Óvakodj attól az Amerika-szakértőtől, aki szerint orosz katonai bázisok megjelenése Kubában csak a két érintett ország szuverén döntésén múlik, s az Egyesült Államoknak csak a tudomásul vétel feladata jut. Ugyanúgy óvakodj attól az Oroszország-szakértőtől, aki szerint az amerikai (NATO) bázisok ukrajnai megjelenése Európa biztonságát erősítő lépés, amihez Oroszországnak semmi köze. Különösen óvakodj azoktól a szakértőktől, akik a két kérdéskörre eltérő választ adnak.

„Ha célunk az, hogy ne legyenek NATO-orosz közös határok, ahol a két hatalom katonái folyamatosan farkasszemet néznének egymással, akkor miért erőltetjük Ukrajna NATO-tagságát?”
Fotó:EUROPRESS/Roman PILIPEY/AFP

A politikai Nyugat Ukrajna-politikájának kudarca és járulékos kárai a többség számára nyilvánvalóak. Ezt mutatja, hogy 12 európai országban elvégzett februári közvélemény-kutatás (ecfr.eu) szerint az európaiak 10 százaléka hisz Ukrajna győzelmében. Eközben Ukrajna további területeket és lakosságot veszít, infrastruktúrája Joseph Borrell EU külügyi főképviselő tanácsainak megfelelően fokozatosan megsemmisül. Mert hogy is fogalmazott az uniós csinovnyik, „ennek a háborúnak a csatatéren kell eldőlnie”. Járulékos kárként láthatjuk az energia-, nyersanyag- bizalom- és piachiánytól szenvedő európai gazdaságot, az európai intézményrendszerek és társadalmak ideológiai alapú belső feszültségeit, a globális rendszerek (kereskedelmi, pénzügyi, közlekedési, energetikai, stb.) szankciók által okozott szétverését, a növekvő – de egyre inkább normalitássá váló – terrorveszélyt, valamint az Európai Unió mindenoldalú leválasztását természetes szomszédjáról (poszt-szovjet térség), és a vele való együttműködés sokoldalú előnyeiről.

„A nemzetközi kapcsolatok és a biztonságpolitika alapvető elveinek és törvényszerűségeinek a hiánya miatt, vagy a szándékos provokáció céljával elhangzó politikai nyilatkozatok értelmetlenül emelik az ukrajnai háború európai kiterjedésének kockázatát. Méghozzá anélkül, hogy az érzékelhető kudarc felelőssége elől (előre) menekülő nyugati döntéshozók, és szakértőik világos hatástanulmányokat tudnának felmutatni újabb és újabb kezdeményezéseik következményeiről”

A NATO csapatok Ukrajnába küldése, az orosz nemzet megszégyenítése, és kiközösítése érdekében tett – korábban ismeretlen és elképzelhetetlen – lépések a sport, a nyelv, a kultúra, a vagyonelkobzás, a stratégiai gazdasági ágazatok és pénzpiacok blokkolása terén érzékelhetően azt a célt szolgálják, hogy ne jöjjenek létre sem rövid,- sem középtávon az EU-orosz kapcsolatok normalizálásának feltételei.

A nyugati háborús narratíva nagy változásokon esik át, melynek a narratíva szakértőinek retorikai pálfordulását látva naponta lehetünk tanúi. 2022 márciusában a „már csak három hétre elegendő rakétája maradt az oroszoknak” jellegű üzenetek uralták a kommunikációs teret. Mára elértük, hogy ugyanazok a szakértők olyan orosz katonai és gazdasági képességeket vizionálnak, ami lehetővé teszi, hogy Oroszország Ukrajna legyőzése után ne álljon meg, és a NATO-országok irányában folytassa a háborút. Hogy milyen politikai és gazdasági céllal tenné ezt, arra nincs válasz. Lényeg, hogy féljünk és támogassuk, hogy a háború Ukrajnában folyik, és nem nálunk.

