Jeremy Hunt konzervatív pénzügyminiszter és Andrew Bailey, a Bank of England igazgatójának „bérmérsékletre” vonatkozó újabb felszólításai éppolyan sértőek a dolgozó emberek számára, mint amennyire kiszámíthatóak.

Először is tisztáznunk kell, hogy az állam és a monopólmédia által emlegetett „rekordbéremelések” semmit sem jelentenek.

Az égig érő infláció továbbra is jelentősen meghaladja a béremeléseket. A kiskereskedelmi árindex inflációs rátája 2023 májusában még mindig 11,3 százalék felett volt. Ez továbbra is több mint kétszerese a közszférában tapasztalható átlagos béremelkedésnek (5,6 százalék), és jóval meghaladja a versenyszféra átlagos növekedését (7,3 százalék).

A munkások hatalmas, reálbércsökkentéssel és életszínvonal-csökkentéssel néznek szembe.

Nem is olyan régen azt mondták nekünk, hogy az ukrajnai háború volt az igazi oka a növekvő inflációnak. Azt mondták nekünk, hogy vigyorogjunk, és viseljük el ezt a „szolidaritás” jegyében.

Most azt mondják nekünk, hogy ez a kapzsi munkások hibája, és a Bank of England főnöke arra biztat, hogy „vegyék fel a munkát”, hogy „a brit gazdaság virágozhasson”.

De ki az, aki igazán „virágzik” egy ilyen gazdaságban?

Valójában minden közbeszéd az inflációt okozó bérekről csak figyelemterelés a munkásosztály életszínvonala és jogai elleni támadások valódi okairól és az emögött álló erőkről.

Az árak az egekbe szöknek, mert a monopóliumok és a nagyvállalkozások igyekeznek fenntartani és növelni profitrátájukat, valamint az ukrajnai háború ürügyén folytatott haszonszerzés miatt is, különösen az energiamonopóliumok által, amelyeknek jelentős áttételes hatása van az ellátási láncra.

A Unite szakszervezet kutatása szerint a legnagyobb brit vállalatok nyeresége jelenleg 89 százalékkal magasabb, mint a járvány előtt, és a kulcsfontosságú iparágak, köztük az energiaszektor felelős az összes infláció több mint 57 százalékáért.

A parlamenti bizottság szupermarketek monopóliumaihoz és a nagybankokhoz intézett szelíd kérdései voltak a kormányzat teljes akciói az ilyen nyerészkedés elleni küzdelemben. A profitkorlátozásról nagyon ritkán esik szó, és bizonyára soha nem is vezetnék be.

A konzervatív kormány fedezi és teljes mértékben támogatja azokat a monopóliumokat és pénzügyi érdekeket, amelyek szolgálatába állítottak – egyúttal a valódi áldozatokra, a dolgozó emberekre kívánják hárítani a felelősséget.

Amivel szembe kell néznünk, az nem egy megélhetési válság, hanem a profitköltségek válsága. Feltétlenül meg kell nyernünk a munkásmozgalmat és általában a dolgozó embereket, hogy osztályalapon megértsék ezt a tényt.

Osztályharcban vagyunk.

Biztosak lehetünk abban, hogy a kapitalista osztály mindig arra törekszik majd, hogy amennyire csak lehetséges leszorítsa a béreket, és maximalizálja a profitot. Elengedhetetlen, hogy a dolgozók még nagyobb intenzitással küzdjenek a bérek védelméért és értékének növeléséért.

Az uralkodó osztály bércsökkentési propagandája azzal fenyeget, hogy megfertőzi és összezavarja a dolgozókat, ha a munkásmozgalom nem áll ellen ennek aktívan.

Ezeket az érveket kellett leküzdenie Marxnak és más szocialista gondolkodóknak a 19. század közepén, mivel a szakszervezetek egyre növekvő erőt jelentettek. Akkor legyőzték őket. Ma is le kell győzni őket.

Csakúgy, mint akkor, most is fenn kell tartanunk a bérharc, a szakszervezetek és a sztrájkfegyver alapvető szerepét – és újult erővel kell küzdenünk mindezek gyakorlati fejlesztéséért.

De Marx azt is világossá tette, hogy a dolgozó embereknek örökös csatával kell szembenézniük, és a kapitalizmus alatt mindig kizsákmányolandó áruk maradnak mindaddig, amíg azt és a bérrendszert meg nem szüntetik, és a szocializmussal nem helyettesítik.

A bérekért ma folyó harcok hozzá fognak járulni ahhoz, hogy a munkásmozgalmat olyan erővé építsék fel, amelyre szüksége van a küzdelem megnyeréséhez. Ehhez világos és forradalmi politikai és ideológiai harcra is szükség van.

Napjaink kihívása, hogy e két harcot összhangban kell felépíteni.

forrás: Morning Star