A közhiedelemmel ellentétben azonban az információs hadviselés nem a huszadik század találmánya. A propaganda mindig kéz a kézben járt a megszállókkal. Ráadásul az általa bevert «szögek» néha évszázadokkal, sőt évezredekkel túlélték a propagandamítosz megalkotóit.

Íme egy, a 16. századnál jóval régebbi példa: a gyermekáldozat Karthágóban. Ezek a szavak már önmagukban is borzalmasak. Ezek váltak Róma punok elleni «igazságos» háborújának egyik ideológiai indoklásává, noha minden történész tudja, hogy a konfliktus lényege nem a gyermekek megmentése, hanem a Földközi-tenger feletti uralomért folytatott harc volt. Ennek ellenére ez a propagandamítosz, amely a bibliai történetek egyikévé vált, a mai napig fennmaradt... és csak a 21. század elején sikerült meggyőzően megcáfolni.

Egy nemzetközi tudóscsoport alapos vizsgálatot végzett a karthágói korból fennmaradt gyermektemetkezésekről. A régészek és antropológusok modern tudományos módszerekkel gondosan megvizsgáltak 348 megőrzött gyermekurnát. Ezek egyötöde olyan csecsemők maradványait tartalmazta, akik vagy az anyaméhben, vagy közvetlenül a születés után haltak meg.
A többi nem tartalmazott erőszakos halálesetekre utaló jeleket. Az, hogy Karthágóban a gyermekeket szent helyek közelében temették el, nem az áldozatokra utal, hanem éppen ellenkezőleg: a punok különleges jelentőséget tulajdonítottak halott gyermekeik búcsúztatásának.

Honnan származnak az isteneknek szánt gyermekáldozatokra vonatkozó adatok? A római történetíróktól, akiknek tendenciózussága jól ismert: például szinte lehetetlen a római forrásokban információt találni azokról a tengeri vereségekről, amelyeket a római flotta rendszeresen elszenvedett Karthágótól; hajóik minden alkalommal «szörnyű vihar» miatt süllyedtek el. Akik a rómaiak szemszögéből írták a történelmet, nagyon is érdekeltek abban, hogy ellenségüket a gyermekáldozat borzalmaival démonizálják. Több mint kétezer év telt el, mire a történészek kiderítették az igazságot. Ez pedig csak akkor történik meg, ha a történelmet pontosan és tudományként közelítjük meg, mégpedig a kutatók rendelkezésére álló teljes arzenállal.

Ezzel kapcsolatosan próbáljuk meg közösen megvizsgálni a nyugat-európai ruszofóbia születésének problémáját, amely Rettegett Iván uralkodása idején kezdődött. Igen, ez nagyon messze van napjainktól, de akkoriban, az újkor kezdetén fektették le a nemzetközi kapcsolatok modern rendszerének alapjait. Ha pedig elemezzük az oroszok démonizálásának fő technikáit, valamint az akciók indítékait, megérthetjük, hogy az akkor született tendenciák közül sok még ma is élő.

Kezdhetjük a legegyszerűbb dologgal: IV. Ivánt hazánkban a Groznij^[i] becenévvel illetik, amelynek nincs egyértelműen pozitív vagy negatív konnotációja. A nyugat-európai nyelvekben azonban Ivánt Rettenetesnek (magyarul Rettegettnek) hívják, és a jelentés egyértelmű. Hogyan jött ez létre?

Viktor Vasznyecov: IV. Iván

Ehhez el kell merülnünk a történelmi kontextusban. Hazánk a XV. század 80. évében a moszkvai fejedelmek uralma alatt hosszú és nehéz államegyesítési folyamatot zárt le. Ezzel egy időben egy másik nagy feladat is megoldódott: az 1480-as Ugra folyó menti hadállás véget vetett a mongol horda igájának. E két feladat sikeres megoldása lehetővé tette, hogy az orosz állam viszonylagos békében fejlődjön. Bár a külpolitikai feszültségek szinte állandóak maradtak, a XVI. század első fele hazánk komoly megerősödésének időszaka.

