Amikor az orosz vezetés egy gyors "különleges műveletre" számított az ukrajnai invázió megtervezésekor, elszámította magát. A modern háborúk általában elhúzódnak. Egy államot elpusztítani a 21. században nehéz vállalkozás, és az aszimmetrikus konfliktusokban még a gyengébb feleknek sem rosszak az esélyeik arra, hogy legalább döntetlent érjenek el. Ugyanakkor az sem túl valószínű, hogy Ukrajna gyors győzelmet arat - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy még egy olyan háborús kimenetel sem jelentené automatikusan a háború végét, amelyben Ukrajna nemzetközi jogilag elismert határai helyreállnak. A nagyszabású támadás kezdete óta a konfliktus láthatóan bonyolultabbá és zavarosabbá vált. Időközben már nem csak az Oroszország és Ukrajna közötti ellentétekről szól, hanem a nagyhatalmak perspektíváiról és a jövőbeli világrendről is. Nem ez lenne az első eset, hogy az erős ember elveszít egy háborút a gyengébbel szemben, de amikor egy aszimmetrikus konfliktusban a gyenge ember győz, az gyakran nem egy gyors happy end formájában történik.

Annak, hogy a jelenlegi háború már ilyen régóta tart, és valószínűleg még tovább fog húzódni, több oka is van. Először is, a konfliktusban nincs helye egy lehetséges kompromisszumnak. Mindkét fél meg van győződve arról, hogy a háború folytatása jobb megoldás, mint a tárgyalások. Elméletileg az ilyen jellegű konfliktusok "éretlennek" számítanak: A konfliktusban részt vevő felek szubjektív megítélése szerint a háború folytatása még mindig kevesebbe kerülne nekik, mint bármilyen kompromisszumos megoldás. Mindkét fél úgy véli, hogy a harctéren még nem merültek ki a döntő győzelem lehetőségei. Ebben nagyon sok tényező játszik szerepet: a konfliktusban részt vevő felek mélységes bizalmatlanságot táplálnak egymás iránt, keserű történelmi tapasztalatokkal rendelkeznek, a legrosszabb forgatókönyveket feltételezik, és minden információhiányt maximálisan pesszimista spekulációkkal töltenek ki. Az eredmény: még egy olyan háborúban is, amelyben mindkét fél magas árat fizet, elméletileg lehetséges lenne az álláspontok közeledése, és lehetőség lenne a kompromisszumra. Ez utóbbiak minden konfliktusmegoldás alapvető előfeltétele. A konfliktus azonban annyira „éretlen”, hogy még a mediátorok erőfeszítéseinek sincs értelme.

A háború során a konfliktus résztvevői időközben minden elképzelhető engedmény politikai árát masszívan megemelték.

Másodszor, a háború során a konfliktusban részt vevő felek időközben minden elképzelhető engedmény politikai árát masszívan megemelték. Oroszország még az alkotmányát is megváltoztatta annak érdekében, hogy négy, részben megszállt ukrán területet annektáljon. Az ukrán kormány a háború során növelte a tétet, és most már elfogadhatatlannak tart minden olyan eredményt, amely nem garantálja, hogy visszaszerzi az ellenőrzést az összes ukrán terület felett; hogy az orosz kormánytisztviselőket felelősségre vonják; és hogy Oroszország kártérítést fizet. Ráadásul mind Ukrajnában, mind Oroszországban a győzelem kritériumai kissé diffúzak, és könnyen változhatnak, amint a háborús események hatására felforrnak az indulatok és fokozódik a radikalizálódás. Ukrajnában sokak számára a győzelem csak akkor győzelem, ha Oroszországot feldarabolják és/vagy nukleárisan leszerelik.

