A pedagógiai tehetség és annak üldözői
Anton Szemjonovics Makarenko... Nevét beírták a világ kultúrtörténetébe. 1988. március 13-án az UNESCO döntése alapján az egész felvilágosult emberiség ünnepelte születésének századik évfordulóját. A nagyszerű ember neve szerepel a világ száz géniuszának listáján. Pedagógiai kreativitását mindmáig senki sem múlta felül. Az elmúlt harminc évben azonban Oroszországban és a volt szovjet tagköztársaságokban a feledés homályába merült. Pedig a zseniális szovjet pedagógus hagyatéka nemcsak hogy még mindig aktuális, hanem megelőzte korát.
Mindenekelőtt említsük meg Makarenko torokszorító pedagógiai sorsát. A múlt század 20-as és 30-as éveiben a burzsoá pedológia, az úgynevezett gyermeknevelés tudománya uralta az oktatás és nevelés rendszerét a Szovjetunióban. Az amerikai és nyugat-európai pszichológusok által kifejlesztett tesztelési módszerrel normákat és szabványokat állítottak fel a tanulók szellemi fejlődésére vonatkozóan. Akik megfeleltek ezeknek a normáknak, azokat normális (általános)iskolában lehetett nevelni és oktatni. Akik nem feleltek meg, azokat speciális (kisegítő) iskolákban kellett oktatni és nevelni, mint értelmi fogyatékosokat. A pedológiai vizsgálati adatok abszolutizálása vezetett oda, hogy a szovjet iskolások többségét az 1920-as évek végén értelmi fogyatékosnak minősítették.
Vajon nem ezt gyakorolják a mai orosz iskolákban? A szegény proletárcsaládokból származó gyerekek általában »fogyatékos« intelligenciával rendelkeznek. Áltudományos pedagógiai köntösben ilyen a tanítás és nevelés osztályszemlélete.
A pedológusok és velük együtt a »szabad oktatás« elméletének fanatikusai szó szerint zaklatták Makarenkót, kijelentve, hogy pedagógiai rendszere – gondoljunk csak bele – szovjetellenes!
Készek voltak megfosztani őt a Makszim Gorkij-telep és a Dzerzsinszkij-kommuna vezetésétől. Anton Szemjonovicsnak egy nappal azután kellett elhagynia a kolóniát, hogy Alekszej Makszimovics Gorkij elbúcsúzott a neveltjeitől, az u.n. »kolónia« lakóktól. Ha nem védi meg a szovjet irodalom klasszikusa és az Ukrán SZSZK belügyi népbiztossága Ukrajna pedagógus tudósát, rövid élete (mindössze 50 évig élt) már sokkal hamarabb véget ért volna.
Makarenko ellenfeleinek fő vádja az volt, hogy állítólag megtagadta a pedagógiai tudományt, azaz a pedológiai koncepciót, amely sajnos Lunacsarszkij oktatásügyi népbiztos alatt a szovjet iskolában a tanítás és nevelés alapjává vált, akárcsak a »szabad oktatás« elmélete és gyakorlata. Ennél abszurdabb vádat, mondják, nem lehet Makarenkóval szemben felhozni. Hogy erről meggyőződjünk, elég, ha idézünk néhány részletet a Közoktatásszervezők Központi Intézete előtt tett nyilatkozatából (1922).
1920-ban Makarenkót a poltavai kormányzói hivatal megbízta egy fiatal (fiatalkorú) bűnözők számára létrehozott kolónia (telep) megszervezésével és működtetésével. A lenti összefoglaló nyilatkozatot a kolóniában végzett kétéves munkája után írta. Ebben többek között akifejti, hogy az értékes tapasztalatok, amelyeket felhalmozott ("jelenleg a kolónia virágzik"), tudományos elemzést igényelnek, de mivel minden nap 16 órán át elfoglalt, "távol a tudományos központoktól", nincs "lehetősége erre a kolónián való tartózkodás alatt". Majd tovább folytatja: "Sajnos nem akarom magam kitenni egy kollokvium kockázatának... Ezért kérem a bizottságot (az oktatási intézetbe való felvételre), hogy szóbeli kollokvium, vizsga nélkül vegyen fel. Annak érdekében, hogy a bizottság képet kapjon felkészültségemről, egy rövid nyilatkozatot küldök "Kollokvium helyett" címmel. A Tanárképző Főiskolán rendszerezett ismereteket szereztem a tárgykörben.
A "Kollokvium helyett" összefoglalóját rövidített formában, néhány megjegyzésünkkel együtt adjuk át az olvasóknak.
"Természettudomány. Bizonyára eléggé szabadnak érzem magam az állatok és növények ismerete terén...
A csillagászatot jól ismerem... A biológiában alapos ismeretekkel rendelkezem. Többször átolvastam Darwin egész művét, ismerem Schmidt és Tyimirjázev műveit...