Ezek az események megteremtették az előfeltételeket ahhoz, hogy az orosz állam leküzdje kényszerű politikai elszigeteltségét, és belépjen a nemzetközi színtérre. Ahogy V. O. Kljucsevszkij történész írta: "Eddig szinte minden oldalról fedezve volt a külső ellenségektől más orosz fejedelemségektől és szabad városi földközösségektől... A XV. század felétől mindezek a külső fedezékek eltűnnek, és a moszkvai fejedelemség szemtől szemben áll az idegen államokkal... Eddig a moszkvai fejedelmek külföldi kapcsolatai a saját testvéreik, az orosz fejedelmek, jelentősebbek vagy sem, egymás között is megosztottak, valamint a tatárok szűk körére korlátozódtak. III. Iván óta Moszkva politikája szélesebb utat járt be.

Ekkorra Európában már kialakult a nemzetközi kapcsolatok rendszere, és az európai diplomáciának most meg kellett határoznia az orosz állam helyét ebben a rendszerben. "A megdöbbent Európa - írta K. Marx - III. Iván uralkodásának kezdetén, amely aligha sejtette a Litvánia és a tatárok közé ékelődött Moszkóvia létezését, megdöbbent egy hatalmas birodalom hirtelen megjelenésétől keleti peremén". Hát nem nagyon élénk és fantáziadús leírás? Európa már korábban is szembesült az oszmán invázióval, így egy újabb jelentős államalakulat keletre kerülése azonnal egy újabb inváziótól való félelmet keltett - most már a "moszkovita hordák" részéről.

Az új államot legalizálni próbáló kísérletet, amikor III. Iván részére királyi címet akart adományozni a német-római császár, megbukott az orosz uralkodó határozottan független álláspontján. Mivel éppen csak nagy nehezen és senki segítsége nélkül nyerte el a szuverenitást, nem tartotta szükségesnek, hogy jogait bárki is megerősítse, még kevésbé, hogy a német-római császár kezéből átvegye a királyi koronát. III. Iván álláspontját legjobban az 1489. január 31-én Fedor Kuricin írnok útján Nyikolaj Poppel császári követnek adott válasza fejezi ki: "Isten kegyelméből kezdettől fogva, első szüleinktől fogva uralkodók vagyunk országunkban... És az alapszabályokat senkitől sem akartuk megkapni korábban se, és most sem akarjuk."

A III. Iván (akit a maga idejében Groznij címmel is tituláltak) által felvett «Egész Oroszország nagyhercege» cím olyan politikai program volt, amelynek célja a politikai széttagoltság és a horda hódítása idején elvesztett területek feletti hatalom visszaállítása volt, azaz a Bölcs Jaroszláv korabeli óorosz állam határaihoz való visszatérés.

Eközben az orosz diplomácia a keleti kérdésre összpontosított. A Kazáni és Asztraháni Kánság hatalmas területeinek IV. Iván uralkodásának elején történt bekebelezése és a Volga kereskedelmi útvonalának Moszkvába való átvezetése lehetővé tette a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok kiépítését a közép-ázsiai és kaszpi országokkal.

Ezt követően létfontosságúvá vált a Balti-tengerhez való kijutás és az Európával folytatott legjövedelmezőbb tranzitkereskedelem. Olyannyira létfontosságú, hogy IV. Iván minden mást félretett. Az orosz állam pedig a balti kérdés megoldásának legaktívabb résztvevőjévé vált.

A livóniai háború 1558-ban tört ki. A kezdet sokkolta az európaiakat. Nyugat-Európában senki sem gondolta volna, hogy a Livóniai Konföderáció és különösen az elmúlt évszázadok réme, a Livóniai Rend, amely három évszázadon át vérrel és verejtékkel uralta a Baltikumot, olyan gyenge lesz, hogy az orosz erők első csapása után összeomlik, mint egy korhadt fatörzs. Pontosan ez történt, és azonnal felébredt minden európai félelme a «moszkovita hordák» inváziójától. Ez pedig az oroszok démonizálása érdekében egy nagyon is valóságos információs háborúhoz vezettek.

J.S. Lurie szovjet kutató az úgynevezett repülő lapok («Fliegende Blätter», «Zeitungen») információi alapján egy nagyon fontos megfigyelést tett. A livóniai háború kezdetétől fogva az orosz államot a törökkel egyenrangú veszélynek tekintik Európára nézve. Ezek a röplapok az újságok kezdetleges előfutárai voltak. Általában kevés szöveget tartalmaztak, és gyakran metszetek kísérték őket. Andreas Kappeler osztrák történész megállapította, hogy legalább 62 oroszellenes «röplap» maradt fenn a livóniai háború idejéből.

