett "a felszabadítás akarata, [az] igazságosság eszméje" (I. 311old.) meghallgatás nélkül maradhat egy olyan barátságtalanná vált világban, amelyben a megmaradt emberek válogatás nélkül elítélik mindazt, ami történt.

A katasztrofális életállapot szimbólumát Théodore Géricault "„Das Floß der Medusa“ -A Medúza tutaja" című festménye illusztrálja (I. 343old.). Csak egy afrikai, akit valószínűleg rabszolgának akartak eladni, megy még mindig egyenesen előre, és a nézőtől elfordított front felé néz. Peter Weiß, akárcsak főhőse, éppen a művészetben látja azokat az értékeket, "amelyek egy elakadt létet, egy elveszettséget" győznek le azáltal, hogy látomásokat teremtenek, és így "orvosolják a melankóliát" (II. 33old., vö. III. 134old.). B. Brechtnél is megtalálja a főhős "a szellemi szabadságot [...], amely lehetővé tette a jelen szorongásainak leküzdését, és történelmi távlatokat tett lehetővé" (II. 255old.). Csak a humanista értékek, írja Weiß másutt, bizonyultak tartósnak "a kiábrándító, megkeserítő, kimerítő küzdelemben" (II. 278old.). Bertold Brecht állítólag svédországi száműzetésében dolgozott egy darabon, amely a 15. századi svédországi Engelbrekt-felkelésről szólt. Bár ez sem aratott átütő sikert, a svéd parasztok megmenekültek a jobbágyságtól, és "soha többé nem vethetők vissza a felkelés előtti időszak megaláztatásába" (II. 310old.).

Ennek ellenére a náci korszak illegalitása kevés teret hagy a lélegzetvételre. Sokan elpusztulnak, akik maradnak, nem lehetnek boldogok. "... ezt az életet nem lehet többé reményekkel elviselni" (III. 131old.). Aki később öngyilkos lett, "visszahúzódott a megmaradt integritásába, és onnan lázadt fel a még megmaradt energiáival a beavatkozások ellen, amelyek még a legszemélyesebb gondolatait és érzéseit is el akarták vágni" (III. 37old.). Még a kudarca is megmutatkozik végül: "Egy új embertípus jött létre bennünk, és ezt be kellene vallanom...". (III. 46old.). A megsemmisítő nem hatolhat át rajtunk azzal, hogy mindent értelmetlenné tesz! (u.ott, 49old.). Az ellenállásban, amely még mindig szembeszáll a megsemmisítéssel, "megmutatkozik egy életerő, amelyet nem lehet megsemmisíteni" (III. 184old.). Mindaddig, amíg a Medúza mentőcsónakján az utolsó még talpon van.

Forrás: https://philosophenstuebchen.wordpress.com/2023/05/17/wieder-gelesen-die-asthetik-des-widerstands/

 202. május 17.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó