BALMIX - A munkásosztály a paradicsomba megy?

„A film tehát fordulópontot jelentett számomra: azt hiszem, hogy ezen a nyomon indultam el a rendszerkritikusi pályán.” Barátunk és szövetségesünk, Szalai Erzsébet egy olyan filmről mesél, amely több addigi hitében is megringatta.

Egy olasz iparvárosban vagyunk. Hajnal van és sötét, csörög a vekker. Lulu lassan kászálódik, párja még lassabban, fuldokolva ébredezik. Lulu vasesztergályos a Gyárban, mely minden reggel beszívja őt. „Olyanok vagyunk mint a gép – monologizál Lulu – felül beadják az anyagot, alul kijön a termék. Sz*rgyárak vagyunk. Annyi is az értelme.”

A Gyárba sűrű, tömött sorokban érkeznek a munkások, főleg csak hátukat látjuk. Még mindig sötét van. „Sötétben jöttök, sötétben távoztok, mi értelme így az életeteknek?” – harsogja hangosbeszélőn egy csoport egyetemista, néhány radikális baloldali fiatal – bár már nem is olyan fiatal. „Kizsákmányolnak benneteket, a szakszervezetek és a gyárosok egy brancs. Elég volt a kompromisszumokból, magát a rendszert kell most azonnal megdönteni!” Közvetlenül mellettük szakszervezeti aktivisták szónokolnak: „Ne hallgassatok rájuk, provokátorok! Egységben az erő, kövessétek az egyesült szakszervezeteket! Magasabb bért, kevesebb munkát!”

Lulut és társait láthatjuk egy-egy esztergagép mellett gépiesen mozogni. Tulajdonosokat sehol nem látni, kisfőnökök egy csoportja settenkedik körülöttük, mindnek kezében füzet, abba jegyzetelik, amit mérnek. A munkások mozdulatait és annak időigényét mérik – nem termelődik elég profit, a gyárvezetés emelni akarja a normát. Lulu az élmunkás, ő állítja be az új mértékeket. Társai gyűlölik ezért. Lulu megmutatja nekik a trükkjeit, de nem tudják őt követni. Lulu azonban tesz rájuk. De mit is mond Lulu? Talán a leghatékonyabb trükkje az, hogy amikor ütemesen tolja a gép karját, kolléganője fenekére gondol. Mert élettársán már minden mű, nem működik vele a szex.

Aztán történik egy dolog megrázkódtató: egyik ujját levágja a gép. Ömlik a vér, körülsereglik az emberek…

Ezt követően, maga sem tudja miért, meglátogatja Militinát, aki a körzeti pszichiátria zárt osztályán tartózkodik. Militinát korábban egy látványos dühroham után vitték be. Nem bírta a monotóniát, az állandó ismétlődést, és hogy azt se tudta, hogy munkájának terméke micsoda, és mire való.

A látogatás után Lulu aktivizálja magát. Támadja a munkásnyúzó menedzsereket, élére áll a lázadozó munkások mozgolódásának, akiket Lulu balesete radikalizál. A gyári pszichológus Lulut is őrültnek akarja nyilvánítani. Ettől csak még szenvedélyesebbé válik. Annál is inkább, hogy mind a szakszervezeti vezetők, mind a baloldali egyetemisták innentől őt akarják zászlajukra tűzni. A legfontosabb és angyalarcú szakszervezeti főnökről annyit lehet tudni, hogy ő neveli Lulu megrekedt házasságából származó egyetlen fiát.

A szakszervezetisek részleges sztrájkra buzdítanak a magasabb bérekért és a munkakörülmények javításáért. Az egyetemisták viszont általános sztrájkot akarnak kikényszeríteni, és a kapitalista rendszer azonnali megdöntésére hívnak fel. Lulu egyre inkább utóbbiak követeléseivel azonosul – és hamarosan egyedül találja magát, sőt az állásából is kirúgják.

Lulu ekkor felkeresi a baloldali egyetemistákat, akik éppen egy iskolában lázítják a diákokat. Segítséget, útmutatást kér, vezetőjük reakciója azonban sommás: Lulu problémája az ő egyéni gondja, ezzel szervezetük nem tud foglalkozni, mert nekik a nagy ügyekre kell koncentrálniuk. Ki kell robbantaniuk a forradalmat. És nagyon kevesen vannak.