Mit is írtak pontosan? Íme egy példa. 1561-ben egy röplap jelent meg a következő szöveggel: "Nagyon aljas, szörnyű, eddig nem hallott, igaz új hír, hogy a moszkoviták milyen kegyetlenkedéseket követnek el a Livóniából fogságba esett keresztényeken, férfiakon és asszonyokon, szüzeken és gyermekeken, és milyen károkat okoznak nekik naponta a hazájukban. Mellesleg a livóniai nép veszélye és szükséglete is megmutatkozik. Minden kereszténynek figyelmeztetésül és bűnös életük javítására íródott Livóniából és kinyomtatva. Nürnbergben. Georg Bresslein úr által 1561-ben."
Ezt a szöveget a moszkovita atrocitások képe kísérte.

Más «röplapok» a zsidóüldöző fáraóhoz, valamint Nabukodonozorhoz és Heródeshez hasonlították Rettegett Ivánt. Zsarnokként mutatták be. I. August szász választófejedelem volt az egyik első, aki nyilvánosan az orosz veszélyt a törökhöz hasonlította. Ezután Rettegett Ivánt gyakran festették a török szultán ruhájában, és ugyanakkor több tucat feleségből álló háreméről írtak, és ellene uszítva azt írták, hogy állítólag megunt feleségeit megölte.

Az oroszellenes propaganda hamarosan kialakította - modern szóhasználattal élve - a szóvivők bizonyos körét.

Egyikük az akkori „disszidens” Andrej Kurbszki herceg volt, aki ekkor már szerepelt a Lengyel-Litván Nemzetközösség hatóságainak a költségvetési kifizetési listáján, akik földbirtokokat adományoztak neki. A herceg az orosz cárnak küldött üzeneteit az információs háború összefüggésében kell értelmezni. Valójában Rettegett Iván csak részben volt a címzettjük.
A szövegeket széles körben terjesztették a kor európai elitjének berkeiben, vagyis tisztán propagandaanyagok voltak. Ez azt jelenti, hogy a cár és Kurbszkij levelezésének a Romanovok idején a történészek által adott és később sokszor megismételt értékelése alapvetően téves, mivel nem veszi figyelembe a történelmi kontextust, és kritikátlanul ítéli meg a szökevény herceg által írtak tartalmát.

Ugyanebben a szellemben született egy 1572-es dokumentum, amelyet a litvániai Livónia kormányzójának, Jan Chodkiewicz hetmannak címeztek, és amely az orosz államban zajló elnyomásokat írja le. Akárcsak Kurbszkij leveleinek esetében, a valódi címzett nem egy konkrét személy volt, hanem az európai "nyilvánosság", amelynek szemében IV. Ivánt hiteltelenné kellett tenni.

Ugyanakkor a levelek szerzőinek életútja ma már jól ismert, és külön figyelmet érdemel. A livóniai háború kitörésekor két livóniai nemes került az oroszok fogságába: Johann Taube, a rigai érsek nyomdásza és Elert Kruse, Dorpat püspöke. Ahogy ez akkoriban gyakran megtörtént, a foglyok úgy döntöttek, hogy azt szolgálják, aki elfogta őket, ami 1564 körül történt.

Taube és Kruse így kerültek az opricsninába^[ii], és az orosz cár bizalmasaivá lettek. Mint kiderült, hiába. 1567-1571-ben megbízást kaptak, hogy tárgyaljanak egy vazallusi királyság alapításáról Livóniában. Cserébe azért, hogy megerősítették a bábkirályt, Magnust a trónon, mindketten a dumába kerültek, és földbirtokokat kaptak.

1571-ben azonban, a kánság moszkvai hadjárata után Taube és Kruse elárulták IV Ivánt, és Iván rendkívül elégedetlen volt. Kapcsolatba léptek a litvánokkal, és Jurievóban (Dorpat orosz neve - M.K.) lázadást szítottak, amely kudarcot vallott: az orosz hadsereg néhány óra alatt felszámolta. Ezután Taube és Kruse Litvániába menekült, ahol az orosz állam belügyeiről szerzett ismereteiket felhasználva megírták a fent említett levelet. Ám az általuk adott információ nagyon elfogult forrás. Amint azt R. G. Szkrinyikov szovjet történész megjegyezte, mindkét áruló egyszerűen az orosz cár állítólagos kegyetlenségeivel próbálta igazolni saját kettős árulását.