A kémiát gyakorlatilag nem ismerem, sok reakcióját elfelejtettem, de az általános szempontjaival és a kémia legújabb bölcseletével tisztában vagyok. Olvastam Mengyelejevet, Morozovot, Ramsay-t. Érdekel a radioaktivitás.
Nagyon jól ismerem a földrajzot, különösen a világ ipari életét.
A történelem a kedvenc tantárgyam. Kljucsevszkijt és Pokrovszkijt szinte kívülről tudom. Többször olvastam Szolovjovot. Általánosságban véve ismerem az összes orosz nyelvű történelmi irodalmat.
A politikai gazdaságtan és a szocializmus története terén Tugan-Baranovszkijt és Zseleznovot tanulmányoztam. Marx néhány művét olvastam, de a "Tőkét" nem olvastam, kivéve annak összefoglalóját. Jól ismerem Mihajlovszkij, Lafargue, Maszlov, Lenin műveit.
Nagyon jól ismerem a logikát Cselpanovtól, Mintótól és Troickijtól.
Elolvastam mindent, ami oroszul a pszichológiáról elérhető. Magam is felállítottam egy irodát a pszichológiai megfigyelések és kísérletek számára a kolónián, de mély meggyőződésem, hogy a pszichológia tudományát előbb meg kell teremteni...
...Szeretem a pszichológiát, hiszem, hogy a jövő tudománya lesz.”
Itt megállok, hogy elmondhassam: abszurd volt Makarenkót azzal vádolni, hogy elhanyagolta a tudományos neveléselméletét. Nyugaton is elismerik, hogy ő volt az, aki a szociálpszichológia alapjait lefektette: elemzést és elméleti indoklást adott az alapfokú és több-korosztályú (gyermek és serdülő) kollektívában kialakított kapcsolatok stílusáról és formájáról, amelyen keresztül Makarenko szerint az egyén belép a társadalomba és benne a kollektívába, teljesíti az iránta fennálló kötelességeit, és jogot szerez arra, hogy önálló és felelős ember legyen, azaz politikailag és erkölcsileg állampolgárrá váljon. Makarenko természetesen a szovjet kollektívára utalt.
Térjünk vissza Makarenko "Kollokvium helyett" című expozéjához.
Ezt olvassuk: "Nagyon rendszerezetlenül ismerkedem a filozófiával. Olvastam Locke-ot, Kant A tiszta ész kritikáját, Schopenhauert, Stirnert, Nietzschét és Bergsont. Az oroszok közül Szolovjovot tanulmányoztam nagyon lelkiismeretesen. Hegelről vázlatokból tudok.
Szeretem a szépirodalmat. Olvastam Shakespeare-t, Puskint, Dosztojevszkijt, Hamsunt[i]. Érzem Tolsztoj nagy erejét, de Dickenst nem bírom elviselni. Az újabb irodalomból ismerem és értem Gorkijt és A. N. Tolsztojt.
Ami feltűnő, az nem csak a sokoldalúság, hanem a Közoktatás-szervezők Központi Intézetének tett nyilatkozat szerzőjének őszintesége és igazmondása is. Ez a sajátos nyilatkozat a neveléstudomány fő problémáinak felvázolásával zárul. Ezek közül azokat emelem ki, amelyek napjainkban sem veszítették el aktualitásukat:
"A gyermeki kollektívára, mint szerves egészre való figyelem erősítése; ez az iskolai dolgozó egész pszichológiájának átstrukturálását igényli."
Itt fel kell hívnunk az olvasók figyelmét arra, hogy az iskolaügyek jelenlegi úgynevezett optimalizálása olyan gigantikus - 1000-5000 tanuló közötti - iskolák létrejöttéhez vezetett, ahol a közösségről a csapatépítésről csak konvencionális értelemben lehet beszélni: a tanítók szellemisége eltűnik (az iskolaigazgató pénzügyi és gazdasági ügyekben szolgáló menedzserré válik), és általában akkor "vonják be" az oktatási folyamatba, ha a diák- vagy a tanári csapatban konfliktus van. Az oktatási munkáért felelős helyettese sincs jobb helyzetben. A.Sz. Makarenko sokéves tapasztalata alapján úgy vélte: 300 maximum 500 diák - ez az a határ, ameddig normális diákcsoportot lehet kialakítani, ha figyelembe akarjuk venni, hogy a csoport nevelő hatását nem helyettesíti a verbális nevelés, páros (tanár - diák) moralizálgatás, és a kollektíva háttérbe szorul vagy egyszerűen hiányzik. Ez ma odáig optimalizálódott, hogy minden iskolában hivatásos rendfenntartó őrök vannak, és a rácsokat a földszinti ablakokról csak mostanában kezdték eltávolítani.
