Bev. kép: Ablakok nélkül: lebombázott panelépület Szarajevó külvárosában (1997. június) Fotó: REUTERS
Az augusztus 15-i lengyel hadsereg napján tartott hagyományos katonai parádé évekig egyfajta történelmi felvonulás volt. Ulán egyenruhába öltözött lovasok, lándzsáikon fehér és vörös zászlókkal, lendületes vágtával nyitották meg az eseményt, amelynek időpontja egybeesik a Vörös Hadsereg ellen Varsótól keletre 1920-ban Lengyelországért vívott győztes csata évfordulójával.
Lovas Ulan egyenruhában, zászlóval, 1796, Profil
Forrás: https://www.archivportal-d.de/item/LDGHL3K67G4UO7DM3HCWFNZEH34DKUFJ
De ezúttal más volt a helyzet. Az irány a modernitás felé vette az irányt. Az éves katonai show-t ejtőernyősök nyitották meg, majd helikopterek és vadászgépek repültek a nézők és a VIP-páholyban ülő politikusok fölött, ezt követte egy tankparádé, ami nem semmi volt: 200 páncélozott jármű, nemcsak azokból a típusokból, amelyek jelenleg a lengyel hadsereg arzenáljában vannak, hanem előzetesen olyan felszerelésekből is, amelyeket Lengyelország csak a következő években kap: mindenekelőtt az amerikai "Abrams" típusú harckocsik és az olcsóbb dél-koreai K2 harckocsik, amelyekből Lengyelország egyszerre 1000 darabot akar beszerezni.Lengyelország 1000 darabot akar vásárolni belőlük. Bemutatták a lengyel hadiipar modelljeit is, amely már most aggódik amiatt, hogy a kormány saját termékeivel versenyez a dél-koreai önjáró haubikok vásárlásával, és - mivel Dél-Korea gyorsabban tud szállítani, mint a lengyel fegyvergyártók - ezzel hozzájárul ahhoz, hogy a lengyel hadiipart megfosszák a "fejlesztési lehetőségektől".
A pénz ebben nem játszik szerepet. A katonai költségvetés az elmúlt években minden évben kétszámjegyű mértékben nőtt, például 2023 és 2024 között 15 százalékkal, 31,1 milliárd euróról 35,5 milliárd euróra. Ez körülbelül feleannyi, mint a német katonai költségvetés, de a lengyel bruttó hazai termékhez viszonyítva kétszer akkora: több mint négy százalék. A cél a nemzeti össztermék öt százaléka. Az egészet egyrészt a „hivatalos” költségvetésből finanszírozzák - a fent említett 35,5 milliárd euróból -, de árnyékköltségvetésekből is, amelyekhez a nagy állami vállalatok is hozzájárulnak a maguk zsebéből; sőt, a bankpultnál még a magánbefektetőknek szóló katonai kötvényeket is lehet vásárolni. Ennek ellenére a megkezdett újrafegyverkezés meghaladja a költségvetés kereteit, ezért Lengyelország jelenleg arról tárgyal Dél-Koreával, hogy az ottani kormány 25 milliárd eurónak megfelelő összegű kölcsönnel - exportösztönzésként - előfinanszírozhatná a Lengyelországba irányuló harckocsi-szállításokat.
A nyilvánosság előtt az egészet úgy mutatják be, mint a "lengyelek biztonsága" miatt érzett aggodalmat. A jobboldali kormány ezt a célt állítja érvelésének középpontjába, amelyben a biztonság fogalmát már rendkívül tágan határozzák meg: A Visztula-lagúnán fekvő Elbląg (Elbing) balti-tengeri város kikötőjének közvetlen - és már nem orosz vizeken keresztül, tehát orosz engedélytől függő - elérhetőségétől kezdve a migránsok elleni védekezésen át a fehérorosz határon, ahol 2021 óta több mint 400 kilométer hosszú és öt méter magas kerítést emeltek, a lengyel harckocsidandárok "előretelepítéséig" a Visztulától keletre.
A pénzt korántsem minden esetben költik el hatékonyan. Az Elbląg vízi úton való megközelítése érdekében egy 1,5 kilométer hosszú csatornát építettek a védett Visztula-köpenyen keresztül, amelyen egy lengőhíd vezet át, amelyet háború esetén könnyen megsemmisíthet egy rakétacsapás, és akkor elzárná a csatornát; ráadásul a Visztula-lagúna olyan sekély, hogy nagyobb hadihajók amúgy sem tudnának ott közlekedni. Ami a fehérorosz határon lévő, közel 400 millió euróból épített kerítést illeti, az nem tudta megállítani a Közel-Keletről és Afrikából érkező migránsok beáramlását. Katonai jelentősége egyébként sincs. A lengyel politikusok a menekültáradatot Fehéroroszország és Oroszország "hibrid támadásának" tekintik.