Az, hogy az engedmények politikai árát időközben ilyen magasra emelték, nem marad következmények nélkül: ha az álláspontok egyszer kialakulnak, megkeményednek, akkor azt, aki akár csak utalást tesz a kompromisszumra, kiközösítik. A konfliktus apránként válik normává. A közvélemény hozzászokik a háború mindennapi rutinjához. Megtanul együtt élni az adott körülményekkel, és kialakítja a politikai-morális értékek új koordinátarendszerét - és ebben a koordinátarendszerben azoknak a politikusoknak, akik részleges megoldásokról beszélnek, és arról, hogy a konfliktus megfékezhető vagy befagyasztható, és hogy ez Ukrajna teljes győzelme nélkül is lehetséges, legalábbis karrierjük végével kell számolniuk.

A háború megmutatta, hogy a világ biztonsági rendje nem az örökkévalóságnak készült.

Harmadszor, ez a háború megmutatta, hogy a világ biztonsági rendje nem az örökkévalóságnak készült, és hogy az erőviszonyokat nagyon másként értékelik. Amint az időközben világossá vált, Oroszország masszívan túlbecsülte lehetőségeit, és a mai világban aligha tarthat igényt a nagyhatalmi státuszra. De a Nyugat sem érte el azt, amit el akart érni: minden diplomáciai és politikai nyomásgyakorlás és minden szankció ellenére sem tudta sem elhárítani, sem megállítani a háborút. Ha egy szereplő erejét aszerint mérjük, hogy mennyire képes konfliktushelyzeteket a maga javára lezárni, akkor Oroszország, valamint az EU és az USA eddig gyenge képet mutatott ebben a háborúban.

Amíg a háborút nem lehet befejezni, addig az érdekelt felek (akiknek köre egyre inkább bővül, így az Oroszország és Ukrajna közötti háború valódi globális biztonsági válsággá mutálódik), valamint az ukrán és az orosz lakosság is hozzá fog szokni a háború realitásaihoz, és megpróbálnak megbirkózni vele - azaz minimalizálni a kockázatokat, és ahol lehet, fölénybe kerülni. A biztonsági garanciák vagy akár a háborúban való közvetlen részvétel helyett Ukrajna fegyverszállításokkal és pénzügyi segélyekkel való támogatásának stratégiája jól példázza ezt a fajta helyzetkontrollt. Mivel az USA, Kína, az EU és legnagyobb tagállamai eltérően értékelik a háború árnyalatait és a rájuk leselkedő veszélyt, egymással versengő megközelítések és politikák kerülnek előtérbe. A háború globális dimenziót ölt, a jövő világrendje a tét.

Az Oroszország és Ukrajna közötti háború immár egy sokkal szélesebb körű konfliktus része, amelyben a legtöbb nagy állam érdekei forognak kockán.

Harc a jövő világrendjéért - ez azt jelenti: a háború nemcsak a jelenlegi erőviszonyokat tárja fel és tolja el, hanem a jövőbeni "játékszabályokat" is eldönti. Könnyen lehet, hogy az Oroszország és Ukrajna közötti háború csak egy láncszem lesz a konfliktusok egész láncolatában, amelyet az amerikai vezető szerep gyengülése és Kína felemelkedése által elindított globális hatalmi eltolódás hoz létre. Ez a fejlemény már jó ideje téma, de Kína csak az utóbbi években zárkózott fel az USA-hoz a kulcsfontosságú hatalmi erőforrások tekintetében, kezdte meg a szövetségek globális hálózatának kiépítését, és fogalmazta meg saját világrend-projektjének szellemi alapjait. Ennek fényében az Oroszország és Ukrajna közötti háború ma már egy sokkal szélesebb körű konfliktus része, amelyben a legtöbb nagy állam érdekei forognak kockán. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a háború befejezése csak olyan alapvetőbb megállapodások keretében lehetséges, amelyek egyensúlyt teremthetnek ezen érdekek között. Ha valódi hegemóniaváltással állunk szemben, akkor az átmeneti időszakot a meglévő konfliktusok megoldása helyett még nagyobb destabilizáció fogja jellemezni. Az Oroszország és Ukrajna közötti háború sorsa és kimenetele talán attól függ majd, hogy más konfliktusok milyen irányba fejlődnek, illetve hogy milyen kimenetelű lesz a jövőbeli nemzetközi biztonsági architektúráért folytatott küzdelem - és ezeket a konfliktusokat a legerősebb államok fővárosaiban fogják megvívni.

