Turistaként a szeparatista Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság fővárosában.

Ezt a területet az európaiak többsége Transznisztriaként ismeri, az elnevezést azonban helyben egyáltalán nem használják. Az ország pontos neve számunkra szinte kimondhatatlan, Pridnyesztrovszkaja Moldavszkaja Reszpublika (PMR), azaz a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság, amely úgy néz ki, mintha egy 20-30 kilométeres sáv húzódna Szolnok és Szeged között a Tisza mentén. Ez a terület bő 30 évvel ezelőtt nem kívánt kiszakadni a Szovjetunióból Moldovával együtt, és inkább őrizték a szövetségi állam hitét bőven azt követően is, hogy annak létét múlt időbe tette a történelem.

„Az <ország> kívülről nézve békés szigetnek tűnik Moldova és Ukrajna közé ékelődve, azonban a valóságában a szó legszorosabb értelmében vett puskaporos hordó”

Óriási, még a szovjet időszakból megmaradt lőszerkészletet raktároznak itt évtizedek óta, amire a helyi katonák mellett orosz békefenntartók vigyáznak, és ami ma igen jól jönne a muníció gondokkal  küzdő Ukrajnának. Nem véletlen, hogy nemrég konkrétan Oroszország segítségét kérte a szeparatista köztársaság vezetés, azt azonban nehéz megmondani, hogy milyen segítségre gondolnak, mivel a háború frontvonala még mindig bő 200 kilométerre van e területtől.

A szerző felvételei

Az itteni lakott területek  történelme sok ezer esztendőre nyúlik vissza, jöttek ide tatárok, törökök, balul sikerült hadjáratot követően még svédek is, majd a  Konstantinápolyt örökkön felszabadítani vágyó, és oda igyekvő oroszok. Helytörténeti érdekesség, hogy a folyam mentén a különböző népek, oroszok, ukránok, moldáv románok, zsidók, sőt németek is, békében éltek egymás mellett.

„A 20. század történelmi viharai azonban átformálták a területet”

A cári birodalom összeomlása után a Dnyeszter határfolyó lett, Szovjet-Ukrajnán belüli moldáv autonóm köztársaság a keleti, Román Királyság a nyugati oldalon. A második világháború példátlan szenvedést hozott, kiirtották az itt élő zsidóságot, s az antikommunizmus álarca mögé rejtve terrorizálták az itt élő szlávokat is. Az 1944-es felszabadító hadműveletek után jött létre a Szovjetunió tagállamaként újra a Moldáv SZSZK, mely egyesítette a moldáv területekhez igazából soha sem tartozó iparilag fejlett, és orosz többségű Dnyeszter menti, és az agrárjellegű országrészeket. Kelet-Ukrajnához hasonlóan a szovjet vezetők azt remélték, hogy az iparilag fejlett területek népessége majd ellensúlyozni tudja a kommunizmussal szemben elutasítóbb moldáv agrár területek lakosságát.

„A Szovjetunió szétverésére érdekes módon a birodalom orosz (nyelven beszélő) többsége reagált a leglassabban. Ezek a közösségek távol Moszkvától képtelenek voltak saját politikai alternatívát megfogalmazni. Többségük egyszerűen továbbra is a Szovjetunió adta kereteken belül akart élni”

A Dnyeszter mentén annyiban volt más a helyzet, hogy a román megszállás időszakának brutális emlékei megmaradtak a kollektív tudatban. A Kisinyovban fordulatot hozó román-moldáv nacionalizmus Tiraszpolban aktív ellenzőkre talált, és a szovjet (orosz és ukrán!) identitású helyi többség hamarosan lázadást indított, amire az új központi hatalom erőszakkal válaszolt. A harcoknak a területen állomásozó szovjet-orosz haderő vetett véget azzal, hogy megszilárdította és garantálta a függetlenséget a Dnyeszter mindkét oldalára vékony sávban  kiterjedő új országban.

Mindennek immár bő harminc éve. Azóta hivatalosan nem létezik ez az ország, gyakorlatilag egy szinte tökéletesen működő miniállam saját államigazgatással, rendőrséggel, katonasággal. Még ma is majd félmillió lakosú, iparilag fejlett és aktív, de nyugatról természetesen lesajnált posztszovjet terület.