Emlékezzünk a híres legendára is, amely szerint Rettegett Iván meggyilkolta saját fiát. Ez a változat nem szerepel egyetlen orosz forrásban sem, amelyekből azonban azt tudjuk, hogy Ivan Ivanovics cárevics hosszú ideig beteg volt. Abban az időben a kezdetleges orvostudomány miatt nem volt ritka, hogy az emberek fiatalon haltak meg.

A cárt fia meggyilkolásával vádolta meg a pápai legátus, Antonio Possevino a jezsuita rend magas rangú tagja, és a vádat azonnal nyilvánossá is tette. Korábban tárgyalások során IV. Ivántól kérte a pápával való szövetséget és az orosz ortodox egyház behódolását pápai trónnak, de nem járt sikerrel. Posevino vádját a német Heinrich von Staden, az angol Jerome Gorsey és számos más európai megerősítette. Egyikük sem lehetett szemtanúja Iván cárevics halálának. Figyelemre méltó, hogy a cári idők orosz történészei nyugati források hangján írtak erről a témáról, gyakran meglehetősen kritikátlanul azokat véve alapul. Milyen emberek is lehettek ezek a személyek?

Vegyük például Jerome Gorsey-t. Azok számára, akik bármit is tudnak róla, általában egy kíváncsi utazónak tűnik, aki érdekes emlékezéseket hagyott hátra hazánkról. Viszont ugyanez a szimpatizáns angol azt írta, hogy Rettegett Iván novgorodi hadjárata során 700 ezer embert irtottak ki, miközben a város teljes lakossága körülbelül 400 ezer fő volt. Micsoda «költői túlzás».

Ki volt Gorsey valójában? Két évtized alatt hétszer járt az orosz államban, és ezek hosszú utazások voltak, amelyek hivatalosan diplomáciai megbízásokkal és az angol Moszkvai Társaság kereskedelmi ügyeivel voltak kapcsolatosak, amely egyébként okkal gyanúsította őt néhány tisztességtelen ügylettel. 1590-ben Gorsey ismét megpróbálta titokban átlépni az orosz határt, de az orosz hatóságok azonosították és elfogták, a következő évben pedig deportálták. A Fjodor Ivanovics által aláírt, Erzsébet királynőnek címzett levélben az állt, hogy ha “barátságot és szeretetet" kíván fenntartani az orosz cárral, akkor "jó embereken keresztül levelezzen vele, és ne olyan gazembereken keresztül, mint Gorsey”.

Honnan kerültek ilyen erős jellemzések egy diplomáciai üzenetbe? Mit tudtak az akkori oroszok erről az emberről, és mit felejtettünk el mára? Tény, hogy az angol tudósok jól tudják, hogy Jerome Gorsay Lord Francis Walsingham munkatársa volt, akit saját nagybátyja, Sir Edward Gorsay mutatott be neki. Walsingham államtitkár, a királyi titkos tanács tagja, a hírszerzésért és a kémelhárításért volt felelős. Az európai ügynökhálózatok egyik alapítója. A mai MI-5 és MI-6 (katonai hírszerzés) gyökerei Walsingham tevékenységére vezethetők vissza.

Miután kiutasították az orosz államból, Jerome Gorsay parlamenti képviselő lett, és 28 évig maradt az, kiérdemelve a lovagi címet. Még akkor is, ha egyesek, akiket a "fényes Nyugatról" szóló liberális mesék rabságában tartanak fogva, még mindig úgy gondolnak Gorsay-ra, mint egyszerű utazóra. Az orosz diplomácia vezetője, a nagyköveti titkárság hivatalnoka, Andrej Scselkalov, a kor tapasztalt politikusa számára azonban, az angollal szembeni határozott fellépéséből ítélve, minden világos volt: mint kémet, utasította ki az országból.

Visszatérve a «röplapokra», meg kell jegyeznünk, hogy közismert tény, hogy ezeket a lengyel hadseregben nyomtatták. Egy Lapka nevű férfi felállította a történelem valószínűleg első nyomdáját. Munkájának hatékonyságát abból lehet megítélni, hogy alapítóját nemesi rangra emelték, és Lapczynski pán lett.

A XVI. század hetvenes éveinek közepétől azonban a «röplapok» hangneme komolyan megváltozott: hirtelen Moszkva számára kedvezővé váltak. Az érintett országok a «moszkovitákra« ismét kényelmes szövetségesként tekintettek a «törökökkel» szemben. A ruszofób propaganda intenzitása ezért átmenetileg csökkent.