A liberális ellenzék és a hozzá közel álló sajtó élvezettel terjeszt ilyen eseteket, hogy a kormányt a biztonság kérdésében hozzá nem értéssel és pazarlással vádolja. Azonban egyik ellenzéki párt - sem a liberális Polgári Platform (PO), sem a szociáldemokrata Baloldal - programjában sem szerepel a védelmi költségvetés csökkentése. Rövid távon ez minden bizonnyal a választási kampánynak köszönhető, amelyben az ellenzék és a kormány egymást próbálja túllicitálni abban, hogy ki tudja a legdurvább oroszellenes retorikát hangoztatni. De ez annak is köszönhető, hogy Lengyelországban az Oroszországgal szembeni ellenállás a nemzet politikai tudatának DNS-éhez tartozik.
A 18. századi orosz kezdeményezésre Lengyelország felosztásának tapasztalata - amely oda vezetett, hogy Lengyelország 123 évre eltűnt a térképről mint állam - ugyanúgy szerepet játszik ebben, mint a Lengyel Népköztársaságnak mint "orosz gyarmatnak" és a szocialista időszaknak mint Lengyelország "második megszállásának" az elképzelése, amelyet az évtizedes "történelempolitika" sulykolt. A lengyel városok Vörös Hadsereg általi 1944/45-ös elfoglalásának "felszabadulásként" való megnevezése Lengyelországban tabu, a szovjet emlékműveket 1990 óta tucatjával rombolják le, és a felszabadulás során lengyel földön elesett 600 ezer Vörös Hadsereg-katona nyughelyeit csak azért hagyják a szó szoros értelmében békén, mert Lengyelországban gyanítják, ha nem sokkal később, hogy a lengyelországi első szovjet katonasírokat is földdel egyenlővé teszik, akkor valami hasonló történhet az orosz földön lévő lengyel sírokkal is. Ezzel szemben a keleten elesett honfitársak kultusza központi elem, amelyen keresztül az Oroszországgal szembeni negatív attitűdöt érzelmileg közvetítik a lengyel társadalom felé.
De van egy másik oka is annak, hogy a jobboldali kormánypárt, a PiS miért lát lehetőséget Lengyelország számára az Oroszországgal való egyre hevesebb konfrontációban: A régi NSZK példáját tartja szem előtt, amelynek az 1950-es években az USA gyorsan megbocsátott náci múltja miatt, mert az akkori blokkhatáron lévő frontállamként katonailag hasznos volt. Jarosław Kaczyński ezt a fejlődési modellt tartja szem előtt - egy frontállamot, amelynek megengedik, hogy megússza a jogállamiság megsértését, hasonlóan ahhoz, ahogyan az NSZK tette azt a régi nácik hatalmának megőrzésével. Kaczyński azt a jelszót adta ki, hogy Lengyelországnak "a NATO keleti szárnyának gerincévé" kell válnia. Világos, hogy ebben a forgatókönyvben az Oroszországgal való enyhülés bármilyen formája csak bomlasztó lehet.
Paradox módon Németország egyfelől a fő ellenfél, majdnem rosszabb, mint Oroszország - másfelől viszont a példakép is. A PiS politikusai folyamatosan azt hangoztatják, hogy az olyan dolgok, mint a munkaidő csökkentése vagy a jobb környezetvédelem csak akkor lesznek lehetségesek, ha Lengyelországban a jövedelmek olyan magasak lesznek, mint Németországban. Persze az igazodás még elhúzódóbb lesz, ha Lengyelországnak a következő évtizedekben vissza kell fizetnie a ma felvett adósságokat a masszív újrafegyverkezésért. De Kaczyńskit ez nem zavarja: Lengyelországnak "súlycsoportja fölött kell harcolnia". Egészen addig, amíg esetleg egy igazi nehézsúlyú nem vágja orrba. De erről ma senki sem beszél Lengyelországban. Tényleg senki. Sem a politikában, sem a társadalomban. Még egy kezdetleges békemozgalom sincs.
Reinhard Lauterbach közel tíz éve ír a junge Welt számára, főként Kelet-Európáról.
Forrás: https://www.jungewelt.de/beilage/art/457342
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