Lulu meglátogatja még Militinát is, akit rosszabb állapotban talál, mint előző látogatásakor. Kezével egy nagy falat üt, mert azon túl van a Paradicsom, oda akar menni. Ez már tényleg őrület – konstatálják mindketten.

Az utolsó szalmaszál is oda, ezért Lulu arra az elhatározásra jut, hogy emigrál Svájcba. Lakásában egy kupacba hordja a hosszú évek alatt felhalmozott, főként dísztárgyait, azokat a luxustermékeket – pl. műanyag kacsa – melyeket megtakarított pénzéből vásárolt a maga és családja örömére. Beárazza őket, hogy értékesítésükből pénzhez jusson az utazáshoz. Ekkor azonban a korábban őt elhagyó élettársa és annak fia bőröndökkel jelennek meg – csendben visszaköltöznek hozzá. Lulu innentől otthon vegetál.

Aztán egyszer csak csöngetnek, a Gyár szakszervezetisei érkeznek hozzájuk. „Győztünk, Lulu”- kiáltja fiának nevelőapja. „Visszavesznek a Gyárba és eltörlik a normát!”

Lulu rezignált.

Látjuk aztán őket megint a Gyárban, az egyszemélyes gépeket felváltotta a futószalag. A norma helyett most az fegyelmez. Egymás mellett állva, kézről kézre vándorol a munkadarab, nem lehet, nem szabad kiesni a ritmusból. Szavaik élőláncukon jutnak el egymáshoz. Lulunak továbbra is tekintélye van. Egy nap elmeséli egy álmát: egy hatalmas falat ütött öklével, mert tudta, hogy azon túl a Paradicsom várja. A fal leomlott. Először nagy ködben találta magát, de lassan kirajzolódott munkatársainak sziluettje. „Mind ott voltunk, engem is láttál? – kérdezik tőle a többiek. „Mind” – válaszolja diadalmasan Lulu. „Ezt megtesszük lottószámnak” – fűzi tovább a szót egyikük.

Aztán snitt, és egy targoncát látunk, rajta a kész munkadarabok. Valaki kitolja egy ajtón és végleg eltűnik a szemünk elől.

Elio Petri A munkásosztály a paradicsomba megy című filmje az 1970-es évek elején készült, a magyar mozikba is hamar megérkezett, magam friss közgazdász diplomával a zsebemben találkoztam vele először. Az alkotás több addigi hitemben is megingatott. A Marx Károlyról elnevezett egyetemen azt tanultam, hogy a tőkés társadalmakban nem csak a nemzetközi helyzet, de az osztályharc is egyre fokozódik, a munkásosztály pedig vasba öltözik. A film mást mutatott: a munkásság beilleszkedik a jóléti kapitalizmus világába, mozgósítani csak ideiglenesen és különleges események, tragédiák alkalmával lehet. Célja pedig nem a kapitalizmus megdöntése, aspirációi kimerülnek a magasabb bérek és jobb munkakörülmények követelésében. Másfelől a film a létezett szocializmus munkásságához kapcsolódó hitemet is kikezdte: bár tudtunk az 1956-os munkástanácsokról, a munkások azt követő hallgatása azt az érzetet keltette bennünk, hogy helyzetükkel alapvetően elégedettek, az államot a maguk államának tekintik. Nos, a film arról gondolkodtatott el, hogy vajon tényleg így van-e ez? Hogy a hallgatás, vagy a harmatgyenge lázadozás vajon tényleg a rendszer legitimitásának a jele, nem inkább a helyzetbe való beletörődés, az apátia kifejeződése? Nem mellesleg hazánkban a korszak kiemelkedő irodalmi alkotásai is nagyon hasonló kérdéseket feszegettek – gondoljunk csak Kertész Ákos Makrajára vagy Fejes Endre Rozsdatemetőjére. A tudomány területéről pedig Gombár Csaba politológust idézhetjük, aki az 1980-as évek elején apatikus követni készségként jellemezte a magyar munkásság politikai beállítódását, magatartását.

A film tehát fordulópontot jelentett számomra: azt hiszem, hogy ezen a nyomon indultam el a rendszerkritikusi pályán. Mely a létezett szocializmus, majd annak elmúltával a magyarországi és globális újkapitalizmus viszonyainak feltárására és a nyilvános kritikájára irányult – és irányul.

