Tyimofej Bordacsov - a Valdaj Klub programigazgatója
2024. január 11.
Ami most Ecuadorban történik, természetesen nem hasonlítható össze a közel-keleti vagy ukrajnai eseményekkel. Egy távoli latin-amerikai ország tragikus eseményei azonban tökéletesen megmutatják, hogy mivé válik azoknak az élete, akiknek az a pechjük, hogy a közvetlenül az amerikai érdekövezetben vannak. Röviden a következő történik: nem sokkal az újév után számos bűnöző csoport közül az egyiknek a vezetője megszökött a börtönből. Ezt azonnal lázadás és erőszakhullám követte a büntetés-végrehajtási intézetekben, amelyben rendőröket és civil alkalmazottakat öltek meg.
Néhányukat lázadó bűnözői elemek túszul ejtették, mint ahogy ez néhány nappal ezelőtt egy helyi televízió munkatársaival is történt. Ott jól felfegyverzett, álarcos banditák elfoglalták a stúdiót, és élő adásban ismertették követeléseiket a hatóságokkal. Jelenleg a bűnözők országszerte összesen több mint 130 embert tartanak túszként fogva. Daniel Noboa államfő pedig most rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendelt el az országban, a hadsereg kivonult a főváros és más városok utcáira, a lakosság pedig az otthonában bujkál. Az orosz külügyminisztérium, ahogyan a világ számos országának diplomáciai hivatala is, óva inti állampolgárainkat attól, hogy Ecuadorba látogassanak.
Az ilyen jellegű események állandóan előfordulnak a latin-amerikai államokban, ahol a legtöbb nagyváros a legféktelenebb utcai bűnözés melegágya, a kábítószer-kereskedő klánok saját kis hadsereggel rendelkeznek, az államapparátus pedig összezavarodott vagy korrupciótól sújtott. Az ok, ami miatt a latin-amerikai börtönök a leginkább túlzsúfoltak, és ez egyáltalán nem segít a rend helyreállításában, teljes mértékben szociális és gazdasági gyökerű. A Mexikótól Argentínáig terjedő hatalmas térség államai évtizedek óta nem tudnak kilépni abból az ördögi körből, amelyet a politikai rendszerek gyakori váltakozása, a polgárok jólétét romboló gazdaságpolitika, a mérhetetlen szegénység, valamint az elit és a lakosság közötti hatalmas szakadék jellemez. Minél közelebb van egy ország az amerikai határhoz, annál nehezebb a belső helyzete, annál magasabb a bűnözési ráta, és annál nagyobb a reménytelenség a jövőt illetően.
Minden latin-amerikai állam kisebb-nagyobb mértékben illusztrálja, hogy mit jelent egy olyan nagyhatalom, mint az Egyesült Államok közeli szomszédjának lenni. Ez nem jelent semmi jót. Természetesen vannak kivételek. Ott van Kuba, amely nemrégiben ünnepelte az 1959-es forradalom évfordulóját, Venezuela Nicolas Maduro vezetése alatt, és a legnagyobb országok közül néhány, mint például Brazília, ahol a méretarányok megakadályozzák a rendszerszintű stagnálásba és a teljes társadalmi bezárkózásba való lecsúszást. De éppen Kuba és Venezuela az, amelyre Washington részéről a legnagyobb diplomáciai, gazdasági és katonai nyomás nehezedik. Az amerikaiaknak kategorikusan nem tetszik, hogy valaki a szomszédságukban a saját eszével mer élni, és nem válik koldusgettóvá az USA nyersanyag- és olcsó munkaerő-ellátása érdekében. Brazília esetében az állam mérete lehetővé teszi, hogy időszakosan önálló külpolitikát folytasson. De még ott is, akárcsak Venezuelában, a gazdasággal és a bűnözéssel kapcsolatos dolgok messze nem állnak fényesen. Az összes többi latin-amerikai ország az elmúlt 80 évben keveset tett azért, hogy változtasson szomorú sorsán. És folyton a régi csapdába lépnek, egyik politikai szélsőségből a másikba rohanva. Szemléletes példa erre az anarchokapitalista Javier Milei nemrégiben történt megválasztása Argentína elnökévé. Azt javasolta, hogy a nemzeti valutát váltsák fel amerikai dollárral, és számolják fel az Argentin Nemzeti Bankot. Igaz, a gyakorlatban eddig nem ment el ilyen messzire. Tekintettel arra, hogy a korábbi kormányok legtöbb sikertelen reformját a Világbank és az IMF közvetlen irányítása alatt hajtották végre, amelyek szintén a szokásos liberális recepteket írják elő mindenkinek, a választóknak pedig ez a választás eléggé eredetinek inkább megdöbbentőnek tűnik. De úgy gondolom, hogy ez az eredetiség annak a terméke, hogy a választók reményei már teljesen kiüresedtek és már a saját jövőjükért való felelősségérzetük is eródálódott. Hasonló történt egyébként szomszédainkkal Ukrajnában, akik egy népszerű komikust választottak elnöknek, aki végül testvérgyilkos konfliktusba sodorta az országot Oroszországgal.