„2023 május végén, június elején pár napot töltöttünk el a fővárosban Tiraszpolban, és eljutottunk a szomszédos Benderbe is, amely a legnagyobb város a Dnyeszteren innen”

A magyar főváros mellől indultunk motorkerékpárral, hazánk szociálisan leszakadt keleti részein és Románia szociálisan szintén rossz helyzetben levő nyugati részein keresztül haladtunk Moldova irányába. A moldáv-román határ az Európai Unió keleti határa, ezért alapból hosszabb útjutási idővel számoltunk, azonban dühítő meglepetést jelentett, hogy a vártnál is jóval hosszabban, látszólag indokolatlanul várakoztattak minket, valamiféle új eljárásrendre hivatkozva. Várakozásunk közben egy olasz, fura egyenruhát viselő férfi jött jött hozzánk, elmondta, hogy a közös uniós határrendészetnek, a Frontexnek a munkatársa és azt tudakolta, hogy hova is kívánunk menni Moldován belül? Nem titkoltam, hogy a konkrét célunk a szakadár orosz terület fővárosa Tiraszpol, mire ő győzködni kezdett, hogy nem célszerű oda menni, hiszen az egy rossz hely, ahol nincs közbiztonság, rendőri védelem. Ezen a ponton biztosnak tűnt, hogy valami indokkal szépen visszafordítanak minket, azonban bő órányi várakoztatás után beengedtek mégis az országba.

Moldováról utazásunk alapján sokat elmondani nem lehet. Míg Romániában az utak szinte minden útba eső települést érintenek általában, addig itt szinte minden települést kikerültünk. Eleinte kiváló állapotú utakon haladtunk, később azonban a hullámzó dombokon kifejezetten rossz minőségű szovjet autópálya vitt keresztül, ami erősen igénybe vette még masszív motorkerékpárunkat is, már csak azért is, mert a határon elvesztett időt magasabb tempóval kellett behozni.

„Az óriásinak tűnő pusztaságot átszelve annyira belefeledkeztünk a monoton utazásba, hogy majdnem százas tempóval ütköztük bele egy homokzsákos félpályás útzárba, ahol egy páncélautó mellett várakozó orosz katonák némileg meglepődve néztek a szinte lassítás nélkül közeledő motorkerékpárra. Amikor nagy nehezen megálltunk, mosolyogva jelezték, hogy menjünk tovább, nem ők ellenőrzik a határt, csak vigyáznak arra”

A pár száz méterrel arrébb található határállomáson, ami nem is határ igazából, mert Moldova nem ismeri azt el, és nem is ellenőrzi, a kelet-európai határőrök prototípusait találtuk. Csomagot, táskát nem néztek, fizetni kellett valamiféle gépjármű biztosítást, kapunk tartózkodáshoz dokumentumot, ami nem vízum, de meg kell őrizni, és kilépéskor elkérték tőlünk.

A „határ” túloldalán a korábbihoz  hasonló állapotú széles, de darabos, nehezen  járható autóút fogadott. Tiraszpolba, a szeparatista miniállam fővárosába negyed órával később, a lemenő nap hangulatos fényében érkeztünk. Nagyváros, ipari karakterrel, stílusjegyei alapján lehetne bárhol Közép-Európában. A külső részeken nem nagyon találkoztunk lepusztult gyár területekkel, működő ipari létesítményekkel inkább. Szállásunk egy klasszikus lakótelepen kialakított szállodában volt, amivel minden tökéletesen rendben volt. Pechünkre elsőre kissé rideg, angolul perfekt portás nem mondta meg, hogy mi a pénzváltás hivatalos menete, így nem tudtuk, hogy Tiraszpolban nincsenek valutázók, akiket mi kerestünk. Jellemzően  áruházakban vannak normál banki kioszkok, ahol hivatalos, ám mégis jó árfolyamon váltanak reggel nyolc és este nyolc vagy kilenc óra között. Mi első napunkon ezt sikeresen elbénáztuk, azaz helyi rubel nélkül maradtunk. Természetesen kártyás fizetés vagy pénzfelvétel sehol sem működik, mivel a kinti rendszer a jelenleg szankcionált orosz pénzügyi rendszerrel kompatibilis, a mi kártyánk ott így használhatatlan.