Kollektor sorozatunkban olyan filmeket ajánlunk, amelyek sorsdöntőek voltak abban, ahogy látjuk a világot. Olyan filmeket, melyeknek hála feladatunknak tartjuk az igazságtalanság, a kizsákmányolás leleplezését, megmutatását, a családtól a munkahelyen át a geopolitikáig. Hogy azt gondoljuk, az életünket és az emberiség sorsát nem a profit maximalizálásának és a tőke logikájának kellene meghatározni, és ez ellen minden lehetséges eszközzel lázadni kell. Hogy a történelmet hajlamosak vagyunk az ilyen lázadások történeteként látni, és bízunk abban, hogy az elnyomás – legyen szó a nagyképről vagy a magánéletünkről – nem törvényszerű, és közös erőfeszítéssel felszámolható.

A filmválasztásaink, ahogy életútjaink is egyéniek, alapvetően személyesek, de azt reméljük, hogy ezeket megosztva közös élménnyé és tapasztalattá válhatnak.

E kritika egyik döntő eleme a rendszer marxi értelemben vett elidegenedett viszonyainak reflexiója. Erős sejtésem szerint a film alkotói tüzetesen tanulmányozhatták Marx elidegenedés-elméletét, melynek alapjait a szerző a Gazdasági-filozófiai kéziratok című fiatalkori művében fektette le. Erre utal, hogy a Marx által leírt mind a négy elidegenedés-elem szinte tételesen megjelenik a film történéseiben, szereplőinek sorsában, képeiben és zenéjében is. Először is, a munkás elidegenedik munkájának termékétől. Másodszor magától a munkafolyamattól. Harmadszor elidegenedik önmagától, saját nembeli lényegétől (emberi lényegétől). Negyedszer idegenné válik számára a többi ember is. Ez a szinkronicitás azt is jelenti és eredményezi, hogy Elio Petri alkotása alapvetően tézis-film. És nem kétséges, hogy ez levon művészi értékéből. Mindazonáltal a Lulut alakító Gian Maria Volonté művészi teljesítménye tompíthatja eme kritika élét.

Volonté valójában nem is művész – akkor és ott ő maga Lulu. Popper Péter Színes pokol című könyve jut erről eszembe. Ebben a szerző kétfajta színészt különböztet meg. Az elsőt komédiásnak nevezi: az ő teljesítménye utánzás, mimikri. A rendező segítségével kitalálja és megalkotja karakterének tulajdonságait és viselkedési mintázatait. De a felszín alatt mindig önmagát adja, nem változik át, szerepeit csak eljátssza. A közönség imádja, méltatja őt és teljesítményét.

A varázsló játéka ezzel szemben nem teljesítmény a szó valódi értelmében. Ő nem játssza a szerepet – képében/alakításában maga Otelló, Hamlet lép elénk. Ez azt jelenti, hogy minden karakter megalkotásakor lebontja személyiségét, pontosabban újrastruktúrálja azt. A művészi élményre vágyó közönség nem igazán szereti – fél tőle, mint ahogy bár vágyunk rá, félünk is a mély katarzistól, az azonosságérzéstől. Nos, számomra a film nagy erőssége, hogy Volonté álruhájában valójában Lulu lép elénk.

A munkásosztáy a paradicsomba megy

Már az 1980-as évek második felében, majd a rendszerváltás időszakában voltunk, amikor aktív ellenzéki tevékenységet folytatván egészen különböző politikai szerepekkel, szereplőkkel hozott össze a sors. Ez felszínre hozta bennem a film eddig csak érintőlegesen említett vonulatát, a mozgalom radikális – forradalmi – és mérsékelt – reformer vezetőinek egészen eltérő magatartásmintáiból és társadalmi viszonyrendszereiből adódó konfliktusos viszonyát és ennek hatását a mozgalomra. Nagyjából ekkor olvastam először Heller Ágnes Az ösztönök. Az érzelmek elmélete című könyvét, melyben a szerző két közéleti magatartásmintát, a mozgalmak vezetőinek két, egymással szemben álló habituális típusát különbözteti meg. Heller szerint a társadalomjobbító szándékkal fellépő emberek, vezetők egyik típusa az absztrakt enthuziaszta (elvont, lelkesedő ember). Ő az eszme és az Ügy megszállottja. Magasan, a felhők fölött repül, de/mert a földön csak bicegni képes. A konkrét emberek konkrét problémái hidegen hagyják, nem jutnak el horizontjáig, az embereket az Ügy felől nézett hasznosságuk alapján különbözteti meg egymástól. Ha a valóság és a szent célok között szakadék tátong, az a valóság baja – ezt az attitűdöt sugározza egész magatartása.