Azonban alig 70-80 évvel ezelőtt Argentína meglehetősen sikeres ország volt. Kivételesen kedvező éghajlattal rendelkezik, a lakosság fajilag és vallásilag kiegyensúlyozott volt, és általában véve nagyon élhető ország volt. Ha másképp lett volna, a náci bűnözők tömegei nem áramlottak volna oda a második világháború után. A múlt század elején Argentína a világ tíz legfejlettebb gazdasága közé tartozott, és jelentős mezőgazdasági árutermelő volt. 1926-ig az egy főre jutó GDP meghaladta Ausztria, Olaszország, Japán vagy Spanyolország GDP-jét. Az 1920-as és 1930-as évek küszöbén bekövetkezett nagy gazdasági világválság óta azonban ez a nagyhatalom soha nem keveredett ki az állandó gazdasági instabilitás állapotából.
Más példák nem kevésbé szívszorítóak. Kolumbia és Közép-Amerika kis országai azonban még ebben a helyzetben is kiemelkednek a többi közül. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy a szegénység és az éghajlatváltozás elől az amerikai-mexikói határon kutyaszorítóba került menekültek gyakorlatilag mindegyike olyan kis államok állampolgára, mint Belize, Honduras, Guatemala vagy El Salvador. Az ukrajnai fegyveres csoportok soraiban és szerte a világon elhunyt névtelen zsoldosok többsége pedig Kolumbiából származik. Nem oroszgyűlöletből vagy kalandvágyból mennek háborúba harcolni, mint az európaiak vagy az amerikaiak, hanem egyszerűen a szegénység miatt mennek harcolni, ami arra készteti őket, hogy pénzért eladják az életüket. Kolumbia általában egy olyan ország, amely szó szerint az USA »hátsó udvara« - mocsok és bűnözés mindenütt. Ahol az elitet és az őket támogató személyzetet szögesdrótkerítés választja el a lakosság többi részétől. A társadalom „ideális” modellje a legliberálisabb gazdasági receptek szerint épül fel.
A latin-amerikai országok nehéz sorsának természetesen kulturális okai is vannak. Az első és legfontosabb ok a történelmi szakadék azok között, akik uralkodnak, és azok között, akiknek az élete kilátástalan. Ez különösen jellemző azokra az államokra, amelyekben nagy az indián őslakosok aránya. Az ottani uralkodó elit teljes egészében a spanyol gyarmatosítók leszármazottaiból áll, kis mértékben olaszok és németek is vannak köztük, akik később érkeztek. Ez a helyzet azonban nem áll fenn például Argentínában, ahol az őslakosok aránya nagyon alacsony - a lakosság 97%-a fehérnek vallja magát, és csak 2% a meghódított őslakosok aránya. De még ott is, mint láthatjuk, a helyzetet messze nem tekinthető optimálisnak.
Tehát a sokkal fontosabb, rendszerszintű ok, amellyel a latin-amerikai országok még nem tudnak megbirkózni, az inkább geopolitikai. Egyszerűen közel vannak az USA-hoz, és az amerikaiak nem tekintenek rájuk másként, mint az imperialista gazdaságuk erőforrásbázisaként. Tudjuk, hogy ez a hagyomány már mintegy 200 évvel ezelőtt kialakult. Akkoriban Washington külpolitikai programja, amelyet mi »Monroe-doktrína« (1823) néven ismerünk, az európai államoknak az Újvilág ügyeibe való bármilyen beavatkozása elleni küzdelmet hirdette. A nemzetközi politika természete azonban olyan, hogy a beavatkozás megtiltása elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy azok, akik ezt a tilalmat végrehajtják, ellenőrzést gyakorolnak. Ezért ragaszkodott már a múlt század közepén a neves amerikai geopolitikus, Nicholas Speakman 1942-1943-as munkáiban ahhoz, hogy az Egyesült Államoktól délre fekvő összes területet elsősorban az amerikaiaknak kell ellenőrizniük. Az ellenőrzés fő eszköze az elit uralma és az intellektuális függetlenségre irányuló minden kísérlet elfojtása. Amíg pedig az USA rendelkezik az ehhez szükséges anyagi forrásokkal, addig Latin-Amerika nagy részének jövője nem lesz túl szerencsés.
Elméletileg minket Oroszországban kevésbé érdekel, hogy mi történik az óceán túlsó partján. A latin-amerikai tanulságok tanulmányozása azonban két okból is fontos. Először is, mivel Oroszországnak fontos a biztonsága, nagyon szorosan figyelemmel kell kísérnünk a szomszédos országokban zajló folyamatokat. A tragédia ott kezdődik, amikor az elit nem az államot, hanem önmaguk érdekét kezdik szolgálni, és saját jövőjüket az amerikai és nyugat-európai vállalatok kényelmes irodáiban látják. Egyértelműen látszik a szociális függőség, ha azoknak a jövőjéről beszélünk, akik Ukrajnát ebbe a mai szomorú állapotba juttatták. Másodszor, látjuk az Európában zajló nyugtalanító folyamatokat.
Az Óvilág természetesen kulturálisan és gazdaságilag stabilabb társadalmakkal rendelkezik. Viszont egyre több példa van arra, hogy az európai politikusok is inkább a személyes jövőjüket szolgálják, mint az országukat. Ez így már azzal fenyeget, hogy az Oroszország és Fehéroroszország határaitól nyugatra fekvő térséget megszabadítja a korábbi jóléttől, az ezzel járó összes következménnyel együtt.
Tyimofej Bordacsov - a Valdaj Klub programigazgatója
2024. január 11.
Az a Vzgljád üzleti lapban megjelent cikk eredeti, orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található: ВЗГЛЯД / Как США разрушают соседей :: Автор Тимофей Бордачёв (vz.ru)
Fordította: Péter János