„Másnap első utam a pénzváltóba vezetett, igy immár reggelit is kaptunk a szállodában, és ezután gyalog indultunk a város felfedezésére. Némileg kanyargósan haladtunk Tiraszpol belvárosa irányába, azonban  ennek hasznát láttuk, mert jobban beleláttunk az itt élők mindennapjaiba”

Először is betévedtünk egy régebbi építésű lakótelepre, ahol találtunk nagy becsben tartott, de már ott is hobbijárműnek tűnő szovjet autókat, a helyi autópark nagyjából a magyar vidék szintjét hozza. Ugyanitt régi időket idéző, de rendben tartott játszóterek is voltak, és minden szempontból modernek is akadtak. Első vásárlásunkat is egy itteni klasszikus lakótelepi ABC-ben ejtettük meg, ahol a pult mögül adták ki nekünk a jégkrémet és az üdítőt is. A kóla érdekessége az volt, hogy azt sörösüvegben kaptuk, mivel a gyártója a szomszédos Bender sörgyára, amely máig gyártja a szovjet időket idéző pasztörizálatlan söre mellett a tucatnyi múltat idéző üdítőt is.

Sétánk a lakótelepről a külváros apró házas, belső udvaros falusias világába vezetett. A házak egyértelműen idézik a magyar alföldi kisvárosok világát. Az itt élők láthatóan szeretik ezeket a „kertes” házakat, az udvarok, a házak előtti területek gondozottak, rózsákkal, kerti virágokkal szépen betelepítettek.

„Láthatóan szégyen a gondozatlan porta, nem is igen találtunk ilyet”

A külvárosi házakon keresztül érkeztünk meg a város botanikus kertjéhez. A kapu utáni bódéban egy idős hölgy adott nekünk jegyet, a belépő ára nevetséges volt, talán 60 forintnyi (helyi) rubel. Elsőre úgy tűnt, nem is kapunk semmit a pénzünkért, a terület külső részén konkrétan nem volt látnivaló, de beljebb kiderült, hogy bizony kiválóan gondozott, és ápolt botanikus kerttel van dolgunk. Rózsák, rózsalugasok és hangulatos nyírfasétányok, de találtunk még július elején virágzó orgonát is itt. Kifelé jövet szerettük volna megköszönni a jegyeladó hölgynek a kiváló szolgáltatást, azonban ő békésen szunyókált kioszkjában, így ezt nem tettük meg.

Innen a belváros már nem volt messze, mégis trolival szerettünk volna menni, de az első ilyen jellegű tervünk meghiúsult, mert éppen valami probléma adódott, amit a helyszínre érkező szerelők gyorsan orvosoltak. Ennek köszönhetően arról is meggyőződhettünk, hogy ilyen jellegű közszolgáltatásokat ellátó szakemberek bőven a szovjet időszakot idéző gépjárművekkel, eszközökkel dolgoznak, és a tömegközlekedési eszközök többsége is abból a korszakból származik. Akik nosztalgiával gondolnak a 10-15 évvel ezelőtti fővárosi trolibuszos állapotokra, azok itt bőven átélhetik mindezt újra. A

„A szolgáltatás minőségét lehet retrónak minősíteni, de azért az ára is idézi az elmúlt rendszert”

Egy utazásért 70 forint körüli összeget kell fizetni, ami nevetséges összeg, főleg ha azt nézzük, hogy ennyi pénzért simán elmehetünk 10-15 kilométeres távolságot is. A közösségi közlekedésben nagy tere van a magánszolgáltatásoknak, azaz az úgynevezett „marsrutkáknak”. A kisbuszok lényegében folyamatosan járnak, és lefedik a főváros egészét.

„Ezek is olcsók, egy hosszabb út a városban talán 100 forint volt”

A városközpont irányát célzó sétánk a trolibusz ideiglenes hiánya miatt megakadt a Pobeda, azaz Győzelem parknál, ahol találtunk egy kiváló kávézót, mely jellegét és a szolgáltatás színvonalát tekintve lehetett volna bármely európai országban.

A kora délutáni pihenő után újult erővel indultunk tovább. Egy óriási Gagarin falfestmény után egy Gagarin mellszobrot is találtunk egy szépen parkosított lakótelepi utcán, amely már közel volt a központhoz, ahol szóba elegyedtünk egy idősebb párral, akik szerbnek gondoltak minket.

Innen már csak egy sarok volt a város főutcája, előbb egy exkluzív szállodába, majd egy Lenin mellszoborba és a helyi közigazgatás egyik központjába botlottunk. Ez egy tipikus, de szép oroszos városcentrum. Szélesedő és jól tervezett utak, többségében a szocializmus idején modernnek számító épületek, mindenhol jelentős parkosítás. Ez utóbbi rendkívül fontos, a városi zöldterületeket aktívan ápolják, szinte minden ilyen területen akkor is dolgoztak, amikor éppen ott voltunk.

