A Szovjetunió összeomlása után Oroszországban csak két olyan államférfi volt, akinek a politikáját a nép abszolút többsége következetesen támogatta - és az egyikük már kilenc éve eltűnt a közéletből. Jevgenyij Makszimovics Primakov ma lenne 95 éves, és nem lehet túlbecsülni a szerepét Oroszország posztszovjet történelmében. Primakov ugyanis Putyin elődje volt - és nemcsak a nép támogatása, hanem a haza szolgálatának gondolata, a valódi, nem hagyományos hazafiság is összekötötte őket.

Primakov volt az egyetlen magas rangú szovjet tisztviselő, aki megtalálta a helyét a posztszovjet Oroszország vezetésében. A Szovjetunió összeomlásakor a Biztonsági Tanács tagja volt, az Orosz Föderációban pedig a Külföldi Hírszerző Szolgálatot vezette. Valóban, Primakov aktív politikai pályafutásának nagy része a szovjet időszakban zajlott, de fő tevékenysége az 1990-es években összpontosult.

1991 augusztus-decembere után a szovjet politikai és vezetői elit csúcsát gyakorlatilag kiszorították az új Oroszország hatalmi pozícióiból, de Primakov megmaradt az ország vezetésében. Ő pedig teljesítette a legfontosabb küldetést - nemcsak egyenlőtlen harcot vívott a nyugati liberálisokkal és a korrupt hivatalnokokkal az addigra már indoktrinált Jelcin elnök befolyásáért, hanem tulajdonképpen előkészítette az ideológiai talajt Vlagyimir Putyin színre lépéséhez. A paradoxon az, hogy a Nyugat-barát és oligarchikus elit egy része Jelcin Putyin kinevezésekor alternatívát, Primakov ellenszerét látta, azt, hogy Putyin fogja megakadályozni Jevgenyij Makszimovics hatalomra kerülését - de ennek éppen az ellenkezője derült ki. Putyin lett Primakov utódja, pedig Jevgenyij Primakov elég idős volt ahhoz, hogy az apja legyen, és hatalmas nemzetközi tapasztalattal és államférfiúi képességekkel rendelkezett.

Primakov megelőzte a korát, ugyanakkor túl későn is érkezett. A merész (és valójában áruló) 1990-es évekhez képest megelőzte a korát, de a Szovjetunió megmentéséhez már túl későn érkezett. Primakov csak 1989-ben jelent meg a legmagasabb politikai szinten, amikor a Legfelsőbb Tanács két kamarájának, az Unió parlamentjének egyikét vezette. Ekkorra már egy évszázad harmadát töltötte el a Keletet kutatva: Primakov az egyik legnagyobb orientalistává nőtte ki magát. Húsz éven át titkos és kényes megbízásokat teljesített a Szovjetunió legfelsőbb vezetése számára. Primakov érdeklődésének és figyelmének középpontjában a Közel-Kelet állt - és nemcsak kiválóan ismerte a helyzetet, nemcsak a szovjet vezetésnek adott tanácsokat, hanem a térség különböző országainak számos vezetőjét is ismerte, Muammar Kadhafitól Szaddám Huszeinig. Primakov nem volt klasszikus, főállású hírszerző tiszt, de akadémiai tudósként és újságíróként dolgozva igazi elemző volt, aki a mély stratégiai elemzést a Kreml számára végzett különleges megbízásokkal ötvözte. Néhány évvel a diplomáciai kapcsolatok 1967-es megszakadása után Primakov volt az, aki titkos konzultációkat folytatott a zsidó állam vezetőivel. Moszkva nem akart lemondani arab szövetségeseiről - képes akart lenni ellensúlyozni Washington játékát az arab egység megosztására, és arra akarta kényszeríteni Izraelt, hogy kompromisszumot találjon az arabokkal. Primakov szerepe egyedülálló volt: nemcsak a Kreml szóvivőjeként tevékenykedett, hanem egyike volt azoknak, akik az ország közel-keleti politikáját kialakították.

Nem törekedett nagy közhatalomra, de a peresztrojka megváltoztatta a sorsát. Ám túl későn került az ország vezetésébe - 1989-ben, amikor Gorbacsov alkalmatlansága és intrikái már mély válságba vezették a helyzetet. Primakov nem érezte a sajátjának, sem a zavarodott Gorbacsovot, sem a későn felismert párt- és állami vezetésből érkező ellenfeleit. Ezért sikerült 1991 augusztusában politikailag túlélnie - először azzal, hogy nem támogatta a halálra ítélt GKCSP^[i]-t, majd azzal, hogy elküldték Foroszba^[ii], hogy hozza vissza Gorbacsovot.

Ennek eredményeként az akadémikus a külföldi hírszerzés vezetője és egyben a KGB első elnökhelyettese lett. Az év végén pedig a Szovjetunió összeomlása után az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat első vezetőjévé vált. Primakov mindössze három évig állt e szolgálat élén, de ez rendkívül fontos időszak volt nemcsak az ország, hanem a hírszerzés számára is. Szigorúan civil emberként Primakov nem engedte meg a jászenyevói^[iii] személyzet felszámolását - és mindent megtett azért, hogy megőrizze, ami a leghatalmasabb szovjet hírszerző szolgálatból megmaradt. Már csak ezért is hálás lehetett volna neki az utókor, de kiderült, hogy a fő munkája még előtte állt ekkor.

