Mi motiválta a tavaly megjelent „Vamos por el Socialismo” (Előre a szocializmus felé) című könyvét?

Világossá kell tenni: Európa szocialista országaiban csatát vesztettünk az ellenforradalommal szemben, de a háborút nem. És emlékeztni arra, hogy a szocialista forradalmak lehetségesek. Az oroszországi, kínai, vietnami, koreai népi demokratikus köztársaságok, a kubai és nicaraguai példák ezt mutatják.

Az 1989-es vereség és Kína piacra nyitása után a neoliberalizmus ideológusai a történelem végét hirdették, hogy csak kapitalizmus és kapitalizmus között lehet választani. Sajnos a jobboldalnak sikerült világszerte úgy meghatározni a diskurzust, hogy aki ma még olyan kifejezéseket használ, mint forradalom, osztályharc vagy kizsákmányolás, az múzeumba vagy a dinoszauruszok közé valónak tűnik. A könyv célja ennek az ellenkezője.

Miért gondolja, hogy nemcsak a szocializmusra, hanem - ahogy a könyvben olvasható - egy „kommunista világra” is szükség van még?

Ez egyszerűen a kapitalizmus állapotából következik. Az ENSZ adatai szerint a világ lakosságának mindössze 15 százaléka jut teljes mértékben alapvető élelmiszer-ellátáshoz. Túltermelés van az élelmiszerekből, mégis naponta 20 000 ember hal meg az éhezés következtében. Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában naponta legalább 3000 ember hagyja el otthonát, és próbál menedéket találni az északi gazdag központokban. A kapitalizmus nem tudja megoldani a bolygó szociális és környezeti problémáit. A világ felosztása Európa és Észak-Amerika iparilag fejlett országaira és a déli országokra, mint gyarmataikra, nyersanyag- és olcsó munkaerő-beszállítókra, megfelel a természetének. A kapitalizmus neoliberális változata azonban, amely 1973-ban Augusto Pinochet chilei diktatúrájával kezdődött, a globális északon is nagyobb egyenlőtlenséghez, marginalizációhoz és privatizációhoz vezet.

Ráadásul a kapitalizmus mindig háborút rejteget a kapitalista válságok látszólagos megoldásaként: jelenleg a NATO háborúja Oroszország ellen Ukrajnában és a háború a Közel-Keleten. A világ mindkettőt figyeli, de globálisan 54 kisebb-nagyobb háború zajlik. Ezek maximális profitot jelentenek a fegyvergyártó cégeknek. A fegyveripar másodpercenként 70 ezer dollár forgalmat generál. Egy harmadik világháború vagy nukleáris konfliktus veszélye pedig egyre nő.

Nem elavulta a jóllakott gyáros és az éhező munkás képe?

Nem. Azok az alapvető mechanizmusok, amelyek a 19. században a szocialista munkásmozgalom kialakulásához vezettek Európában, lényegében megmaradtak. A termelési eszközök, a föld és a tulajdon magántulajdona, valamint a technológiák néhány tulajdonos és a finánctőke általi ellenőrzése - semmi döntő változás nem történt. Igaz, hogy a kapitalizmus fejlődése a munkásosztály egy részét gazdaságilag jobb helyzetbe hozta, különösen a fejlett országokban. A világ északi és déli részén élő munkások jövedelme között igen nagyok a különbségek.

Gyakran mondják, hogy a szocializmusban sem voltak jobbak a dolgok. Ön hogyan látja ezt?

A szocialista országokban az olyan alapvető szükségletek, mint az oktatás, az egészségügy, a fedél a fejünk felett és a munka lényegében garantált és alapvető jogok voltak. Az alultápláltság és az írástudatlanság ellen minden szocialista országban nagy sikereket értek el - például Nicaraguában az 1979-es forradalom után.

Mi vezetett aztán az európai szocialista államok összeomlásához?

