Szinte mindenkinek a New York-i ikertornyok elleni támadás jutna eszébe 9/11-ről. Az írások jelentős része foglalkozik azzal, hogyan változtatta meg életünket ez a nap, hogyan tűnt el az addigi képzelt biztonságunk és vált ezzel a terrorizmus és a körülötte kialakított hisztéria a jelenkor egyik meghatározójává. Sokan azonban egy másik, 28 évvel korábbi, ma 50 éves évfordulóra is emlékezünk, amely legalább annyira megváltoztatta a világot, mint a 28 évvel későbbi.
Talán először Ignacio Ramonet, a Le Monde diplomatique akkori főszerkesztője próbálta meg visszahozni a köztudatba azt a másik keddi napot (l. itt: https://www.monde-diplomatique.fr/2001/10/RAMONET/7811), érdekes párhuzamot vonva az épületeket romba döntő légitámadások között.
Maga a Pinochet-puccs nem volt egyedülálló, hiszen Latin-Amerika időről-időre hatalomhoz jutó, kisebb-nagyobb mértékben baloldali kormányait számtalan esetben távolították el amerikai támogatással, hogy többé-kevésbé véres diktatúrákat hozzanak létre a helyükön. A chilei akciót nem sokkal előzte meg hasonló puccs a korábban demokratikus hagyományairól ismert Uruguayban, pár évvel korábban Bolíviában, a 60-as években Argentínában illetve Brazíliában, hogy a kisebb országok menetrendszerű puccsait ne is említsük. Külön történet a kubai forradalmat követő CIA-kísérletek hosszú sora, időnként bohózatba illő próbálkozásokkal Fidel Castro meggyilkolására.
Az Allende elnökségével 1970-ben létrejött népi hatalom több párt koalícióján alapult, és eredetileg az tette lehetővé, hogy az elnökválasztáson csak részleges többséget szerzett Allende beiktatásához a kereszténydemokraták képviselői is hozzájárultak. Ezért a kormány végig ellenzéki többségű törvényhozással működött, amely azonban soha nem jutott olyan többséghez, hogy Allendét alkotmányos úton eltávolíthassa. Döntéseit azonban rendszeresen akadályozta, késleltette, miközben fasiszta terrorszervezetek igyekeztek merényletekkel káoszt teremteni az országban. Az Egyesült Államok kormánya számos intézkedéssel nehezítette a chilei kormány munkáját, a CIA pedig titkos akciókkal járult hozzá a puccs előkészítéséhez. Pár hónappal a Pinochet-puccs előtt a hadsereg jobboldali tisztjei már megpróbálkoztak egy sikertelen puccsal (tanquetazo, 1973. június 29-én). Magát a puccsot az előzte meg, hogy a fokozódó feszültség miatt Allende elnök népszavazás kiírását vette tervbe. Ennek kimenetele bizonytalan volt ugyan, de az elnök melletti többszázezres tömegtüntetés alapján meg is erősíthette volna pozícióját. Ennek bejelentése után, a kockázatokat érezve lépett akcióba a hadsereg.
A chilei puccsnak nem a konkrét története, hanem az utóélete jelentős igazán történetileg. A chilei kísérletnek több fontos, az országon túlmutató hatása volt. Nyugat-Európa néhány nagy országában esély lett volna az akkor erős szocialista és kommunista pártok összefogásával a Népi Egységhez hasonló népfront létrehozására, egy demokratikus szocializmus megvalósítására. Egy ilyen kísérlet sikere különösen aggasztotta a tőkés világ (és azon belül az USA) vezető köreit, amelyek máig nagy apparátussal propagálják azt a nézetet, hogy szocialista kísérletek csak fegyveres úton és diktatórikus kormányzással lehetségesek. Bár a szovjet vezetők nyilatkozatokban mindig szolidárisak voltak a chilei kísérlettel, nem lehet tudni, mennyire örültek volna a demokratikus szocializmus valamilyen sikeres változatának, különös tekintettel pár évvel korábbi fellépésükre a prágai tavasz ellen. A chilei szocialista kísérlet elfojtása tehát üzenet volt mindazoknak, akik valamilyen hasonló próbálkozáson törték a fejüket. Nem lehet véletlen, hogy ezt követően a francia és olasz kommunisták tervei valamilyen közös programra szocialista és más progresszív politikai erőkkel fokozatosan lekerültek a napirendről, majd ezek a pártok – különböző ütemben ugyan – de lassan el is tűntek a politikai színtérről, vagy szociálliberális pártokká alakultak át, lehetséges szavazóik pedig ma már sokszor szélsőjobboldali pártok mögött tűnnek fel.