„Az Isztambuli Megállapodásba foglalt ukrán-orosz békekötést 2022 áprilisában blokkoló politikai Nyugat negatív szerepe 2023. november 25-től teljesen nyilvánvalóvá vált (ukrán beismerés időpontja a Nyugat által a háború folytatásának irányában megvalósított nyomásgyakorlásról). A kollektív Nyugat (NATO, EU) érintettsége és felelőssége, valamint a ma látható, tényszerű kudarc (Ukrajna és az európai gazdaság szétveretése) lehetetlen feladat elé állította a háborúpárti erők kommunikációját meghatározó agytrösztök nagyon befolyásos, politikai és pénzügyi támogatást élvező csapatát”

Az egyik ilyen meghatározó, s az Ukrajna-politika eddigi kommunikációs támogatásában vezető szerepet betöltő Institute for the Study of War (ISW) április 16-án jelentetett meg egy átfogó érvelést a háború folytatása, és Ukrajna minden eszközzel történő további támogatása mellett „America’s Stark Choice in Ukraine and the Cost of Letting Russia Win.” (A publikációról készült magyar összefoglalót preferáló olvasók számára a cikk itt érhető el.)

„A NATO-orosz proxy háború tagadásával indult nyugati kommunikációt felváltotta a tagadhatatlanná vált nyílt NATO-orosz konfrontációt felvállaló, arra ösztönző, a valós tényeket – a háború okait, a békekötés lehetőségeit – háttérbe szorító narratíva”

Az ISW szerepéről angol nyelvű elemzések formájában kimerítően lehet tájékozódni az iraki és afganisztáni amerikai szerepvállalás kommunikációs támogatásában, így arról is, hogy az „agytröszt” tulajdonképpen Victoria Nuland korábbi külügyi államtitkár rokonságának irányítása alatt áll, s a megjelenő írások Victoria Nuland keményvonalas Oroszország-politikáját tükrözik. Az aktuális elemzés megerősíti ezt az értékelést. Az írás alaphelyzetként elismeri, amit mindannyian látunk, hiszen a tények már nyilvánvalóak: „Az orosz erők előnyre tesznek szert az amerikai segítség késlekedése miatt… Ukrajna képtelen lehet fenntartani jelenlegi védelmi vonalait az amerikai támogatás nélkül…” Jelen írásomat a hivatkozott magyar nyelvű ismertetésben is fellelhető egyik állítás motiválta:

„Az ISW szerint az Egyesült Államoknak két választása van: vagy gyorsan újraindítja a katonai segítségnyújtást Ukrajnának a frontvonalak stabilizálása érdekében, vagy hagyja, hogy Oroszország legyőzze Ukrajnát. Ez utóbbi akár azt is eredményezhetné az elemzés elmondása alapján, hogy az oroszok a NATO határokig nyomulnának előre. … Gyakorlatilag egy nagyon hosszú védelmi vonalat kellene felállítani, amely mentén a két hatalom katonái folyamatosan farkasszemet néznének egymással.”

Teljes pálfordulás a híres nyugati szakértők narratíva-váltása! A pánik által előtalált érvelésük nem más, mint az Oroszország által 2007 óta folyamatosan hangoztatott érvek átvétele. Tehát a NATO-nak az orosz határokhoz való kiterjesztése nem növeli az európai biztonságot, hiszen közvetlen harcérintkezést generál, „farkasszemet nézhetnek egymással” – mindörökre.

Az ISW anyaga kiválóan magyarázza, hogy Ukrajna orosz politikai fennhatóság alá kerülése azt jelentené, hogy az oroszok a NATO határokig nyomulnának előre. A szerzőt nem zavarja a formális logika, így az, hogy Ukrajna NATO-tagságának erőltetése ugyanúgy a közvetlen NATO-orosz katonai érintkezést hozná létre, csak Moszkvához jóval közelebb.

„Ha célunk az, hogy ne legyenek NATO-orosz közös határok, ahol a két hatalom katonái folyamatosan farkasszemet néznének egymással, akkor miért erőltetjük Ukrajna NATO-tagságát?”

