A vágyak és illúziók termelése elérte legintimebb testrészeinket. Ma már a szeméremszőrzettel kapcsolatos döntéseink is kívülről irányítottak. A nők ennek elsődleges érintettjei, akik a férfitekintet és a pornóipar kiszolgálásában az ártatlan kislányos szőrtelenségre vágynak. Vagy csak egy újabb szépségipari bullshit munka megjelenése áll a görcsös mintakövetés mögött? Ami biztos: a szépségfogalom kulturális átalakulását a kapitalista biopolitika profitszerző érdekektől hajtott normaképzése alakítja.

Marikovszky Andrea: Több helyen is megjelent, hogyan született a könyved (előbb egy egyetemi órádon volt választható témakör, majd 2016-ban publikációid jelentek meg róla az a szem nevű online portálon), így inkább annak utóélete érdekel: ma is ugyanolyan érdekfeszítő téma a szőrtelenítés, vagy ez a probléma inkább a 2010-es évek második feléhez köthető?

K. Horváth Zsolt: A megjelenést követő érdeklődés, mely egy alapvetően társadalomtudományi jellegű kötet esetében távolról sem szokványos, arra mutat, hogy van kereslet a téma tárgyalására, vagyis nem tűnik okafogyottnak a kérdésfelvetés. Ezt a kiadói példányszámok is alátámasztják: 2021. szeptember elején volt a kötetbemutató, s az első nyomás decemberre kifogyott a boltokból, így Balogh Endre, a Prae Kiadó vezetője az újranyomás mellett döntött, ennek köszönhetően még ma is hozzáférhető a kötet.

Több reflexió, podcast, beszélgetés és klasszikus rádiós interjú készült, tematikus magazin és a leglátogatottabb magyar híroldal kulturális rovatában beszélgetés jelent meg a kötetről. A bundátlan Vénusznak sikerült kitörnie a pár száz fős értelmiségi gettóból, s tapasztalataim szerint olyan olvasókat is elért, akik máskülönben nem taposnak egymás lábára a könyvesboltban azért, hogy társadalomtudományi könyveket vásároljanak.

Ez nekem igazi öröm volt, mint ahogyan az is, hogy született blogbejegyzés is a könyvről. Ezt láthatóan olyan olvasó jegyzi, aki nem forgat történeti, szociológiai vagy antropológiai szövegeket. A maga szempontjából teljes joggal írta meg csalódottságát, nevezetesen, hogy szőrtelenítés ügyében A bundátlan Vénusz nem mondja ki, hogy „széna vagy szalma”, nem mondja meg, mi a „helyes megoldás”. Sőt, ugyanez a blog azt is szóvá teszi, hogy ez a tudományos tolvajnyelv számára az olvashatatlanság határán volt, és ez számomra nagyon is tanulságos.

Ugyanakkor az olvasók többsége megértette, hogy A bundátlan Vénuszban a női szeméremszőrzet kérdése csak apropó volt.

A könyv valójában ennek függvényében feszegeti azt a kérdést, hogy mit jelent ma a szépség, s milyen mélyen befolyásolja a kozmetikai és szépségipar ezt az eszményt.

Ez pedig azért problémás, mert a kortárs szépségfogalom kizárólag testi jellegű, a fizikai megjelenésre összpontosít, s ezzel megbontja a klasszikus szépségfogalomban megbúvó test–lélek egységet. Ez a diszharmónia pedig sok embertársunknak komoly lelki terhet jelent.

M. A.: A könyvben felveted, bár kevésbé fejted ki a férfiak szőrtelenítési hajlandóságát, ezirányú választásait is. Ebből kirajzolódik, hogy a kapitalista biopolitikából következő általános fogyasztói magatartás aktuális megnyilvánulásáról van szó.

A szőrtelenítés ma az alkotmányjogi szintig erősödő transzjogi mozgalom irányából nézve nem vált mellékes, (el)hanyagolható kérdéssé? Hiszen ma már nem az a téma, hogy legyen-e szőr, hanem hogy egyáltalán van-e, legyen-e olyan nemi szerv, ami a biológiai születésből adódik, és ennek milyen jogi vonatkozásai, következményei legyenek.