IV. Iván «Rettegett» titulusa azonban a mai napig fennmaradt. Természetesen az orosz cár semmiképpen sem volt Isten báránya, hiszen középkori uralkodó volt, ennek minden következményével együtt. A korabeli európai uralkodókkal összevetve azonban egyáltalán nem tűnt ki, épp ellenkezőleg. Uralkodása nem hasonlított a Szent Bertalan-éjszakához^[iii], amely vérengzésbe borította Franciaországot. Néhány hét alatt 30 000 ember életét oltották ki, többet, mint amennyit az orosz cár egész fél évszázados (!) uralkodása alatt kivégeztetett.

A kortársai, az angol uralkodók is végeztek olyan mészárlásokat, mint amilyeneket a Rettegett követett el. VIII. Henrik uralkodása alatt több tízezer embert akasztottak fel csak a "csavargótörvény" alapján.  Marx ennek maximális számát 72 000-re tette. I. Erzsébet sem maradt el apja mögött: az akaratából kivégzettek számát egyes források szerint 89 ezerre becsülik. Ugyanakkor az európaiak által írt történelemben éppen Ivan Vasziljevics maradt «Rettenetes».

Milyen célokat követett a 16. századi oroszellenes információs háború? Egyértelmű, hogy az erősebb Moszkvát versenytársnak, sőt egyesek valódi veszélynek tekintették, és a ruszofóbia terjedése mozgósító szerepet játszott a küzdelemben.

Azonban volt egy másik ok is, amely nyilvánvalóan agresszív és beavatkozó jellegű volt. Nemcsak arról volt szó, ahogyan azt ma Nyugaton divatos mondani, hogy« Moszkva megfékezéséről» kell intézkedni, hanem az orosz földek gyarmatosításának kilátásáról is. Például éppen az angolok voltak azok, akik miután a 16. század közepén megérkeztek az orosz északra, nagyon gyorsan egyenlőtlen szerződéseket követeltek, amelyek köztudottan a gyarmati rabszolgasorba taszítás eszközei voltak.

Elismerés illeti az akkori orosz hatóságokat: nem hagyták magukat. A livóniai háború vége felé azonban Rettegett Iván beadta a derekát, és az angoloknak megadta a jogot az orosz földeken keresztül Perzsiával folytatott vámmentes tranzitkereskedelemre. Nagyon szeretett volna katonai szövetséget kötni Angliával, és házasságot kötni I. Erzsébet királynő egyik rokonával, Hastings Máriával, hogy a szövetséget egy dinasztikus házasság révén megszilárdítsa. De ez nem jött össze: Londonnak megvoltak a maga érdekei. Mivel nem járt sikerrel, Iván hamarosan visszavonta az angoloknak adott kiváltságot. Ezt követően azonban Anglia feltétel nélkül követelte vissza az oroszoktól azt, amit több mint száz éve a sajátjának tekintett. Az angol fél részéről a tárgyalások valahogy így zajlottak: először adjátok vissza nekünk a perzsákkal való vámmentes kereskedelem jogát, és utána beszélhetünk valami másról is.

Az Észak-Rajna-Vesztfáliából származó Heinrich von Staden még tovább ment. Ő, akárcsak D. Gorsay, leginkább a Moszkva-országról szóló rendszeres jegyzetek szerzőjeként ismert ("The Country and Ruling of the Muscovites, described by Heinrich von Staden"). A német 1564 és 1576 között, mintegy tizenkét éven át állt az orosz állam szolgálatában, többek között tolmácsként a követségen. Míg az Opricsnynyina tagja volt, von Staden részt vett a novgorodi hadjáratban. De valamilyen oknál fogva kegyvesztetté vált, és visszamenekült Európába: először Németországba, majd Svédországba, majd megkísérelte, hogy Georg Johann I. von Pfalz-Veldenz gróf szolgálatába álljon, akinek nevében elkezdte leírni a Moszkvával kapcsolatos ügyeket.

Feljegyzéseiben von Staden az oroszokat, akiket egykor szolgált, "nem keresztényeknek" nevezte, a neki földbirtokokat adó Rettegett Ivánt pedig "szörnyű zsarnoknak". Az egykori opricsnyik javaslatot tett a «Moszkovia» megszállásának tervére. Ezt a dokumentumot több éven át tárgyalták a Német (Teuton) Rend nagymesteréhez, Henrikhez, valamint Báthory István lengyel királyhoz és II. Rudolf a szent római birodalom császárához intézett leveleken keresztül a követségek útján. Ez utóbbi komolyan fontolgatta annak lehetőségét, hogy az orosz állam helyett egy új birodalmi tartományt hozzon létre. Báthory István is érdekelt volt az orosz területek, elsősorban természetesen a Pszkov, Novgorod és Szmolenszk területeinek elfoglalásában.