Nem az szolgálná Európa érdekeit, ha a semleges Ukrajna – hatékonyan együttműködve Kelettel és Nyugattal – puffer zónaként csökkentené a katonai konfrontáció veszélyét NATO-orosz viszonylatban? Ha Ukrajna keleti határánál jön létre a NATO-orosz érintkezés az jó (erre törekszik a politikai Nyugat), ha a nyugati határánál, akkor az beláthatatlan következményekkel járna?! Az optimális opcióban a nyugati agytrösztök nem gondolkodnak, hiszen az akadályozná az amerikai geopolitikai térnyerést. Egy módon lehet elkerülni a közvetlen harcérintkezést, ha sehol nem jönnek létre NATO-orosz közös határok – sem Ukrajna keleti, sem nyugati határánál. Erről beszélnek az oroszok két évtizede, és ezért erőltetik Ukrajna semleges státuszát, mint a békekötés legfontosabb feltételét. Nem ők kívántak NATO-orosz közös határokat. Kérdés, hogy mi a politikai Nyugat célja? Az a cél, hogy ne legyen ismét háború, vagy az, hogy prolongáljuk a háború ismételt megindításának feltételeit a következő évtizedekre is? Semleges Ukrajna nélkül az utóbbi opciót választjuk. Az „Ukrajna akkor is NATO-tag lesz” (mondja Stoltenberg NATO főtitkár) típusú magas szintű megnyilatkozások nem az európai politikai, katonai és gazdasági stabilitás megteremtésének irányába mutatnak.

„Az említett cikk amerikai szerzője azt érzékelteti, hogy a NATO-orosz közös határ kiváló eszköz, ha azt a finn-orosz, balti-orosz, ukrán-orosz határon (Moszkvától 500 km-re) hozzuk létre – így nem veszélyezteti az európai stabilitást?! Ha azonban máshol jön létre NATO-orosz határ, az katasztrofális következményekkel járna”

Az írás nem tér ki rá, ki erőltette az elmúlt évtizedekben, hogy a NATO és Oroszország közelebb, sőt közvetlen harcérintkezésbe kerüljön egymással, és ki erőlteti ugyanezt ma is. Ha jól értjük, az agresszív Oroszország beavatkozott a nyugati országok választási rendszereibe, s olyan politikai elitet juttatott hatalomra, melyek Moszkva érdekeinek megfelelően (?) közvetlen NATO-orosz határokat hoztak létre a fentebb említett irányokban, s ezzel orosz érdekeket szolgáltak, és így a jövőben „folyamatosan farkasszemet kell nézni egymással” az orosz és a NATO katonáknak.

Grúziában nem sikerült, mert a jelenlegi kormánya próbál semleges maradni – igaz, mintha Nyugatról büntetnék őket érte, s mintha a grúziai ellenzéket szervezetten, NATO országok kormányai rezsimváltásra stimulálnák. Lásd: balti országok külügyminisztereinek részvétele 2024. május 15-én Tbilisziben a kormányellenes tüntetésen. A belügyekbe való beavatkozás természetesen EU értékalapon történt, így kit érdekel, hogy ezen országok hányszor írtak alá egyetemes nemzetközi dokumentumokat, melyekben vállalták, hogy nem avatkoznak más országok belügyeibe.

Azok az emberek, akik racionálisan mérlegelik a jelenlegi globális és európai folyamatok kockázatait, reálpolitikai, és nem ideológiai megközelítést alkalmaznak a nemzetközi szereplők lépéseinek tanulmányozása során, prioritásként kezelik saját nemzeti érdekeiket, azok megdöbbenve nézik az újabb kísérleteket a harmadik éve tartó ukrajnai háború folytatása, valamint a folytatás morális és (ál)szakmai alátámasztása érdekében.

„A biztonságpolitika gyakorlatában fontos követelmény az önmérséklet és az empátia”

Attól, hogy egy állam vagy katonai szövetség erős, nem biztos, hogy meg kell bontania a fennálló regionális vagy globális egyensúlyt. Ilyen lépések voltak Ukrajna NATO-tagságának erőltetése 2008-tól, a 2014-es alkotmányellenes hatalomátvétellel az ezt szolgáló belpolitikai feltételek megteremtése, a Minszki Megállapodások orosz érdekeket közvetlenül sértő elszabotálása 2015-2022 között.