K. H. Zs.: Úgy vélem, hogy a szőrtelenség és a szépség összefüggésének antropológiai megközelítése alapvetően kívül esik azon az identitáspolitikai kereten, melyet a kérdés felvet. A nemi diszfória problémája más természetű, más nyelvtant beszél, más tétekkel játszik, hiszen az „identitáspolitika”, az „elismerés” és a „reprezentáció” áll a középpontjában, míg engem éppen a többnyire kimondatlan, de elvárásérvényű normaképzés rejtett hatása érdekel.

A magányos tömeg című könyvében (1950) David Riesman azt írja le munkatársai segítségével az észak-amerikai társadalom átalakulásával kapcsolatban, hogy a fogyasztói társadalom kiteljesedése hogyan hozza létre a „kívülről irányított karaktert”, mely nemcsak külsődleges dolgokban, de belső értékeit tekintve is egyre jobban idomul a körülötte élőkhöz.

E görcsös igazodás, mintakövetés egyik legfontosabb forrása a gyors ütemben terjeszkedő-növekvő populáris média és fogyasztói kultúra. Riesman úgy látja, hogy a kívülről irányított karakter kényelemkultuszából kiindulva kedvét leli a mindennapi élet rutinszerűvé tételével,

szereti az „előre gyártott” normákat az érzékiségben is, legyen szó gasztronómiáról vagy szexualitásról.

Sőt, a szabadidő és a szórakozás sem az eloldódás időszaka a kötöttségektől, hanem a vágyott csoporthoz tartozás kelléke. Ezt az attitűdöt szoktam „sóvárgó hedonizmusnak” nevezni, amennyiben a reprezentációk és az illúziók világában mindenre lehetőségünk van – csak már élni nincsen bátorságunk. A megváltoztatandók megváltoztatásával ez a beállítódás tanulságokat tartogathat számunkra is, amennyiben – teljesen más összefüggések között ugyan, de – az eltérés és az önrendelkezés lehetőségének kérdését veti fel napjainkban is.

Márpedig abban a fogyasztói kultúrában, amelyben a nap 24 órájában azt szajkózzák, hogy „minden rajtunk múlik”, hisz a „mi választásunk” függvénye, a valódi eltérés és önrendelkezés politikája ugyancsak izgalmas és aktuális kérdés. Visszakanyarodva azonban a kérdéshez: ha a nemi diszfória tárgyalása ma a politikai szabadság alkotmányjogi kérdéseit veti fel, akkor a szőrtelenség problémája ezzel szemben a hatalom mikrofizikájához kapcsolódik. Vagyis ahhoz, ami a közpolitikai játszmákban alapvetően láthatatlan, s így a férfiak többsége számára érdektelen marad.

M. A.: A feminizmus individuális döntésekre szűkítése nagyon nagy ellenállást kelt a kapitalizmuskritikát képviselő, a közösségi (sisterhood), és társadalmilag konstruált nem problémái felől közelítő feministákban. Ezért beszélnek a kapitalocén korszakról és benne a feminizmus negyedik hullámáról az antropocén helyett.

Például a Nancy Fraser nevével fémjelezhető feminista mozgalomban, lezárandó a harmadik hullám individuális és interszekcionális korszakát, valamint a kvóta- és lean in („dobd be magad!”) feminizmust, amely pusztán jogokat kívánt a szexuális kisebbségeknek a rendszerben, de nem kritizálja lényegileg magát a társadalmi hátrányokat, egyenlőtlenségeket, és a környezeti kizsákmányolást folyamatosan újratermelő tőkés rendszert.

Könyvedben lényegileg rávilágítasz erre a problémakörre is. Hogyan közelíted meg ezt a konfliktust?

K. H. Zs.: Jóllehet a könyv jócskán merít feminista szerzők gondolataiból, megközelítéseiből (pl. Sandra Lee Bartky, Simone de Beauvoir, Germaine Greer, Nancy Fraser, Sheila Jeffreys), de A bundátlan Vénusz nem akart igazodni a jelenlegi feminista áramlatokhoz. A nemi egyenlőtlenségek kérdését persze továbbra is érdekfeszítőnek tartom, de az osztályhelyzet kérdését, a tőkeformákkal való sáfárkodás mikéntjét vagy a mezőn belüli küzdelmek feszegetését ugyanennyire lényegesnek tartom.