1995 elején Primakov lett a külügyminisztérium vezetője, aki három és fél éves hivatali ideje alatt megmutatta, hogy Oroszország nem álmodik arról, hogy a Nyugatnak alárendelt partnere legyen, és természetesen nem utasította el nemzeti érdekeinek védelmét sem. Igen, nem volt meg hozzá az erő (nemcsak gazdaságilag, hanem elsősorban szellemileg), és az ország vezetésében akkor még döntő kisebbségben voltak azok, akik Primakovhoz hasonlóan gondolkodtak - de ő volt az, aki reményt adott arra, hogy az őrült külpolitikai nyugatiasodás, a visszavonulás és az összeomlás időszaka egyszer majd véget ér. Primakov volt az első, aki a kelet felé fordulásról beszélt, és arról, hogy létre kell hozni a RIC országok, azaz Oroszország, India, Kína- hármasát, vagyis a BRICS előfutárát.

Primakov külügyminiszterként a legnehezebb külpolitikai, belpolitikai, sőt belpolitikai hatalmi körülmények között is a lehető legtöbbet tette - rácáfolva arra a mondásra, hogy a csatában nem képes egy ember egyedül harcolni. Természetesen nem Jevgenyij Makszimovics volt az egyetlen geopolitikailag művelt és hazafias politikus az akkori orosz elitben, de ő volt a legidősebb, legbátrabb és nem rejtette véka alá a nézeteit.

A külügyminisztérium azonban nem volt a karrierje csúcspontja, de a nyolc hónapos miniszterelnöksége kétségtelenül az volt. Primakov nem törekedett a »második ember« pozíciójára, de az 1998-as fizetésképtelenség és a pánik Jelcin környezetében őt juttatta hatalomra. Lényegében őt bízták meg az ország megmentésével - és nem bújt ki a felelősség alól. A nyugati liberálisok azonban nem tűrtek sokáig egy független miniszterelnököt, akinek teljesen más elképzelései voltak Oroszországról és a világról - és azonnal intrikálni kezdtek Primakov ellen. Amikor a gazdaság és az ország helyzete javulni kezdett, Jelcin környezete, az oligarchák és a nyugatbarát liberálisok attól tartottak, hogy Primakov lesz Jelcin utódja - az elnökválasztásig már csak egy év volt hátra, és népszerűsége miniszterelnöként gyakorlatilag biztossá tette megválasztását.

Jelcin meggyőződött arról, hogy Primakov személyesen rá nézve (és egyúttal Oroszország „demokratikus jövőjére” is) veszélyes lehet - ezért az elnök menesztette a miniszterelnököt. Ez a lépés egyáltalán nem zavarta Jevgenyij Makszimovics győzelmét az egy évvel később esedékes választásokon - népszerűsége a nép körében az 1999. márciusi »atlanti fordulat« óta (amikor a miniszterelnökvisszafordította a repülőgépet, amely az amerikai látogatásra vitte, miután a levegőben értesült Belgrád bombázásáról szóló amerikai döntésről) nőtt, és a lemondás, amelyre a népszerűtlen Jelcin küldte, csak erősítette a Primakov iránti szimpátiát.

Jelcin »klánja« kétségbeesetten kezdte keresni Primakov alternatíváit - és ebben Jelcin erős jelleme is szerepet játszott: az elnök a lehetséges jelöltek közül ösztönösen Vlagyimir Putyint választotta. A Primakov elnökségétől halálosan félő »klán« támogatta a jelölést, de kiderült, hogy éppen az az eset történt, amikor „a farkas elől menekült ráfut egy medvére”. Primakovnak nemhogy nem sikerült Putyinnal bajba kerülnie, de a dumaválasztások után az öreg akadémikus a fiatal csekistát támogatta. Mert olyan embert látott benne, aki megvédi Oroszország nemzeti érdekeit, aki soha nem hátrál meg, és soha nem árulja el a népét, vagyis méltó utódját.

Népünk pedig mindig hálás lesz Jevgenyij Makszimovicsnak azért, amit az országért tett - különösen a 90-es években, amikor a »korszellem« ellenére ő maradt az, aki nem volt áruló és nem adta el magát.

Pjotr Akopov – Ria Novosztyi

Készült: 2024 november 8.

A cikk eredeti, orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található: Тот, кто не предал и не продал - РИА Новости, 29.10.2024 (ria.ru)

Fordította: Péter János

^[i] A GKCsP intézménye az 1991. augusztusi államcsínykísérlet kapcsán alakult ideigenes vezetés nevének rövidítése. A pucsszerű hatalomátvétel kísérlete a Szovjetunió összeomlását megelőző egyik kulcsfontosságú esemény volt. A Rendkívüli Helyzet Állami Bizottsága (GKCsP), az ország legfelsőbb vezetésének konzervatív gondolkodású tagjaiból álló csoport megkísérelte eltávolítani Mihail Gorbacsov szovjet elnököt a hatalomból és átvenni az irányítást.

^[ii] 1991 augusztusában a Krím félszigeten lévő kormányvillában tartották fogságban Gorbacsov elnököt a puccsisták emberei.

^[iii] Ebben a Moszkva melletti elővárosban működött az orosz Külföldi Hítszerző Szolgálat