„Meg kell említeni, hogy látványos a közterületekre jellemző tisztaság. Nincs elszórt szemét, nem hord hulladékot a szél, nincsenek vastagon lerakódott szeméttel vegyes útszéli szemétkupacok, mert azokat rendszeresen takarítják a városközponthoz hasonlóan a külső területeken is”

A városcentrum impozáns, két része van. Az egyik a szolgáltatási központ, ahol bankok, mozi, éttermek és cukrászdák vannak. Itt az utcakép elengedhetetlen része a kvaszt és jégkrémet árusító idős nő. A sajátos szláv üdítőből egy 2 decis adag alig került többe, mint 100 forint. Felnőttek és gyerekek egyaránt ezért állnak sorba, vásárolható szinte bármilyen üdítő a boltokban, azonban az utcán mégis a kvásznak van monopol helyzete.

A kifejezetten élettel teli városközpont mellett található a hatalmas területen elterülő szimbolikus centrum, ahol Szuvorov tábornok lovasszobrával majdnem szemben található az 1944-es itteni, és az 1945-ös európai győzelem emlékműve. Ez klasszikusan egy betontalapzatra állított T-34-es harckocsi, mely előtt örökláng ég. Ennek kiegészítése az afganisztáni harcoknak, a csernobili likvidátoroknak, és a terület függetlenségi küzdelmének emlékműve. Impozáns, szépen rendben tartott mindez.

„Ennek a területnek a folytatása az út túloldalán a helyi közhatalmi központ, mely előtt rózsák között hatalmas Lenin immár egész alakos szobra áll”

Összességében a városközpont tipikusan idézi az előző rendszert, azonban a „szovjet identitás” immár nem igazán része a helyi identitásnak. Hiába az országcímer, mely kísértetiesen hasonlít a Szovjetunió címerére, az emberek számára mindez ma már majd annyira történelem, mint bármelyik kelet-európai országban. Amikor az egyik bankfiókban a helyi pénzverde különlegességeit, például szovjet űrutazásokra, háborús győzelmekre, sőt az 1917-es forradalomra emlékező emlékérmeit vásároltuk meg, a menedzser stílusú ifjú hölgy némileg értetlenül és elnéző mosollyal vette tudomásul, hogy mindez azért érdekel minket, mert nosztalgiával tekintünk a Szovjetunió időszakára, és politikai rendszerére.

A viszonylag gyorsan körbejárható és betonozott, soksávos úttal átszelt főtér egyik oldala a Dnyeszternél ér véget. A folyópart szép, nagy és gyönyörű folyóról van szó, sétahajókázni, kikapcsolódni is van lehetőség, de strand szakaszok is akadnak. Szovjet örökségeként itt is dominál a beton, a pihenő területen nem érik egymást a szórakozóhelyek, de kvász árus és hangulatos kávézó itt is van. A magyarországihoz hasonló sörözőket, kocsmákat egyébként nem nagyon találtunk. A budapesti „bulinegyedre” jellemző hangoskodással járó csoportos italozás egyáltalán nem jellemző.

„Az emberek inkább csendes vendéglőkbe vagy cukrászdákba járnak, gyakran családosan, és mindez nem jár látványos lerészegedéssel”

Ilyennel egyáltalán nem találkoztunk a városban annak ellenére sem, hogy esti, éjszakai időszakban is jártunk a városközpontban és a külvárosi részeken is. Az utcai italozási probléma nem létezik, ilyen szempontból a helyzet inkább hasonlít Olaszországra. Sokan vannak az utcákon, parkokban az esti időszakokban, de a párok, családok inkább sétálgatnak, a parkok hangulatosan kivilágították, sok helyen van hang és fényjátékkal kombinált szökőkút. Mindez néha kifejezetten giccsesnek is tűnik magyar szemmel, de amikor az ember üldögél egy apró tó partján, melyen hattyúk úszkálnak, és a háttérben kis ortodox templom apró harangjai szólnak, akkor az ember azt mondja, hogy ez bizony szép így, és jó itt lenni. A város sötétedés utáni látványossága a központi parkban felépített miniatűr épületkomplexum is, amely a 18. századi Tiraszpolt mutatja be. Apró épületek között sétálhatunk, a házak ki vannak belülről is világítva.