Mivel történészi megközelítésemet alapvetően befolyásolja Michel Foucault elgondolása a tudás archeológiájáról, így a jelen fogalma számomra nem magától értetődő, közvetlen jószág, hanem a hosszú időtartamban képződő, lassú ritmusú múlt itt–és–most érvényben lévő következménye. Ez azonban nem valamiféle észrevétlen folyamatosságot, naiv kontinuitást jelent, hanem éppen azt a bonyolult munkát, mely a „történeti a priori”-ból, a történeti tapasztalatelőttesből kiindulva képes rámutatni arra, hogy jelenünk a múlt ismeretében miért éppen ilyen, s nem másmilyen lett.

A bundátlan Vénusz kapcsán ez annyit tesz, hogy a szőrtelenítés „kötelességének” nincs semmilyen, az észszerűségből levezethető egyirányú-egyvonalú története. Nem jelent semmiféle fejlődést, inkább csak a test és a hatalom, a kívülről irányítottság és az önrendelkezés, az engedelmesség és az eltérni merés témáit váltogatja különböző történeti-társadalmi összefüggésekben. Utóbbiak ütköztetése pedig értékes információkkal szolgálhat arra nézve, hogy korunk, mely a megnyilatkozás szintjén minden választást az egyénre hagy, valójában milyen mélyen uralja döntéseink tendenciáját, és mi módon mintázza a hatalom szerkezete a szubjektivitást.

M. A.: A kapitalizmus korszakainak történetében a femme fatale, a nő, mint eszményített látványosság kultúrpolitikai jelentőséget nyer, és a kereskedelmi tőke oltárán hasznosul. Ehhez hasonló már sokszor lejátszódott például a húszas években, amikor a dohányzás népszerűsítésére a nők körében a feminizmus első hullámának célkitűzéseit, a férfiakkal egyenlő jogok kifejezéseit használták fel a korai amerikai reklámiparban.

Hogy látod, a szőrtelenítés igényének felébredése a nőkben tekinthető a kapitalista realizmus, a kapitalista értékrend belsővé tételének folyamataként?

K. H. Zs.: Úgy érzem, hogy nem célszerű a kapitalista realizmus Mark Fisher bevezette fogalmára szűkíteni a folyamatot. Az, hogy már megszületése hajnalán a fogyasztói társadalom hogyan célozta meg a női testet, a küllemet, a kellemet, az öltözködést, a hajviseletet, parfümök formájában a testet körülvevő légkört, a kiegészítőket, továbbá hogyan tette a polgárság nőtagjai számára a szépség megkerülhetetlen forrásává, szerintem a szakmán túl is viszonylag ismert dolog.

A történeti érdeklődésű társadalmi nemi kutatások azt is feltárták, hogy az első világháború környékén a nők megváltozott helyzete hogyan változtatta meg a nőiesség, s ezzel összefüggésben a férfiasság társadalmi kódjait. Az sem meglepő, hogy a női testszőrzethez a vadságot, a természetességet, az elhanyagoltságot, a zabolátlanságot társító képzet volt úgyszólván az egyik első rész, melyet a kozmetikai ipar reklámok formájában megcélzott. A bővített újratermelés jellegéből kiindulva

az sem olyan különös, hogy aztán a kozmetikai és szépségipar a női test újabb és újabb részeit igyekezett reklámok formájában birtokba venni, átformálni, átalakítani.

Az viszont a 2000-es évek elején már meglepőbb volt, s ekképpen nagyobb társadalmi visszhangot váltott ki, hogy már a női nemi szervet és környékét, vagyis az intim területet is a kívülről adott norma szerint kívánják szabályozni. A könyv kiindulópontja tulajdonképpen egy társadalomelméleti probléma volt:

hol kezdődik a testen az intimitás, és hol kezdődik a nyilvános testfelület, ha már a szeméremszőrzetet is a kívülről irányítottság uralja?

Beszélhetünk-e a test kapcsán szubjektivitásról, ha ilyen mélyreható a test szabályozása? Illetve ha ennyire kizárólagosak a szép testre vonatkozó elvárások? Egyáltalán: szabad-e eltérni ettől a normától, s az eltérés milyen következményekkel jár? Másképpen fogalmazva, a konformitás, a kívülről irányítottság, az eltérni vágyás és az önrendelkezés elméleti kérdéseit feszegeti a könyv egy valójában nagyon is mindennapos probléma kapcsán.