Az 1989 és 1991 közötti események szerintem az imperializmus és a nyugati hírszerző szolgálatok, mint a CIA sikeres puccsa voltak, amelyben olyan személyeket használtak fel, mint Borisz Jelcin. Voltak belső tényezők is, például egy erős bürokrácia és egy bürokratikus osztály, amely kevesebbet tett, mint a dolgozó népesség, de jobban élt. Ez felgyorsította a folyamatot. A szovjet emberek nem vonultak az utcára, hogy megvédjék a szocializmus eredményeit.

De nem szabad elfelejtenünk a kívülről jövő agressziót. Minden szocialista állam az állandó fenyegetettség állapotában, egyfajta hadiállapotban élt. A Szovjetunió elleni 1941-es fasiszta invázió volt a szörnyű csúcspont. Valami hasonló történt Kínában, vagy gondoljunk csak a Kuba elleni több mint 60 évig tartó szörnyű blokádra és a szocialista, szandinista Nicaragua elleni agresszióra az 1980-as években. Vagy a Vietnam elleni agresszióra, 400 000 tonna napalmmal és több mint egymillió halottal.

Könyvében többször említi, hogy a Kínai Népköztársaság 1990 óta a piaci liberalizációt részesíti előnyben. Ma már nem szocialista ország?

Nem értek egyet azzal az állítással, hogy Kína gazdasági és technológiai fejlődése és a szegénység elleni küzdelem az elmúlt évtizedekben a kapitalizmus felé való nyitás vagy akár a kapitalista módszerek eredménye lenne. Ezek annak az útnak az eredményei, amelyet a Népköztársaság 1949 óta követ.

Guatemalában a lakosság többsége szegénységben és mélyszegénységben él, de a szocializmus biztosan nem alternatíva az emberek többsége számára. Kivel akarja itt megvalósítani a szocializmust?

Ez nem csak Guatemalára vonatkozik. A probléma az, hogy 1989 óta nemcsak a szocialista mozgalom, hanem a munkás- és parasztmozgalom is pozitív viszonyítási pont nélkül maradt. Elemeznünk kell, hogy Latin-Amerikában eddig milyen kísérletek történtek, például a választások révén Guatemalában Jacobo Árbenz-el az 1950-es években és Chilében Salvador Allendé-vel az 1970-es években. Mindkettőt megbuktatták, bár legalábbis az első nem is volt szocialista. Kubában és Nicaraguában sikeres volt a fegyveres próbálkozás, és közel állt a győzelemhez Guatemalában és El Salvadorban. Érdekes modellek ma a „BRICS plusz” államok, bár ezek nem szocialista célokat követnek, hanem inkább a nyugati típusú kapitalizmus elutasításában fogtak össze.

Hugo Chávez 1999-esvenezuelai választási győzelme után több progresszív kormány került hatalomra Latin-Amerikában. Hogyan elemzi a mai helyzetet?

A neoliberalizmus tengerének közepén a nacionalista katonai Hugo Chávez nyerte a választásokat 1999-ben. Kezdetben nem imperialista-ellenes, hanem korrupcióellenes volt, de balra mozdult el. A bolivári forradalom egy felülről lefelé irányuló társadalmi folyamat volt.

A haladó kormányokban Bolíviában, Ecuadorban, Brazíliában, Argentínában, most Hondurasban, Kolumbiában, Mexikóban és más országokban közös, hogy sehol nem történt meg a tulajdonviszonyok megdöntése, nem volt szocialista forradalom, nem voltak nagyszabású agrárreformok és államosítások. A multinacionális vállalatok továbbra is kizsákmányolhatnak. Venezuela esetében nem sikerült csökkenteni az olajexporttól való függőséget. Az ottani szocializmust tehát idézőjelben kell látni, de ezek a fejlemények mégis reményre adtak okot. Társadalmi javulást értek el. Mivel azonban ezek az országok a burzsoá-kapitalista játékszabályok szerint játszanak, az általuk elérhető eredményeknek határai vannak. Sok esetben minden az ellenkezőjére fordult.