Vele szemben a konkrét enthuziaszta szintén involvált eszmékben, eszményekben, de erős járású a földön is. Ez azért lehetséges, mert eszméi mindenkor a konkrét emberek konkrét szükségleteinek talajából sarjadnak és érzelmi életében is beágyazottak. Mivel azonban a konkrét eszme és a konkrét élet között is szakadék tátong, az absztrakt enthuziasztához hasonlóan ő is arisztokrata – mindazonáltal mindenkori magatartása során az elvégezhető, az emberi léptékű feladatok felé fordul.

Úgy vélem immár mai szemmel nézve, hogy ez a kettősség végigkíséri a nemzetközi és hazai baloldal egész történetét, de a kétfajta szerep viszonya időbeni dinamikát mutat. Filmünk abban a történelmi pillanatban született, amikor az 1968-as nagy nekibuzdulás után és a kapitalizmus neoliberális fordulatának előszeleként a küldetéses értelmiségi szerep, úgy ahogy van hanyatlásnak indult: az eszmék és ügyek megszállottjai légüres térbe kerültek, a helyüket elfoglaló konkrét enthuziaszták azonban csak látszatengedményeket voltak képesek a burzsoáziától kicsikarni – a munkásmozgalom lejtmenetbe került. Ami megmaradt, az egy igazságosabb és emberibb társadalom utáni elvont, steril vágy – a film címében is jelölt Paradicsom.

De miért foglalkoztat ez engem ennyire, miért volt aha-élményem, amikor visszagondoltam a filmre, és nemrég újra megtekintettem azt? És miért szükséges ma ezt a gondolatmenetet továbbfűzni? Nos, két okból. Egyrészt a munkásság elidegenedése a világtól mára már olyan méreteket ölt, mely visszafordíthatatlan mentális betegségek forrásává vált. Olyannyira, hogy az már veszélyezteti a kapitalista újratermelés hatékonyságát, tönkreteszi a dolgozók tömegeinek munkára való képességét. Így ismét felerősödik a burzsoázia területekért és erőforrásokért folytatott konkurenciaharca – növekszik egy harmadik világháború veszélye. (Egyesek szerint már benne is vagyunk).

A sorozat további részei:

Másrészt az is nyilvánvalóbbá vált mostanra, hogy az eszmék és ügyek megszállottjainak hanyatlása nem hozta el a konkrét emberekért és konkrét ügyekért harcolók erősödését – mindkét világjobbító, ezen belül mindkét értelmiségi szerep elérkezett válságának mélypontjára. A korábbi képletet újragondolva új konstelláció állt elő: a megszállottak motivációiban a korábban elvont eszmények és Ügyek helyét az egészen konkrét és szinte aprópénzre váltható politikai célok vették át. Ezzel együtt az emberek iránt elkötelezettek vagy kívül rekednek a politikai arénán (fontos ügyekért küzdenek ugyan, de ezeknek a harcoknak a rendszeralakító hatása igen csekély), vagy integrálják őket a a konkrét politikai célok által motivált megszállottak mozgalmai – de csak abból a célból, hogy beleérző képességüket a vezérek a „tömegek” mozgósításakor kamatoztathassák.

Mindezek közben a munkásság egyre magányosabbá, egyre elidegenedettebbé válik.

A centrumországokban az uralkodó osztály a munkásságot most is a fogyasztói vágyainak felturbózásán keresztül tartja pórázon, de mára eszközei a korábbiaknál jóval rafináltabbakká, reflektálhatatlanabbá válnak. A perifériákon, félperifériákon pedig a munkára kényszerítésnek a szabadversenyes kapitalizmus időszakából ismert módja a domináns: az alapvető kényszerítő erő a nyomor, a tét a puszta fennmaradás. Ahogy Marx korábban idézett művében írja: a bérmunkás saját nembeli lényegét (emberi lényegét) puszta létfenntartásának eszközévé kénytelen tenni.

Sok mindent felszínre hoz bennünk Petri filmje, és talán közelebb visz a vázolt helyzet – a rendszer – meghaladásának lépéseihez is. Ez azonban már egy másik történet, egy másik film.

Elindult új podcastünk, az Optimisták – minden, ami kultúra és politika metszetében érdekes! Hallgass bele Spotify-on vagy YouTube-on!