M. A.: A nők történelmileg hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon, ami minden válsággal tovább fokozódik. (Lásd aktuálisan a tanári és nővéri fizetések, vagy a családipótlék tudatos alacsonyan tartását az Orbán-rezsimben.) David Graeber a Bullshit munkákról írt könyvében rámutat arra, hogy a digitális kapitalizmusban ahelyett, hogy folyamatosan csökkenne a munkaidő, és a szabadidő társadalmának korszakát élnénk, ennek éppen az ellentéte zajlik: mesterségesen fenntartunk és kialakítunk olyan munkaterületeket, amikre nincs nagy szükség.

A szőrtelenítő szolgáltatást kínálók megjelenése a szolgáltatói piacon, ami persze az erre irányuló igény felébresztésének fokozását is jelenti, tekinthető egyszerűen olyan szépségipari bullshit munkának, amit javarészt nők végeznek?

K. H. Zs.: Ha Graeber módszertani szempontjait vesszük mérvadónak, márpedig én ezt tekintem annak, akkor nem tudok arra válaszolni, hogy azok, akik a kozmetikai iparban dolgoznak, és mondjuk, intim lézeres szőrtelenítéssel vagy ajakfeltöltéssel foglalkoznak, értelmetlennek tartják-e a munkájukat. Graebernél ez a bullshit munka kiindulópontja, hogy a munkavállaló maga is elidegenedettnek, értelmetlennek és céltalannak látja azt a munkafolyamatot, amelyet nap mint nap végez.

Ez legitim problémafelvetés, de A bundátlan Vénusz nem vizsgálja ezt. Ehhez módszertanilag is másképp kellett volna felépíteni a könyvet. Ettől függetlenül örülnék neki, ha további kutatások kitérnének erre, ez izgalmas megközelítése lenne a magyarországi munka világának is.

M. A.: A szépségkultuszról — amely különféle variációkban minden történelmi korszakban megjelent, és alakította a művészeti termelést és fogyasztást – a könyvedben olyan képet kapunk, amely szerint egy olyan áruvá tett, azaz kommodifikált szépségeszmény korszakában vagyunk, amit javarészt a pornóipar és a férfitekintet alakít.

Vagyis a pénzért megvásárolható, kialakítható, digitális élmények által meghatározott szépség korszakában, amihez képest a szőrzet és a haj – a bundás Vénusz – barbár, ősi, természetközeli, zavaró tényező. A David Hanson által létrehozott robot „nők”, pl. Sophia szerinted e funkcionalista szépségeszmény összefoglalásának tekinthetők?

K. H. Zs.: Nem vállalkoznék ilyen átfogó értékelésre, egyszerűen azért, mert nincs ilyen áttekintő tudásom a kérdésben vázolt dolgokról. Úgy tűnik, hogy egyre inkább „természetessé” válik a testre irányuló mesterséges beavatkozás, függetlenül attól, hogy valóban a testen belül vagy annak felületén történik. Gondoljunk csak egy rutinműtétre vagy a Covid-elleni védőoltásokra: ezek is beavatkoznak a természetes biológiai folyamatokba, a legtöbben mégis várjuk és kérjük ezt a fajta biopolitikai gondoskodást.

Vannak ugyanakkor olyanok is, akik valamilyen okból kifolyólag ódzkodnak a külső beavatkozástól – legyen szó akár műtétről, akár oltásról. Ám ha az utca embere bizalmi alapon elfogadja azt, hogy a védőoltás hatékonyan segít a kórokozók elleni küzdelemben, akkor

miért ne hinné el azt – ha egy reklám ezt sugallja –, hogy egy lézeres beavatkozással megszabadulhat a nem kívánatos szőrszálaktól, s így szebb és higiénikusabb lesz a nemi szerve?

Miért ne hihetne abban, hogy a higiénia, a kézmosás vagy, tovább megyek, a csírátlanított fürdőszoba vagy a baktériummentes vécéülőke nemcsak az egészségét védi meg, hanem hozzájárul a komfortjához is? Akárhogy is nézzük, ezek a dolgok összefüggenek, mind részei annak, amit a civilizáció folyamatának nevezünk. A kosz, a mocsok, a szennyeződés, a szemét szavaknak nemcsak leíró értékük van, hanem egyben erkölcsi kategóriák is, mellyel megkülönböztetjük a jót a rossztól – s ki ne akarna a jó oldalon állni?