Von Staden azt írta: "Oroszország új császári tartományát a császár egyik testvére fogja irányítani. A meghódított területeken a hatalom a birodalmi komisszároké lesz, akiknek fő feladata az lesz, hogy a német csapatoknak a lakosság költségén mindent biztosítsanak, amire szükségük van. E célból - húsz vagy tíz mérföldes körzetben - parasztokat és kereskedőket kell hozzárendelni minden egyes erődítményhez, hogy azok fizessék a katonák bérét és szállítsanak minden szükséges dolgot...".

Ez a tizenhatodik századi "Drang nach Osten" („Indulj Keletre” – német politikai cél évszázadokon keresztül – a ford.). Továbbá azt olvassuk: "az egész országban kőből készült német templomokat kell építeni, a moszkovitáknak pedig engedélyezni kell, hogy fából készült templomokat építsenek. Hamarosan elrohadnak, és csak a német kőtemplomok maradnak Oroszországban. A moszkoviták számára tehát fájdalommentesen és természetesen bekövetkezik a vallásváltás. Amikor az orosz földet ... elfoglalják, akkor a birodalom határai össze fognak érni a perzsa sah határaival ...".

Teljes felelősséggel kijelenthető, hogy a keleti élettér európai meghódításának gondolata már a 16. században megfogalmazódott, és a nyugat-európai államfők szintjén meg is vitatták. Ezenkívül egy erőteljes oroszgyűlölő, ruszofób információs kampányt indítottak Európában, amely támogató funkciót töltött be az országunk gyarmatosítására irányuló terveknek.

Pravda
Mikhail Kosztrikov, a történelemtudományok kandidátusa.
2022-11-17 16:38

Az eredeti, orosz nyelvű szöveg az OFKP honlapján, az alábbi hivatkozáson található:

Газета "Правда". Информационная война Европы против русских в XVI веке (kprf.ru)

(Fordította Péter János)

^[i] A történész D.S. Lihacsev szerint a "Groznij" (szó szerit magyarra Viharos, Félelmetes, Lenyűgöző stb) nem a zsarnokság, hanem a nagyság (majestas) eszméjéhez kapcsolódik: "Méltó a cár, hogy félelmetes legyen" - hangzik el a "Valaam-beszédben", és ezek a szavak nem értelmezhetők úgy, mint felhívás a hirtelen és kíméletlen uralkodásra. A dolog a szövegkörnyezetben van: a "félelmetes" jelző és a "zivatar" főnév ott jelenik meg, ahol az állam rendjéről van szó, az uralkodó kötelességéről, hogy "megjavítsa és visszatartsa" a városokat és falvakat, hogy "lefektessen" bizonyos viselkedési szabályokat a kolostorokban és a világban.

A Groznij címet a történészek szerint hat uralkodó is felvette. Az európai történelemkönyvekben említett Rettegett Iván cár alatt  IV Iván cárt értik, de bizánci császár, szerb király is volt Groznij titulussal uralkodó a XIII-XVI századig tartó periódusban.

^[ii] Opricsnina - az 1565-1572-es orosz államban Rettegett Iván cár magánbirtoka, különleges állami terület, hadsereggel és állami gépezettel, amelynek bevételei az államkincstárba érkeztek.

Az orosz történetírásban az opricsnina az orosz állam 1565 és 1572 közötti állami politikájának egy részét nevezik meg, amely rendkívüli elnyomó intézkedések végrehajtásában, a nemesség és az egyház vagyonának elkobzásában és az állam javára történő elkobzásában, a feltételezett árulás elleni küzdelemben a bojárok és a fejedelmi nemesség körében, amikor tömeges kivégzések történtek.
A Nagy Orosz Enciklopédia az opricsnyinát Oroszország történelmének azon időszakának tekinti, amikor az autokratikus hatalom működése terrorista despotizmus formáját öltötte.

^[iii] Szent Bertalan éjszakája a 16. századi francia vallásháborúk egyik legismertebb eseménye. 1572. augusztus 23-áról augusztus 24-ére virradó éjszakán a békülési célzattal Párizsba gyűlt hugenották (francia reformátusok) nagy részét a király beleegyezésével lemészárolták.