Áttörés a kommunista oktatás jövőjébe
Anton Szemjonovics Makarenko megfogalmazta a pedagógiai tudomány legfontosabb (a szovjet időkben csak részben megoldott) problémáját: "Az orosz munkaiskolát teljesen újjá kell építeni, mert jelenleg gondolatilag burzsoá (1922-ben írta! - a szerző). Az orosz iskola alapját nem a robot-munkának, a munka mint kötelezettségnek hanem a gondoskodó-munkának, a munka mint kiteljesedésnek kell képeznie. Csak az iskola gazdaságként való megszervezése teszi azt szocialistává.”
Ezt a problémát a polgári társadalmakban nem lehetett megoldani. A Szovjetunióban csak a Gorkij-telepen és a Makarenko által vezetett Dzerzsinszkij-kommunában sikerült azt megvalósítani. Sajnos, szeretném, ha legalább még egy gyermek- és ifjúsági csoportban megtalálnám a megoldását, de ilyen nincs. A. S. Makarenko egyik leveléből, amelyet az Ukrán SZSZK Állami Politikai Osztályának elnökéhez intézett, megtudjuk, hogy a Makarenko által vezetett kommuna "egy kis árvaházból a legbonyolultabb ipari komplexumig jutott, tizenötmilliós ipari tervvel rendelkezik, hétmilliós saját vagyonnal rendelkezik, amelyből csak az importált berendezések értéke háromszázezer rubel, húszezer kifinomult mechanizmust gyárt, és közvetlen üzleti kapcsolatban áll a Szovjetunió legtávolabbi részeivel". A kombinát két vállalatból állt, egy elektromos fúrógépeket gyártó (korábban Amerikából importált) gyárból és egy FED-et, az első szovjet fényképezőgépet gyártó gyárból. A vállalat mozaikszava Félix Edmundovics Dzerzsinszkij iniciáléja volt.
Megjegyzendő, hogy a gyárépületek építését és a berendezések felszerelését a kommuna munkásai végezték.
A kolónia és a kommuna életében és munkájában teljes mértékben megvalósult az oktatás és a termelőmunka összekapcsolásának marxi elve, valamint Lenin elve a politechnikai oktatásról és nevelésről. Ezt Anton Szemjonovics tudatosan hangoztatta nyilvános beszédeiben, különösen 1936 májusában a Kommunista Felsőoktatási Intézet tanári karához intézett beszédében (amelyre később még visszatérünk). Érdemes megemlíteni, hogy a tízéves terv iskolájának és a munkáskarnak a F. E. Dzerzsinszkij kommunában két első osztályú üzeme volt. A kommuna teljesen önellátó volt, saját színházzal, tornateremmel, üvegházzal, zenekarral és számos hobbicsoporttal rendelkezett.
A fentiek után joggal merül fel a kérdés: "Ha Makarenko előtt és eltávozása, halála után 85 évvel később sem alakult ki semmi hasonló az általa létrehozott kolóniához, amely gazdasági formában működött, akkor ez lehet, hogy azt jelenti, hogy az általa megfogalmazott pedagógiai probléma csak az ő erejéből és tehetségéből állt - ő volt a világ pedagógiájának zsenije? Ami pedig a többit illeti, egyszerűen nem megvalósítható. De ez nem így van, mert az is megvalósítható.” Először is vegyük figyelembe, hogy az úttörő pedagógus az NKVD, a Belügyi Népbiztosság rendszerében dolgozott, ahol a pedológusok és a »szabad oktatás« képviselői nem léphették át a küszöböt sem. És ami a legfontosabb: a Makarenkó-kísérletéből levezetésre került az az alapelv, amely a szovjet nevelés törvénye lett - a kollektívában és a kollektíván keresztül történő nevelés gyakorlata és elve. A kísérlet szerzője maga fogalmazta meg ezt a törvényt.
Igen, Makarenko megelőzte korát, és előre látta a kommunista oktatás jövőjét. Abban az időben, amikor ő irányította a kolóniát és a kommunát, még nem voltak kiforrottak az egyes munkán alapuló iskolák gazdaságként való megszervezésének anyagi feltételei. Szovjet-Oroszország társadalmának a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenete még nem fejeződött be teljesen. A pedagógus-innovátor azonban, aki a poltavai tanítóképző intézet elvégzése után (1905-ben) aranyérmet kapott
»A modern pedagógia válsága« című értekezéséért, az 1917-es októberi forradalom után energikusan kezdte keresni az új, szovjet oktatás fő útját. Az újjáéledő szovjet iskola keretében ő készítette elő az utat a kommunista oktatásban dolgozók következő generációja számára. Sietett.
Ez volt az a korszak, amikor az embert, ahogy a kommunisták mondták, nem formálni, hanem kovácsolni kell. Európa már a huszadik század húszas éveinek végén a fasizmus kialakulásától szenvedett.
