Igor Karaulov, költő, publicista
Minden alkalommal, amikor a nyugati közvélemény »parancsszóra« megváltozik, meglepődünk, pedig már régóta semmi meglepő nincs benne. Parancsra történik sok minden, és itt az a meglepő, hogy a formális demokrácia és a deklarált szabadságjogok társadalma hogyan tudott ilyen jól működő gépezetet kiépíteni a fogalmi jelentések, értelmezések beprogramozására és elfogadtatására. A Nyugat úgy vezényel a jelentéseknek, mint ahogy Tolsztoj tábornokai vezényelnek: die erste Kolonne marschiert, die zweite Kolonne marschiert. A nem nyugati világ szereplőinek érvei, legyen szó Oroszországról vagy az arab országokról, nem jelentenek semmit ennek a gépezetnek; az álláspontok nem mások érveinek meggyőző ereje miatt változnak, hanem a saját érdekek dinamikája szerint.
Ma, az ukrán ellentámadás kudarcával és a közel-keleti konfliktus eszkalálódásával az ukrán témában kibontakozó jelentéstartalmak új hadoszlopait látjuk. Már nem lehet hallani a derűlátó beszédeket, miszerint "Oroszországot le kell győzni a csatatéren". Nem beszél erről sem Josep Borrell, sem Ursula von der Leyen, sem Jens Stoltenberg. Viszont minden nap valamelyik NATO-miniszter, valamelyik nyugalmazott tábornok, valamelyik ukrán személyiség Aresztovicsitól Zaluzsnyijig arra utal, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogyan tervezték, és hogy valamit tenni kell, valamilyen B vagy C tervet kell életbe léptetni.
Ugyanakkor Simon Shuster Zelenszkijről szóló, nem túl hízelgő cikkét, amely eredetileg a Time című amerikai magazinban jelent meg, a The Times című brit lap úgy közli újra, mintha a kolhoz és az ötéves tervek időszakában egy Pravda vezércikke lenne. Milyen irányba masíroznak ma az értelmezések?
A legfontosabb imperatívusz: a Nyugatnak veretlenül kell kikerülnie az ukrán konfliktusból. Elképzelhetetlen a vereség beismerése; ezt nem fogják megérteni azok a választók, akik másfél éven át azt nézték, ahogy dollár- és eurómilliárdokat dobáltak egy feneketlen kútba olyan célokért, amelyeket senki sem tud nekik világosan elmagyarázni. Ráadásul a világban ez felgyorsítaná a hatalom és a befolyás újraelosztását; emlékszünk, hogy a »vietnami szindróma« hogyan vezetett ahhoz, hogy az amerikaiak elveszítették Iránt, amely mostanra a Közel-Keleten az USA fő ellenfelévé vált.
Az a nézet, hogy a NATO nem áll háborúban, segít a Nyugatnak elkerülni a hivatalos vereséget. Igen, fegyvereket szállít, hírszerzési információkat ad át, zsoldosokat küld, és általában élelmezi Ukrajnát, amely nyugati segítség nélkül már rég csődbe ment volna. De viszont nem áll háborúban. Ezt a mentőövet előre bekészítették - és ez most jól jöhet.
Közismert tény - a győzelemnek sok szülőatyja van, de a vereség mindig árva. Vajon ki a felelős a kudarcért? Természetesen maga Ukrajna.Így annak, hogy a Nyugat tárgyalásokat kezdjen Oroszországgal, feltétele lesz Ukrajna imázsának átformálása és a hozzá fűzött viszony gyökeres megváltoztatása.
A közelmúltig a Nyugat támogatta, vagy legalábbis nem cáfolta a Kijevben kialakult mítoszt: Ukrajna a nyugati civilizáció bástyája a keleti hordák útján, Zelenszkij pedig a kiválasztott, akire maga a történelem bízott óriási küldetést. Úgy tűnik, hogy itt az ideje korrigálni ezt a verziót.
Emlékezzünk vissza a protestáns értékekre, amelyek a modern kapitalizmus alapját képezték. A kálvinizmus doktrínája szerint a földi siker Isten általi kiválasztottság meglétének kritériuma. Ha sikeres vagy - az azt jelenti, hogy Isten szeret téged. Ha kudarcot vallasz - akkor Isten elfordult tőled. És ez ellen nincs mit tenni, mert ez az eleve elrendeltetés. Ebben a szellemben fogják újragondolni Ukrajnát.
Ez az egész történet valószínűleg a »Köszönöm, hogy megpróbáltad« kódnevet kapja. Azaz, jól bántunk veled, megtettük, amit tudtunk, de megbuktál a vizsgán. Tévedtünk veled kapcsolatban. Azt hittük, hogy Ukrajna egy komoly dolog, de valahogy mégse volt az.
Hát hogy képzelted? Valakinek felelősnek kell lennie ezért az egészért. Csak nem az ukrán fegyveres erők főhadiszállásán ülő NATO-tábornokok lesznek felelősek az általuk kitalált hadműveletek kudarcáért? Csak nem a NATO védelmi iparának kapitányai lesznek felelősek a csodafegyverekért, amelyekről kiderült, hogy egyáltalán nem is csodafegyverek? Azok az ukránok lesznek felelősek, akik nem tudták megfelelően végrehajtani ezeket a terveket és használni ezeket a fegyvereket? Ez az a hírnév, ez az a hatalmas pénzösszeg, amit a »nagypolitikára« fordítottak?
Az új nyugati forgatókönyvben az ukránok a vesztesek, nem pedig a szenvedők szerepét fogják játszani. Márpedig, ha ez így van, akkor itt az ideje, hogy rávilágítsunk azokra a tényekre, amelyeket eddig figyelmen kívül hagytak. Meg kell magyarázni, hogy Ukrajna miért nem felelt meg a rábízott történelmi küldetésnek. Ide tartozik majd Zelenszkij abszurditása az ország vezetőjeként, az ukrán korrupció általában, és annak az a szegmense, amely a NATO-fegyverek megjelenéséhez vezet a Közel-Keleten. Hirtelen felfedezik majd az ukrán menekültek körében a bűnözést, és a szervkereskedelemről is lesz szó. A lényeg az, hogy az értelemnek parancsot adjunk arra, hogy ebbe az irányba meneteljen.
Talán a legfontosabb dolog számunkra ebben az ideológiai átrendeződésben a következő. Ha a Nyugat nem veszített, Ukrajna pedig vesztett, az azt jelenti, hogy Ukrajna nem része a Nyugatnak, és minden erőfeszítés, hogy az ukránok az oroszokkal ellentétben európaiaknak tűnjenek, hiábavaló volt. Nézzétek meg jól az ukránokat: ők nem igazi európaiak. Talán nem is különböznek nagyon az oroszoktól.
Vicces lenne, ha a végén a nyugati propagandagépezet azt hirdetné, amit Oroszországban mindig is tudtak, Ukrajnában pedig megpróbáltak elfelejteni: az oroszok és az ukránok egy nép. És hisszük, hogy az ukránok jelentős része emlékezni fog erre, és elkezdi velünk együtt építeni a jövőt. Csak az a kár, hogy ez a felismerés többszázezer emberéletbe került.
Igor Karaulov, Vzgljád, üzleti lap
A cikk eredeti, orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található:
Fordította: Péter János