„Sokan epésen megjegyezhetik, hogy bizonyára azért is van ez így, mert az emberek szegények, és nincs is mit vásárolniuk, ezért sétálgatnak inkább. Európába eljutó híradások szerint ez a miniállam egyetlen oligarcha által uralt terület, ahol mindenki tengődik. Minderre ráerősít, hogy kialakult egyfajta exszovjet katasztrófa turizmus, amelynek lényege, hogy a nyugatról érkező turisták csak olyan területeket látogatnak végig, amelyek ilyen szempontból jelentősek”

Egy magyarországi ifjú hölgy például egy internetes kommentben saját tapasztalatai alapján arról beszélt, hogy őt az egész hely Csernobilra emlékeztette, és példaként a Tiraszpollal szomszédos Bender városának vonatok hiánya miatt elhagyott pályaudvarát, illetve a Győzelem park felújításra váró vidámparki játékait hozta. Vajon mi mit szólnánk hozzá, ha valaki Budapestet a rákosrendezői pályaudvaron vagy egy elhagyatott játszótéren tapasztalt retró élmények alapján minősítené lepusztultnak?

Természetesen szólni kell arról is, hogy milyenek a vásárlási lehetőségek. Nagyméretű plázák nincsenek, de ruházati vagy cipőboltból sok van. Nincs dominanciája a gagyinak, az emberek nagyobb része igényes megjelenésére, férfiak és nők egyaránt. Ez egyfajta szovjet kispolgári örökség. A városban nem láttunk hajléktalant, nincsenek agresszív kéregetők se. Természetesen hazugság lenne azt mondani, hogy Tiraszpol gazdag város. A hagyományos városi piac mellett emiatt is sok olyan bolt van, amelyek a régi rendszert juttatják eszünkbe, a pultok mögött álló eladókkal. Ezek a boltok nem önkiszolgálók, de éppen emiatt hangulatosak. Az ilyen helyeken is jellemző az árubőség, szinte bármit megvásárolhatunk, sok a helyi termék. Az ilyen kisebb boltok mellett vannak közepes boltok, melyek jellegüket tekintve a hazai Lidl vagy Príma boltokhoz hasonlíthatók.

„Ezekben ugyan nem kapni sajátmárkás fúrógépet vagy betonkeverőt, de az élelmiszer kínálat legalább olyan szintű, mint itthon, sőt sok szempontból talán jobb is”

Eladók szép számmal vannak mindenhol, a zöldségek lemérését is elvégzik helyettünk. Az árubőségre jellemző, hogy több mint egy évvel az ukrajnai harcok kezdete után is találtunk ritka oroszországi termékeket, amelyek ismeretlen úton, de simán eljutottak ezekbe a boltokba. Külön érdekesség volt, hogy több magyar termékkel is találkoztunk.

A vásárlói kosarakba tekintve nem tűnt úgy, hogy éheznének a tiraszpoli emberek. Bőségesen megrakott, idehaza is prémiumterméknek számító árukat vásároltak sokan, annak ellenére is, hogy kapható volt annak helyi olcsóbb megfelelője is. Említésre méltó a boltokban az italkínálat, a helyi konyakgyár termékei kifejezetten olcsón kaphatóak, de akár friss, „élő” sört is csapolhatunk magunknak otthoni fogyasztásra a boltokban.

„Éttermekben, cukrászdákban a kínálat hasonlóan jó és minőségi. Az árak boltokban, éttermekben körülbelül harminc százalékkal alacsonyabbak, mint nálunk, ez igaz az üzemanyagra is”

Tiraszpolból utazásunk harmadik napján trolibusszal mentünk át a Dnyeszter nyugati oldalán levő Benderbe. Ez egy nagyobb iparváros, ennek megfelelően a városkép is más, a piac környéke például kifejezetten leharcoltnak tűnt, és az itteni buszállomás már inkább idézte Kelet-Európa és a Balkán világát. Azonban itt se éreztük rosszul magunkat, mindkét általunk bejárt városra jellemző volt a közbiztonság magas foka annak ellenére is, hogy rendőrt szinte alig láttunk. A külvárosi részeken is nyugodtan sétáltunk még éjszaka is, egyáltalán nem éreztük, hogy valamitől tartanunk kellene.