A teszt-pedológiát nem számolták fel
Koncentráljunk Makarenko pedagógiai munkásságának idejére. Ez a tehetségek tömeges kibontakozásának és az emberek példátlan lelkesedésének ideje volt. De ez volt a Szovjetuniót fenyegető katonai veszélyek megjelenésének ideje is. Ezt nem mindenki, de sokan érzékelték és érezték. Az 1920-as és 1930-as évek a feszültség és a keménység időszaka volt: Lenin halála után a Sztálin vezette pártban a leninisták megalkuvás nélkül harcoltak a trockista-zinovjevi "ötödik hadoszlop" ellen.
Az utóbbiak vereségével együtt radikális változás következett be a fiatalabb generációk oktatásának és nevelésének rendszerében. Az 1920-as években, ahogy mondani szokták, A. V. Lunacharsky »eleganciájával« az amerikai oktatási rendszer vált uralkodóvá a szovjet iskolákban. A rendszer tisztán pragmatikus volt, korai professzionalizálódást feltételezett az általános műveltség rovására.
A "szabadelvű nevelés" elmélete az oktatási folyamatra is hatással volt: megszűnt a tanítás óráról órára történő rendszere (a tudományos tárgyakról szóló órák helyett például arról beszélgettek, hogyan lehet segíteni egy vállalatot abban, hogy jobban teljesítse ipari tervét); a tantervek feledésbe merültek, ahogyan a szabványos tankönyvek is. Tesztmódszert alkalmaztak annak megállapítására, hogy kinek melyik szakma a legmegfelelőbb.
Nem emlékezteti ez Önöket, kedves olvasók, valami olyasmire, ami közel áll a mai iskolai élethez: az egységes tankönyvek hiányára (nagyjából 1991-től 2010-ig) és a Soros-tankönyvek erőltetett preferálására, főleg világnézeti tárgyak (történelem, irodalom) esetében, és a tesztelés az Egységes Állami Vizsgarend[ii] formájára? Aki nem éri el a szükséges pontszámot, az útban van a proletarizálódás, jobb esetben a technikum vagy az iparitanuló szakoktatási intézmények felé.
A tehetős családokban a gyerekeket fizetett oktatók tanítják a tesztek helyes kitöltésére. Igen, igaz, hogy a szegény családokból származó tehetségek áttörnek az Egységes Állami Vizsga tüskéin. De ők a kivételt jelentik, ami nem érvényteleníti a szabályt: a legtöbben áldozatai lesznek a névtelen vizsgáknak. Így történik az osztályszelekció: add meg uram a császárnak, ami a császáré, és a bádogosnak, ami a bádogosé.
Makarenko a telepesek tanításában ragaszkodott a hagyományos orosz iskola alapjaihoz. Tesztelésről szó sem lehetett. Ő maga tanított - és ezt tehetségesen tette - történelmet, irodalmat, orosz nyelvet és földrajzot. A Lunacsarszkijhoz való viszonyáról nincs információnk. Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij nagy polihisztor, zseniális publicista volt, amiért Lenin nagyra értékelte, de a nyugati kultúra iránti elkötelezettsége megbuktatta Szovjet-Oroszország első oktatási komisszárját.
A.S. Makarenko 1931-től kezdve mély megelégedéssel üdvözölte a Szovjetunió és a OKP(b) Központi Bizottságának számos határozatát, amelyek a szovjet iskolában a nevelési folyamat klasszikus alapjainak és módjának felélesztését célozták. Nem titkolt lelkesedéssel fogadta "A pedológiai torzulásokról az oktatási népbizottsági rendszerben" (1936) című rendeletet.
A pedológia azt állította, hogy a gyermek holisztikus tanulmányozásának tudománya: anatómiai-fiziológiai, biológiai fejlődésének, öröklődésének a tudománya, amire kétségtelenül szükség is volt. A pedológusok azonban ezt a tanulmányt a tanulók teszteléssel történő "vizsgálatára" szűkítették le, és csak az úgynevezett szellemi tehetség vagy elmaradottság kimutatására. Nyugati szakemberek által kifejlesztett teszteket használtak. A teszteredmények alapján ítéletet hoztak arról, hogy a »vizsgálat alanya« milyen tevékenységeket végezhet vagy nem végezhet, amint arról már fentebb szó esett.
Minden egyes személy számára előírták az egyén pedagógiáját és a nevelés módszereit. Ahogy egy gyakorló szakember találóan fogalmazott, a pedológusok az egyénnel való babrálással, bíbelődéssel voltak elfoglalva (nevelni - félreállítani), teljesen figyelmen kívül hagyva a kollektíva nevelő szerepét. Az egyéni nevelés előírásai individualista nevelésre redukálódtak.