A baloldali egységkísérletek meghíúsítása mellett a chilei puccsnak lett egy másik, ugyancsak fontos következménye. A Pinochet-diktatúra hajszát indított általában is a „marxizmus” ellen (a kegyetlenkedések miatti törvényes felelősségre vonások máig folynak (https://444.hu/2023/08/29/25-ev-bortont-kapott-a-victor-jara-1973-as-meggyilkolasaval-vadolt-het-chilei-katona), de a jobboldali ellenzék és az amerikai intézkedések „jóvoltából” szétesett gazdaságot évekig nem tudta talpra állítani. Ezért lehetővé tette, hogy a Milton Friedman nevével fémjelzett („chicagói fiúk: https://en.wikipedia.org/wiki/Chicago_Boys) szélsőséges szabadpiaci politika, a dereguláció és privatizáció eszközeivel próbálják meg elindítani a gazdasági fellendülést. Ez a modell azonban szélsőségesen egyenlőtlenné tette a chilei társadalmat, a félperifériás országban a szabadpiac mellett politikai szabadság nem létez(het)ett. A chilei modellt ezért csak a társadalmi következményekkel nem törődő közgazdászok reklámozták, időleges sikere miatt azonban a 80-as évek brit és amerikai kormányzatai (Thatcher, Reagan-Bush) is megpróbálkoztak a helyi körülményekhez adaptált változataival. Mindez lassan mindenütt megfertőzte a második világháború utáni jóléti kapitalizmust. A 70-es évektől a világgazdaság fokozatosan átalakult, a globalizáció felgyorsult és az információn alapuló társadalom összetétele a klasszikus baloldal számára kedvezőtlenül változott. A jóléti rendszerekre gyakorolt romboló hatása már a 80-as évektől kezdve megjelent Nyugat-Európában, a 90-es évek végén megdőlt államszocializmusok helyén pedig egyenesen üdvözítő módszerként hirdették az új rezsimek szolgálatába szegődött közgazdászok, hogy erre az ideológiára támaszkodva felszámolhassák a kelet-európai típusú jóléti rendszereket. Magának a Szovjetuniónak a szétbomlasztása pedig eleve kérdésessé tette bármilyen szocialista kísérlet lehetőségét.
A gyakran neoliberálisnak is nevezett modell a 2008-as világválsággal lényegében megbukott. Ennek ellenére a vezető tőkés országokban nem látni igazi jelét még egy New Deal-féle jóléti fordulatnak sem, a feltörekvő országok pedig különböző módon és sikerrel gyakran kombinálják a szabadpiaci modellt kifelé protekcionista gazdaságpolitikával, autoriter vezetőkkel és belpolitikával. Az egykori államszocialista félperiférián eltűnt a baloldal, az időnként megjelenő bíztató latin-amerikai próbálkozások pedig eddig nem tudtak tartósan sikeresek maradni.
Ha ezeket a következményeket széles körben áttekintjük, nagyjából felvázolható, hogy mit „köszönhetünk” hosszú távon 1973. szeptember 11-ének. A bukott, de egyelőre változatlanul erőszakolt neoliberális modell különböző változatait, növekvő egyenlőtlenségeket. A baloldali politika lehetetlenné tételét azzal, hogy a média és a politika a különböző kisebbségek jogainak ügyét tolja előtérbe „progresszióként”, hogy a rendszer valódi kritikája ne juthasson el a tömegekhez. Ennek reakciójaként megjelent a jóléti államból kiebrudalt csoportok vonzódása nemzeti, hovatovább etnikai propagandák iránt, és ezzel a fasizmus ideológiai rendszerének különféle formában történő szalonképesítése. És akkor még nem beszéltünk az élhetetlenné vált országokból történő kényszerű tömeges migrációról, a globális kapitalizmus által okozott ökológiai fenntarthatatlanságról, az újra megjelenő globális hidegháborúról és esztelen fegyverkezésről.
Természetesen első látásra túlzásnak tűnik mindezt 1973. szeptember 11. számlájára írni. Mégis, mivel jelképesen elzárta az utat balra, egy jobb világ létrehozása irányába, napjainkig érezzük a hatásait. Helyette megnyitotta az utat a kapitalizmus olyan megújítása felé, amely a jövőnk ellehetetlenítésével, sőt, globális katasztrófával fenyeget.
https://www.youtube.com/watch?v=_I7446NGur0