Bendert nem tudtuk bejárni olyan alaposan, mint Tiraszpolt, de találtunk játékboltot, ahol kaptunk beszélő Cseburáska plüsst is, amit az eladónő könnyekig hatódva adott át nekünk. A keleti szláv népek kultúrájában a szovjet mesefigura nemzetek felett álló szimbólum. Népszerűségét jól mutatja, hogy a 2022 végén bemutatott legújabb orosz mesefeldolgozás nemcsak Oroszországban, de Ukrajnában is rendkívül népszerű lett.

„Tiraszpol irányából Benderbe érve az út közepén álló katonai harcálláspontot találunk. Ezekből viszonylag sok van, megvan az állandó készültség, de a mindennapokra ez alig van hatással”

A békefenntartó orosz katonák és helyi társaik az autókat, buszokat nem állítják meg, nem kutatják át. Az utcákon viszonylag sok fiatalt látni egyenruhában, de rajtuk se látni háborús fanatizmust.

Szólni kell arról is, hogy a román identitást centrumba helyező moldovaival szemben ezen a területen szinte mindenki orosz, románul beszélni egyetlen alkalommal hallottunk egy kvász árust. Az emberek többségének karaktere is inkább szlávos, nagyon sok a szőke egyenes hajú, világos bőrű ember. A Balkánra vagy Romániára jellemző délies karaktereket szinte egyáltalán nem láttunk.

„Visszatérve Bender városához, itt először belebotlottunk egy függetlenségi harcokra emlékező emlékműbe, talapzatra állított harcjármű mellett itt szobra van annak a Lebegy tábornoknak, aki az általa irányított hadsereg bevetésével szilárdította meg a miniállam függetlenségét”

Innen rövid séta a vár, mely fontos turisztikai látványosság, szépen rendben tartott, de sok látványosságot nem tartogat, viszont szuvenír boltja kiváló. A belépő ára természetesen nagyon alacsony.

Utazásunk negyedik napján indultunk vissza, 450 dollárt és körülbelül 25 ezer forintnyi moldáv lejt vittünk magunkkal. Igényes és nyugodt szállodában laktunk, többször étkeztünk étteremben, boltokban mindent, amit megkívántunk megvásároltunk, mindenféle szuvenírt megvettünk. Növelte csomagunkat néhány üveg helyi konyak, temérdek helyi édesség és 3 plüss Cseburaska is. A felmálházott motort nyugodt szívvel hagytuk az utcán, amikor maradék pénzünk elköltöttük az egyik áruházban. A kivitt dollár harmadát hazahoztuk.

Remélve, hogy jobb minőségű moldáv utat találunk Chisinau irányába, Bender felé hagytuk el Tiraszpolt, motorral is végig hajtva a város főterén. A hivatalosan itt sem létező határállomáson ellenőrizték a belépéskor kapott dokumentumokat az útlevelek mellett. Sajnos számításunk nem jött be, pechünkre a moldáv fővárosban épp világpolitikai dzsembori volt, melyen uniós és amerikai prominensek mellett részt vett az ukrán és a magyar kormányfő is. Tervezett utunkról ellenőrzés után moldáv, románul beszélő rendőrök tereltek le minket, akik szomorúan vették tudomásul, hogy a korábbi napok megszokása alapján oroszul köszöntük meg segítségüket.

Összefoglalva elmondható, hogy a PMR, azaz magyarra fordítva a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság fővárosa Tiraszpol, és az azzal összenőtt Bender izgalmas utazási célpont lehet akár Magyarországról indulva is.

„Hosszabb kihagyás után újra van repülőjárat Chisinauba, ahonnan mintegy másfél órás buszúttal juthatunk el ide”

Természetesen figyelembe kell venni a nagyon magas kockázati tényezőket. Egészségbiztosításunk például nem érvényes, bár kizártnak tűnik a szerzett benyomások alapján, hogy valakit ne lássanak el szükség esetén a helyi kórházakban. A legnagyobb kockázatot mégis az jelenti, hogy ennek a hivatalosan három nemzetiségű, de lényegében orosz zárvány területnek az önálló létét megkérdőjelezi mindkét szomszédja, Moldova és Ukrajna is. Előbbi elszakított területeit látja, utóbbi pedig egy óriási muníció készletet. Igen magas tehát az esélye annak, hogy egyik percről a másikra véres fegyveres konfliktus közepén találjuk magunkat.