Gorkij és Makarenkó
A Miniszetertanács (Szovnarkom) és az Összoroszországi Kommunista Párt (bolsevikok) Központi Bizottságának "A pedológiai torzulásokról" szóló határozatát 1936-ban fogadták el. Megjelenése előtt az egész ország olvasta Makarenko "Pedagógiai versét". I. része 1933-ban jelent meg az Almanachban ; II. és III. része - 1935-ben. Gorkij kéziratban olvasta a " Poémát", és mindhárom részt szerkesztette.
Ebben az írásban Makarenko kíméletlen szarkazmussal cáfolja a pedológusok azon állítását, hogy a pedagógiai tudomány "ősatyjának" szerepét játsszák. Művészi és publicisztikai módon leplezi le a szovjet gyermek- és ifjúságnevelésre jelentett veszélyüket. A könyvet szenvedélyesen vitatták meg munkakollektívákban, olvasókonferenciákon. Sikere a széles olvasóközönség körében megkérdőjelezhetetlen volt.
Makarenko ebben a művében tehetséges íróvá vált, ami lehetővé tette számára, hogy művészi formában tárja fel a harcos kollektivista nevelés alapjait, ahol mindenki képes önmagát megváltoztatni a társadalmi élet szocialista átalakításában való részvétellel. Könyvében, amelyet olvasók milliói ünnepeltek, amellett érvelt, hogy nemcsak a tehetséges nevelő személyisége, hanem a társadalmi rend ereje is megteremti az új embert. Ez a gondolat végigvonul művein: "A '30-as évek márciusa", "Zászlók a tornyokon", "Könyv a szülőknek" és a nevelés elméletéről és gyakorlatáról szóló előadásai, amelyeket gyűjteményes műveinek IV. és V. kötete tartalmaz. Ezek elolvasása nélkül egyszerűen lehetetlen megítélni Makarenko pedagógiai rendszerét.
Sajnos, a mindennapi józan ész szintjén gyakran hangzik el egy közhelyes gondolat: "Van miért tisztelni: utcagyerekeket, bűnözőket nevelt". Mélységes tévhit, megbocsátható azoknak, akik nem tudják milyen volt a szovjet élet. "Nincsenek született bűnözők, nincsenek született nehéz jellemek; én személy szerint, tapasztalatom szerint (és a tapasztalatszerzés 16 évig tartott hétvégék és ünnepek nélkül. - a szerző) ez a megállapítás százszázalékosan bebizonyosodott". Ezt mondta a nagy szovjet pedagógus, és erkölcsileg joggal mondta ezt.
A felvilágosult világ által elismert egyik kiemelkedő humanista, Maxim Gorkij kétszer is ellátogatott a Makarenko által vezetett kolóniára, és megdöbbentette munkájának eredménye. A kettejük közötti levelezés tíz évig tartott (1925-1935). Leveleik először Makarenko összegyűjtött műveiben jelentek meg 1952-ben. Két levélből kommentár nélkül közlök részleteket. Önökre, olvasókra van bízva, hogy megítéljék, mennyire voltak rokon lelkek.
Makarenko Gorkijnak: "Félek a személyes hírnévtől, rettenetesen félek, és emellett teljesen méltatlan vagyok arra, hogy Öntől bármilyen figyelmet kapjak. Ezért adtam magam a kolóniának, mert egy egészséges emberi kollektívába akartam integrálódni, elmerülni, amely fegyelmezett, művelt és előremutató, ugyanakkor orosz, kiterjedt és szenvedélyes. Ez a feladat, pont nekem való volt. Most már meg vagyok győződve arról, hogy Oroszországban lehetséges egy ilyen kollektívát létrehozni, legalábbis gyerekekből. Feloldódni benne, meghalni érte a legjobb módja annak, hogy elszámoljunk önmagunkkal. Ezt a kollektívát sikerült nektek szentelnem - ez az a magasztos tett, amiről csak álmodtam...".
Gorkij Makarenkóhoz: "Elkényeztetsz engem, Anton Szemjonovics, a dicséreteddel. Tudom, hogy semmit sem teszek a kolóniáért, ami megkönnyítené a telepesek életét és munkáját. Nem teszek, és nem is tehetek semmit. Küldjek önnek könyveket, idegen nyelvekből készült fordításokat, amelyeket olvastam, a kolónia könyvtára számára? Rengeteg ilyen könyv van. Szeretné őket? Elküldöm őket.
Nagyon meghatódtam a telepesek kedves levelei láttán, olyan örömmel olvasom ezeket a firkákat, amelyeket dolgos kezek írtak. Kérem, olvassák el a válaszomat.
Szorosan megölellek, csodálatos ember vagy, és pont olyan ember, amilyenre Oroszországnak szüksége van. Bár nem szereted a dicséretet, de ez szívemből jön és - köztünk marad.”