Mindez nagyon eltérő kilátásokat vet fel, és kevés reményt ad arra, hogy a háború gyorsan véget érhet, hogy a háborús bűnösöket megbüntetik, és hogy Ukrajna gyorsan újjáépül a NATO-tagság vagy a közvetlen biztonsági garanciák védelme alatt. Az átmeneti szakasz, amelyben a világrend újratárgyalása és a globális ellentétek kiéleződése zajlik, meglehetősen elhúzódhat. Mivel a jelenlegi háború tétje igen nagy, az ellentétek és a rivalizálás különböző formákat ölthet és különböző területeken fog lejátszódni. Az USA, Kína és az EU kölcsönös függőségek és rivalizálás bonyolult hálójában rekedt, és egymástól függ. Ugyanakkor megpróbálják úgy kezelni egymásrautaltságukat, hogy ebből nekik több hasznuk legyen, mint másoknak. Számukra az Oroszország és Ukrajna közötti háború tájékozódási segédeszközként szolgálhat, amely megmondja, hogyan mérjék fel erőpotenciáljukat - és ez egy olyan tájékozódási segédeszköz, amely nélkül aligha tudnának boldogulni, és amelyet nem szívesen hagynak versenytársaikra. Ez is a háború elhúzódását eredményezheti.

Az Európai Uniót még soha nem fenyegette ekkora veszély, hogy elveszíti globális befolyását.

Ha a világ gyorsan egy új bipoláris rend felé mozdulna el, amelyben a Nyugat és a nem nyugati világ, a globális Észak és a globális Dél, az autokráciák és a demokráciák, vagy egyszerűen az USA és Kína állnának egymással szemben, a választóvonalak élesebben kirajzolódnának, és a rivalizálás geopolitikai összetevője lenne a döntő. A dolgok ilyen alakulásával nőne a valószínűsége annak, hogy a hidegháború idejéből származó "koreai" vagy "német" forgatókönyv új változata válna valósággá Ukrajna területén. A világrend jövőjéről szóló döntés már folyamatban van, de sem Ukrajna, sem Oroszország nem tudja teljes mértékben befolyásolni, hogy milyen irányt vesz a köztük folyó háború.

Európa számára ebben a nehéz általános helyzetben kulcsfontosságú, hogy kialakítsa saját biztonsági rendre vonatkozó elképzelését, és helyesen határozza meg saját stratégiai érdekeit. Az Európai Uniót még soha nem fenyegette ekkora veszély, hogy elveszíti globális befolyását. Az orosz invázióból sietve levont tanulságokat felhasználva az EU valószínűleg fel tudja frissíteni haderő-potenciálját az instabilitás új korszakának megfelelően, de ez nem lesz elég. Európának megalapozott választ kell találnia arra a kihívásra, amelyet az USA és Kína közötti kiélezett rivalizálás jelent számára. Ki kell alakítania egy hosszú távú Kína-politikát, amelynek tartalmaznia kell az EU álláspontját az Oroszország és Ukrajna közötti háborúval kapcsolatban, valamint az abban való érdekeit. Európának ki kell számolnia a biztonsági kockázatokat, és azt is meg kell határoznia, hogy milyen biztonsági árat kell fizetnie, ha ez a háború a végtelenségig folytatódik - és Európának ki kell találnia, hogy milyen formában tudja a legjobban alakítani az Ukrajnával való kapcsolatait, és a biztonsági kockázatokat a megosztani Ukrajnával.

Oroszból fordította Andreas Bredenfeld

Németből fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

Forrás: https://www.ipg-journal.de/rubriken/aussen-und-sicherheitspolitik/artikel/kein-schnelles-ende-6698/

(Dr. Nickolay Kapitonenko, a szerző a Kijevi Tarasz Sevcsenko Nemzeti Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének docense és a Nemzetközi Kapcsolatok Tanulmányok Központjának igazgatója)