Könyvében külön fejezetet szentel a kubai és a mexikói zapatista mozgalom tapasztalatainak. Melyek a kubai forradalom társadalmi sikerei és problémái?

Kubában a forradalom óta nincs éhezés, nincs alultápláltság, nincs gyermekmunka, minden gyerek iskolába jár, nincsenek utcagyerekek. Fidel Castrót idézem a könyvemben, aki azt mondta, hogy 200 millió gyerek él a világon az utcán, de közülük egy sem él Kubában. Most nehéz a gazdasági helyzet, és sok kubai számára nem könnyű megbirkózni a mindennapi élettel, de ez nem hasonlítható össze például a guatemalai helyzettel, ahol a gyerekek fele krónikusan alultáplált. Ehhez jönnek még az amerikai blokád okozta milliárdos károk.

Ugyanolyan problémák vannak, mint minden más szocialista országban: machizmus (a "machizmus" egy spanyol eredetű kölcsönszó. Olyan férfit jelöl, aki hangsúlyozottan fitogtatja férfiasságát, és erősen a hagyományos férfi nemi szerephez igazodik), rasszizmus, tekintélyelvűség, a kapitalista eszmék és magatartás fennmaradása, korrupció és bürokrácia. Kuba nem tökéletes, de a saját útját járja. A kapitalizmus propagandagépezete azonban itt is nap mint nap dolgozik, van kivándorlás, de a számok eltúlzottak.

Mi nyűgözi le a zapatizmusban?

Az alulról építkező demokrácia és a közvetlen népi hatalom, amelyet a zapatisták a közösségeikben létrehoztak. Ez valami teljesen más, mint az a hazug demokrácia, amit a kapitalizmus az egyetlen igazi demokráciaként próbál eladni nekünk. A zapatisták azonban kezdettől fogva erős nyomás alatt álltak a hadsereg, és újabban a drogbandák részéről is.

Hogyan értékeli az antikapitalista mozgalmak helyzetét?

Sok mozgalmat látok válságban. Ugyanakkor azonban vannak jelei az újjászerveződésnek és a szocialista mozgalmak előretörésének. Mindig jó és helyes a munkásmozgalom klasszikusaihoz igazodni a napi politikában, de néhány dolog nem volt ennyire egyértelmű a 19. században. Erősebben kellene küzdenünk a macsóság, a patriarchátus és a rasszizmus ellen, mint ahogyan azt a munkásmozgalom tette a múltban. A szocialista országok tapasztalatai azt mutatják, hogy ezeket nem lehet törvényekkel legyőzni. Egy másik szempont a környezetvédelem és az éghajlatváltozás elleni küzdelem kérdése. Holott ez utóbbi egy hatalmas eufemizmus, éghajlati katasztrófáról beszélünk. Ezt a kapitalizmus nem tudja megoldani, és a szocializmus nem tudja automatikusan legyőzni. Konkrét intézkedésekre és erőfeszítésekre van szükség.

Interjú Marcelo Colussi-val (született 1956-ban az argentin Rosarióban) hazájában pszichológiát és filozófiát tanult. A sandinista forradalom idején, 1979-től Nicaraguában, majd El Salvadorban és Venezuelában élt, jelenleg Guatemalában él és dolgozik. Rendszeresen ír az online médiában, mint például a Prensa Latina de Cuba és a Rebelión. Colussi több politikai témájú könyvet és novellát is publikált. Mexikóban 2024-ben jelent meg a „Vamos por Socialismo” (Előre a szocializmus felé) című kötete. A könyv teljes terjedelmében spanyolul olvasható az interneten.

https://www.jungewelt.de/artikel/496351.antiimperialismus-der-sozialismus-hat-eine-schlacht-verloren-nicht-den-krieg.html 2025.03.20.

Interjú: Thorben Austen, Quetzaltenango/Guatemala