Gorkij ránk hagyott egy portrévázlatot Makarenkóról. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy elképzeljük külső megjelenését, és megértsük és érezzük benne a legfontosabbat, ami nélkül a pedagógiai tehetség lehetetlen - a gyermekek iránti szeretet, kicsik és nagyok. Gorkij ezt írta: "A kolónia szervezője és vezetője Makarenko. Kétségtelenül tehetséges pedagógus. A telepesek nagyon szeretik őt. Negyvenes éveiben járó, szigorú külsejű, nagy orrú, intelligens és éles szemű férfi, úgy néz ki, mint egy katona és egy " ideologikus" típusú falusi tanító. Úgy tűnik, mintha mellékesen, észrevétlenül kialakult volna benne az igény, hogy megsimogassa a gyereket, egy-egy kedves szót szóljon hozzá, mosolyogjon, megsimogassa a fején levő frizurát ... Makarenko tudja, hogyan kell mesélni a gyerekeknek a munkáról azzal a csendes, rejtett erővel, amely minden szép szónál világosabb és ékesszólóbb.”
A zsenialitás paradoxonjai
Arra térek ki, ami Makarenko elméleti műveit olvasva a legjobban megragad. Ez elméjének paradox természete, amely alkotói bátorságáról tanúskodik. Műveit olvasva kénytelenek vagyunk felidézni Puskin »és a zseni a paradoxonok barátja« mondását. Anton Szemjonovics számos, az általánosan elfogadottól élesen eltérő ítéletet hozott és indokolt. Vegyük a gyakorlati pedagógia egyik legnehezebb és »örök« kérdését - a fegyelemről. Még a szovjet időkben is tévedhetetlennek tartották a posztulátumot: a tudatos fegyelemnek a tudatosságból kell fakadnia. Makarenko azonban azt állította: "A tudat által meghatározott fegyelem nem lehetséges.” És sokéves tapasztalataira hivatkozva bizonyította: "Azt várni, hogy a fegyelmet csak prédikációval, csak magyarázatokkal lehet megteremteni, rendkívül gyenge eredményre számít.”
"Éppen az érvelés területén - írta Makarenko -, a tanulók között a fegyelem nagyon makacs ellenzőivel találkoztam, és ha az ember szóban bizonyítja nekik a fegyelem szükségességét, ugyanolyan élénk szavakkal és ellenvetésekkel találkozik.”
Makarenko a Gorkij-telepen és az Dzerzsinszkij kommunában a pedagógusok és a tanulók egységes pedagógiai csapatának tapasztalataiból a fegyelemre nevelés alapvető erkölcsi előírásait vezette le. Ezek a következők: a fegyelmet, mint a politikai és erkölcsi jólét egyik formáját, "a közösségtől kell követelni" (kiemelés); a fegyelem szabadság, mert "biztonságosabb és szabadabb helyzetbe hozza az egyes embert, minden egyes embert"; a fegyelem a közösségnek az egyénnel szemben támasztott követelésén alapul, mert "a közösség érdekei magasabb rendűek az egyén érdekeinél"; a fegyelem megszépíti a közösséget.
A fegyelem szabadság, a fegyelem a kollektív élet szépsége - nem paradox kijelentések ezek, amelyek ellentétben állnak a fegyelemnek, mint a kötelesség, a tiltás, a gátlás fegyelmének általánosan elfogadott (még mindig uralkodó) felfogásával? Makarenko a tudatos fegyelem új képletét vezette le - a küzdelem és az akadályok leküzdésének (amit meg kell tenni) fegyelmét, amely bennünk, az emberekben rejlik. Ez a fegyelem csak egy olyan kollektívában lehetséges, ahol a közös (tehát az enyém) viszonya a különöshöz, amely, miközben csak az enyém marad, összegződik egy különleges rendben, az általánosban. Ahol egy ilyen kollektíva jelei megvannak, ott a közösségi igényt »tudatosság kíséri«, de a fegyelem nem az utóbbin alapul.
Makarenko paradoxonai dialektikus gondolkodásából fakadtak. Ő volt az első a szovjet és a világ pedagógiájában, aki kijelentette: a pedagógia dialektikus és gyakorlati tudomány. Dialektikus volt a nevelés hitvallása: minél több igény az emberrel szemben, minél több tisztelet iránta. A dialektikus gondolkodásmód vezette őt egy olyan felfedezéshez (paradoxonhoz), amely az egész világ pedagógiai gyakorlatát megfordította: a bűnözők fiatal és serdülőkori normális állampolgárrá nevelése, a korábbi életük tanulmányozásának elutasítása. Makarenko előtt ez nem történt meg. Egy Gorkijnak írt levelében vallotta be: “Sikerült elérnem, hogy még csak ügyeket vagy referenciákat sem küldenek nekünk: küldenek egy fickót, és senkit sem érdekel, hogy mit csinált: lopott vagy rabolt. Ennek megdöbbentő hatása volt. Már régen nem beszélgetünk a srácok között bűnözői tettekről, minden új telepesre csak egyetlen kérdéssel válaszol mindenki: milyen típus vagy: gazda, illetve munkás? A jövőbe vetett vágyakozás pátosza teljesen elfedte a múlt bajainak minden gondolatát.”