„Mint láthatjuk, Európa minden dimenzióban veszít az ukrajnai konfliktus/háború nemzetközivé tételétől, saját szankcióitól, az évtizedekre prolongált európai instabilitástól”

Az is nyilvánvaló, hogy a politikai Nyugat külpolitikája ma teljesen nélkülözi az empátiát. Washington és az EU-elit olyan módon folytatják a nemzetközi kapcsolatokat, ahogy más szereplőtől nem fogadnák el a saját irányukban. Utóbbira kiváló példa a kínai államfő magyarországi látogatására adott amerikai értékelés, mely szerint Washington aggodalmát fejezte ki Hszi Csin-ping kínai elnök budapesti látogatása miatt. Az Egyesült Államok jelenlegi külpolitikája már az EU- és NATO-tag Magyarországtól sem tolerálja, hogy 20 évente egyszer hivatalos látogatáson fogadja a világ második (mindjárt első) gazdasági hatalmának vezetőjét.  A kínai elnök utazhat Párizsba Macron elnökhöz, Scholz német kancellár utazhat Pekingbe – esetükben Washington (még) nem emel kifogást. A látogatásról szóló nyugati értékelésekben nem jelennek meg azok a fránya tények, melyek szerint Kína Németország első számú külgazdasági partnere volt 2023-ig hét egymást követő éven át, miközben Magyarország esetében a kínai relációs külkereskedelmi teljesítmény csupán az 5-6. helyre volt elég. Ettől függetlenül megy a riogatás, félelemkeltés a kínai térnyerés mértékéről, arányairól, de csak magyar viszonylatban.

„Ennyit a sokat emlegetett szuverenitásról. Addig lehetsz szuverén, amíg Washington érdekeivel megegyező irányban folytatod a nemzetközi kapcsolataidat, kereskedsz, vagy foglalsz állást szavazati joggal járó nemzetközi intézményekben”

Utóbbi esetekben már egyre gyakrabban egyszerűen átlépnek rajtad, a szolidaritás magasztos elvével magyarázva a nemzetközi jogilag nem értelmezhető „morális többség” által a szavazati jogod mögül elbitorolt szuverenitást.

Sőt, már folyik a megoldás keresése a nemzeti érdekek teljes háttérbe szorítására. Az egyet nem értési jog (vétójog) megszüntetése, a valós szuverenitást sértő politikai döntések egyszerű többséget igénylő technikai kérdésekké átminősítése, az uniós döntéshozatal – háborús félelemkeltéssel megtámogatott – „modernizálása”, azaz a nemzeti szuverenitás teljes megszüntetése Európa aktuális és sorsdöntő folyamataiban (illegális migráció, háború vagy béke, önsorsrontó szankciók, hozzáférés az energiahordozókhoz és piacokhoz).

Amikor az Egyesült Államok él a vétó jogával az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és megakadályozza sokszor a teljes nemzetközi közösség által támogatott határozatok elfogadását, az legitim. Amikor Magyarország nemzeti érdekei mentén él az EU Közös Kül- és Biztonságpolitika terén az uniós jog által biztosított egyet nem értési jogával, akkor az nem legitim – azaz részvényes vagy, de szavazz az érdekeid ellenében.

„Ez inkább kommunista, mintsem kapitalista hozzáállás… Hova tartunk?”

Németország – a fenti gondolatmenet lezárásaként – most már szuverénnek minősíthető (miközben a jelenlegi kormányzati ciklusban éppen veszti el tényleges szuverenitását), mivel az Egyesült Államok 2024-től első számú külkereskedelmi partnerévé lépett elő, köszönhetően az Északi Áramlat gázvezetékek felrobbantásával és az uniós szankciós csomagokkal radikálisan megváltozott német import és export lehetőségeknek, ami a német gazdaságot – és vele az európai gazdaságok többségét – stagnáló vagy visszaeső pályára kényszerítette.

Azaz a címben említett félelemkeltésnek, az ukrajnai háború folytatásának megvannak a céljai, haszonélvezői. Utóbbiak között nem található sem Ukrajna, sem Oroszország, sem Európa.

♦

Dr. Varga György

Diplomata, szakterülete a posztszovjet térség. Doktori fokozatát nemzetközi kapcsolatok elmélete témakörben szerezte, egyetemi oktatóként a stratégiai tervezés, a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok elmélete tárgyakat oktatta. Diplomataként Ukrajnában, követként Moszkvában, nagykövetként Moldovában és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) oroszországi Megfigyelő Missziójának vezetőjeként (2017-2021) képviselte hazánkat. Utóbbi beosztásában a háborút megelőző négy évet az 57 országot tömörítő szervezet megbízásából Oroszország és az ukrajnai szeparatista terület ukrán kormány által nem ellenőrzött szakaszán töltötte, vezetve a konfliktus rendezésének elősegítését célzó szünet nélküli nemzetközi megfigyelést. Az MTA köztestületi tagja.