Annak sincs „értelme”, hogy nem kézzel, hanem késsel és villával esszük az ételt, mégis azt tekintjük „civilizáltnak”, aki képes ezt az összetettebb mozdulatsort elsajátítani. A könyvre érkezett visszajelzések többsége épp azt erősítette meg, hogy elméleti értelemben érti az olvasó, hogy miért „gáz” vagy „ciki” feminista szempontból szőrteleníteni, hogyan teszi áruvá testének legintimebb zugát a szépségipar, ugyanakkor ez a gyakorlat az elmúlt két évtizedben felnőttek számára annyira szokásszerűvé vált, hogy sokan kényelmetlenül érzik magukat, ha nem teszik meg.

Márpedig ez már nem a kényszer, hanem a belsővé tett norma mozzanata: ez az a pillanat, amikor az idő múlásával és a gyakorlat elterjedésével „természetessé” válik mindaz, ami korábban merőben szokatlan, sőt természetellenes volt. Ezek a folyamatok azonban ma már nem „önmaguktól”, spontán módon mennek végbe. A kozmetikai és szépségipar marketingesei pontosan látják, hol vannak még lefedetlen piacok, hová tudnak behatolni a profit reményében. Ez a mozzanat pedig a fentiek ellenére legitimmé teszi A bundátlan Vénusz kérdésfeltevéseit.

M. A.: Az eszményi test hamis képzetét én összefüggésbe hoznám a valódi eszmények elvesztésével, a posztideológia korával, a kiábrándultsággal, a jövő eltűnésével, a Fukuyama által megjelenített végkorszakkal – ahol már nincs más alternatíva, mint a liberális demokrácia által elleplezett kapitalizmus –, vagyis az eszmék helyetti eszményítés pótcselekvésével. Tévednék?

K. H. Zs.: A rövid 20. századhoz képest valóban eszmények nélküli korban élünk. Márpedig az eszmékkel való viaskodásból, az eszmék és a közvetlenül észlelt társadalmi valóság feszültségéből születik meg a kritikai gondolkodás, melynek rendszeres gyakorlata természetesen visszahat az eszmékre is.

A ma uralkodó beszédrend kifejezetten ellenzi a kritikai gondolkodást, melynek figyelmeztető jele az, hogy szép lassan kiszorult még az egyetemekről is. Ehelyett azt sugallja, hogy légy engedelmes állampolgár, hű hazafi, jó munkaerő, nagyszerű anya vagy apa.

Ez a modell valójában átitatja a fiatal felnőttek életét: az egyetem, ahelyett, hogy a kritikai gondolkodás, a szervezett önképzés, az önrendelkezéshez szükséges tájékozottság és a műveltség megszerzésének helye lenne, mindössze gyorsan elévülő szakirányú gyakorlatot, szaktudást ad (funkcióját tekintve inkább a hajdani szakmunkásképzőre hasonlít).

Ennek lépett a helyébe az értékekkel késztermékekként jelentkező konformizmus, a kívülről irányítottság kora, melyben csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy önrendelkezésre törekedjenek, el merjenek térni a fentebb körülírt többségtől. Ez a fajta, jó értelemben vett önfejűség, öntörvényűség elsősorban az elitek gyermekeit jellemezheti: függ tehát az osztályhelyzettől, a kulturális és társadalmi tőkétől, melyek szavatolhatják e fiatalok számára az önrendelkezést.

Persze közülük sem mindenki él ezzel a lehetőséggel, de nem tudhatjuk be pusztán a véletlennek, hogy A bundátlan Vénusz a szó jó értelmében menőnek számító budapesti egyetemek és vidéki szakkollégiumok egykori és jelenlegi hallgatói körében ért el nagyobb népszerűséget.

Bármilyen jóleső érzés is a pozitív visszajelzés részükről, ne felejtsük el, hogy ezek icipici szigetek csak a kívülről irányítottság, a konformizmus szürke tengerében.

Címkép: Jeketyerina Alexandrovna – Pixapay