Hogy ezt hogyan érte el Makarenkó 1957-ben, azt Szemjon Afanaszjevics Kalbalintól (Makarenkó "Pedagógiai költemény"-ében a Szemjon Karabanov nevet kapta ) tudtam meg.
Tizedik osztályosként meghívtak ennek az akkor már neves szovjet makarenkói pedagógusnak az előadására, és az ő szájából hallottam a Makarenkóval való első találkozásának elképesztő történetét.
A polgárháború alatt Szemjon elvesztette édesanyját és édesapját, és az utcán találta magát, bűnözők hatása alá került, és ügyes tolvaj lett - mondta. Tagja volt egy bandának, amelynek veresége után letartóztatták és bebörtönözték. Ott ismerkedett meg 1920-ban Anton Szemjonovicscsal. Makarenkót figyelmeztették, hogy Kalabalin veszélyes, és a börtönben nem lehet megbirkózni vele. Anton Szemjonovics úgy döntött, hogy kiveszi leendő pártfogoltját a börtönből, és erről tájékoztatta őt a börtönigazgató irodájában. Mint Szemjon Afanaszjevics elmesélte, amikor az fegyőr elvitte őt a börtönigazgatóhoz, egyszer sem lökte hátba, mint korábban mindig.
Szemjon is meglepődött, hogy amikor bevitték a főnök, a börtönigazgató irodájába, nem volt az asztalán Kalabala "aktája", ami szintén szokatlan volt: soha nem beszéltek vele az "aktája" nélkül. A főnök mellett egy sportos külsejű, nagy orrú, aranykeretes csizmás férfi ült. Felállt, odalépett Szemjonhoz, és megkérdezte:
- Igaz, hogy a neved Szemjon?
- Ez igaz.
- Szóval piszkosul jó, hogy Szemjonnak hívnak! Gyakorlatilag névrokonok vagyunk. Az én nevem Anton Szemjonovics. Sajnálom, galambom, az én hibám, hogy ide hívattalak. Kár, hogy ezzel megzavartalak.
- Semmi baj - mondta Szemjon kissé zavartan.
Makarenko folytatta:
- Egy nagyon érdekes dolgot szervezek és szeretném, ha részt vennél benne.
- Egyetértek - mondta Szemjon (Kalabalin emlékezett rá, hogy Makarenkót a nyugalma és a barátságossága miatt kedvelte).
- Nagyon jó, köszönöm. Ha van néhány holmid, fogd őket, és menjünk.
Szemjon azt válaszolta, hogy nincs nála semmi holmi.
- Nagyon kényelmes. Búcsúzzon el a főnöktől és menjünk.
Szemjon számára minden szokatlan volt ebben a találkozásban egy számára ismeretlen emberrel: a beszélgetés nyugodt hangneme, a "galamb" szó (a börtönben a szokásos szavakkal szólították meg: "gengszter", "tolvaj", "gazember" stb.), és a bocsánatkérés az okozott kényelmetlenségért (soha senki nem kért tőle bocsánatot). Amikor Makarenkóval a telep udvarára értek, ismét meglepte Szemjont.
- Egy szívességet szeretnék kérni tőled, Szemjon: sok dolgom van, és el kell hoznom az ételt. Hozd hát te az élelmiszert, én meg megyek a magam dolgára.
Szemjon emberi hozzáállásáért hálálkodva, "képzettségét" felhasználva két "extra" kenyérrel többlet élelemhez jutott.
Ő és Anton Szemjonovics kétszáz méterrel arrébb hajtották a fogatot. Megálltak, és Makarenko Szemjonhoz fordult:
- Valami félreértés történt a raktárban. Odamentem, hogy megtudjam, mikor jöjjek élelemért, és a raktárosok azt mondták, hogy két kenyérrel többet adtak, mint amennyit kellett volna. Kérlek, fogd ezeket a kenyereket, és vidd be a raktárba, én pedig megvárlak.
"Akkor még nem volt lelkiismeretem" - mesélte Kalabalin - "de egyfajta szégyent éreztem.
A kenyereket visszavitték a raktárba... Szemjon visszatért.
Rossz az, aki ezt a történetet olvasva azt mondaná, hogy Makarenko kísérletet végzett a bizalommal, és a kísérlet sikeres volt. Nem, nem volt semmilyen kísérlet. Anton Szemjonovics az emberekbe vetett bizalomból élt. Ő pedig mindig megkockáztatta a bizalmat, és soha nem a bizalmatlanságot.
A kommunisták neveléséről
1936 májusában, két hónappal a Népbiztosok Tanácsának és az OKP (bolsevikok) KB
"A pedológiai torzulásokról az Oktatás Népbizottsági rendszerben" című határozata előtt Makarenkót meghívták a Kommunista Művelődési Főiskola professzorai, tanárai és kutatói, hogy megvitassák a "Pedagógiai költemény" című művét. A fő művéről szóló vita végén tartott beszéde élesen polemikus jellegű volt. Világos, hogy miért: a vita résztvevőinek többsége vagy pedológus volt, vagy az ő támogatóik.
Néhány részlet Makarenko beszédéből:
"Beszéljünk a pedagógiai elméletről... Én támadni fogok, ti pedig védekezzetek".
"Ön azt mondja, hogy van egy elmélet, és én azt kérem - ha van, akkor adja ide!
Nincs egyetlen szakkönyv sem, amely alapján egy pedagógus a gyerekeket nevelhetné".
"Azt mondják Önök, a marxizmus-leninizmus tanításai. Ez igaz. De ne rejtsék a pedagógiát a marxizmus géniuszainak nagy nevei mögé... Az ő kijelentéseik a nevelés terén az emberiség magas eszméi, nem pedig gyakorlati pedagógiai tudomány. Ne adják át tanításaik mély filozófiáját pedagógiai technikának. Ne zárkózzanak el tőlük, és ne kisebbítsék tanításaikat. Ők alkották meg a módszertant. És ők adták a feladatot, Önök pedig eddig semmit sem tettek."
"Az elméletnek a pedagógiai technikát kellene fejlesztenie, a gyakorlat felé kell fordulnia....
Nagy a szegénység a pedagógiai módszertanban és technikában, mert a pedagógiai egyetemeken, főiskolákon végzettek nem tudják, hogyan kell beszélgetni a tanulóval, egy diákkal. Egyszerűen nem tudnak ülni, állni, nem tudják, hogyan kell a lépcsőn járni."
Makarenko szavaiból - úgy tűnik számomra - egy vitathatatlan gondolatot lehet levezetni: a pedagógia nemcsak tudomány, hanem művészet is, és a pedagógiai elmélet feladata, hogy a pedagógusokat a pedagógiai készség módszerrendszerével, technikáival felvértezze. Anton Szemjonovics Makarenko a kommunista nevelés gyakorlatában teljesítette ezt a feladatot, amelyet könyveiben nagy művészi erővel fejez ki. A marxizmus klasszikusainak feladatát úgy teljesítette, mint senki más: kommunistákat nevelt.
1963-ban két kolónia-lakóval beszélgettem: Perecovszkijjal (Perec néven szerepel a "Pedagógiai költeménye" című művében) és Jankevszkijjel (aki akkoriban a híres leningrádi Vígszínház társulatának színésze és az OSzSzK kitüntetett művésze volt). A beszélgetés végén azt mondták nekem: "Folyton azt kérdezed, mi volt számunkra a legfontosabb a kolónia életében? A legfontosabb az volt, hogy valóban kommunista kolóniában éltünk.” Ehhez nincs mit hozzátennem.
Jurij Belov
2023.04.16
Az eredeti, az OKP honlapján megjelent, orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található:
Юрий Белов: Опередивший время (kprf.ru)
Fordította Péter János
[i] Knut Hamsun, eredeti nevén Knut Pedersen (Lom, 1859. augusztus 4. – Grimstad, 1952. február 19.) norvég író, költő. 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki, „monumentális művéért, Áldott anyaföld c. regényéért”. Isaac Bashevis Singer amerikai író „a modern irodalom atyjának”, VII. Haakon norvég király „Norvégia lelkének” nevezte.
Megítélése ugyanakkor a mai napig ellentmondásos, mivel szimpatizált a Harmadik Birodalommal, és szerepet játszott a nemzetiszocializmus norvégiai térhódításában.
[ii] Az Egységes Állami Vizsga (USE vagy oroszul ЕГЭ) egy központosított vizsga, amelyet az Orosz Föderációban a középfokú oktatási intézményekben - iskolákban, líceumokban és gimnáziumokban - végeznek, a GIA egy formája a középfokú általános oktatás oktatási programjai keretében. Egyszerre szolgál érettségi vizsgaként és a felsőoktatási intézményekbe való felvételi vizsgaként. 2013-ig a felsőoktatási főiskolák felvételi vizsgájaként is szolgált, de az új oktatási törvény eltörölte ezeket. A vizsgát Oroszország egész területén azonos típusú feladatokkal és azonos értékelési módszerekkel bonyolítják le. 2009 óta az USE az iskolai záróvizsgák egyetlen formája és a felsőoktatási intézményekbe való felvételi vizsgák fő formája, és az USE-t a következő években meg lehet ismételni. Az USE orosz nyelvből, matematikából és idegen nyelvekből kerül megrendezésre.
