Kép: Politika felülről, a bolsevik politikai komisszárok egy harkivi tanácskozáson a mai Ukrajna területén. Fénykép: publicdomain

A harkivi Petro Szlynkóról elnevezett utca már nem viseli ezt a nevet. A 2015-ben elfogadott "Dekommunizációs törvény" értelmében azért nevezték át, mert aki az októberi forradalom következtében 1917 és 1921 között dúló háborúban a bolsevikok oldalán harcolt, azt az ukrán állam a nemzeti függetlenség ellenségének tekinti. Pedig Szlynko, akit 1919 novemberében, mindössze 24 évesen lőttek le az orosz fehérgárdisták, a független, tanácsok által irányított Ukrajna harcosának tekintette magát. Amikor 1918 elején kilépett az Ukrán Szociáldemokrata Munkáspártból (USDRP) és csatlakozott a bolsevikokhoz, nem adta fel az ukrán függetlenséggel kapcsolatos elképzeléseit. Miközben Vlagyimir Putyin azt állítja, hogy a Lenin vezette bolsevikok hozták létre Ukrajnát, a hivatalos ukrán történetírás az ukrán nemzeti identitás halálos ellenségeinek tekinti őket.

Az orosz cári birodalom területeit nem a nemzeti elv szerint osztották fel. Az Orosz Birodalom egészen a végsőkig dinasztikus, nem pedig nemzeti egységnek tekintette magát, amelynek alattvalói elsősorban felekezet és osztály szerint különböztek. A bolsevikok ezzel szemben "a nemzeti önrendelkezés jogának az elszakadásig bezárólag" követelésével azt feltételezték, hogy az emberek különböző népekre, nemzetiségekre és nemzetekre való felosztása nemcsak objektív, hanem az egész emberiséget érinti. A bolsevikok ott is megteremtették a nemzeti identitásokat, ahol azok 1917-ig nem voltak egyértelműek, sőt ismeretlenek voltak. Lenin pártja aktívan részt vett a nemzeti mítoszok megteremtésében.

A nacionalizmus feltalálása

A mai Ukrajna területén 1917-ben az emberek egy családon belül oroszoknak, ukránoknak vagy kisoroszoknak (malorozsnyikok-nak) nevezhették magukat. Az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területeken, a mai Nyugat-Ukrajna területén még több identitás versengett egymással. A nem keresztény lakosság körében sem volt konszenzus abban, hogy a zsidóság felekezetre vagy nemzetiségre utal-e, vagy például valaki elsősorban tatárként, török nyelvűként vagy muszlimként határozta meg magát. A bolsevikok úgy gondolták, hogy minden ilyen kérdésre objektíven helyes választ tudnak és kell adniuk. Az 1917-es februári forradalom után a birodalom számos régiójában fellángoltak a nemzeti mozgalmak. Abban az időben Ukrajna még nem volt olyan terület, amelynek szilárdan meghatározott határai voltak.

A mai Ukrajna területén 1917-ben az emberek egy családon belül oroszoknak, ukránoknak vagy kisoroszoknak (malorozsnyikok-nak) nevezhették magukat.

A bolsevik párton belül nem volt egyértelmű, hogy az eljövendő világköztársaság nemzeti vagy regionális tagegységekből álljon. A "nemzeti önrendelkezési jog" végül a volt cári birodalom azon részein valósult meg, ahol a polgári erők érvényesültek.

Miután a bolsevikok és szövetségeseik 1917-ben összevesztek a Kijevben uralkodó nemzeti mozgalom szervével, az Ukrán Központi Rada-val, több szovjetköztársaságot alapítottak. Ezek a köztársaságok azonban különbözőképpen pozicionálták magukat a kialakuló ukrán identitáshoz képest. Az 1917 decemberében, Harkovban kikiáltott Ukrán Szovjet Népköztársaság vörös zászlaján szintén a sárga-kék nemzeti színek szerepeltek, és egy koalíció kormányozta, amelyben néhány baloldali ukrán szocialista is részt vett. De már 1918 februárjában egy másik független szovjetköztársaságot is kikiáltottak a Donbasszban, az elsőtől való elszakadásként. Az ukrán bolsevik Szemjon Vaszilcsenko nem akart vörös nemzeti államot, és kezdetben az operatív-territoriális felosztás követelésével lépett fel. A Donyec-Krivoj Rogi Köztársaság, ahogy hivatalosan nevezték, az egész ipari régiót felölelte volna, és az orosz és az ukrán egyenrangú államnyelv lett volna. A Lenin körüli pártvezetés hibának tartotta az ipari központ bekebelezését - a Donbassz nélkül Szovjet-Ukrajnának aligha lett volna proletár lakossága és így kevés párttagja. A rövid életű Odesszai (1918. január-március) és Tauriai (Krím és Herszon) szovjetköztársaságok (1918. március-április) nagymértékben a régiókban állomásozó katonák és tengerészek befolyása alatt álltak, és kevéssé képviselték nemzeti ukrán álláspontot. 1918 áprilisára az összes szovjet köztársaságot katonailag szétverték.

Állami ukránosítás

Miután a bolsevikok 1918 végén visszafoglalták a területeket, 1919. március 10-én megalakult az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (USZSZK), amelynek státusza sokáig vitatott maradt. Formálisan függetlennek tekintette magát, de az uralkodó Ukrán Kommunista Párt (KP(b)U) már 1918 júliusa óta az orosz KP egyik ága volt. A bolsevikoknak kevés támogatottságuk volt az ukrán parasztok körében, és az ukrán nyelvű lakosság tömegesen alulreprezentált volt mind a vezetésben, mind a KP(b)U tagjai között, és mindig voltak a függetlenséget támogató hangok. Ugyanakkor mindig voltak olyan hangok, amelyek a köztársaság és a párt nagyobb autonómiáját követelték. Ezek korántsem csak "etnikai" ukránok voltak: Jurij Lapcsinszkij, egy északnyugat-oroszországi nemesi család fia ugyanúgy ragaszkodott a "föderalizációhoz", mint zsidó elvtársa, Szergej Maszlach. Az ukrán szocialista-forradalmárok (borotbisták) és szociáldemokraták (nezalezsnyiki) baloldali szárnyai, akik szintén a »szovjet hatalom« mellett vallottak, különösen aktívak voltak a Tanácsköztársaságért, mint ukrán nemzeti államért folytatott harcban. Két kísérlet is történt egy önálló ukrán KP megalakítására. A borotbisták végül 1920-ban csatlakoztak a KP(b)U-hoz, míg a "független szociáldemokraták" ugyanebben az évben megalapították az Ukrán Kommunista Pártot (UKP), amely a KP(b)U-val párhuzamosan működött 1925-ig. Bár a 3000 tagot számláló UKP irgalmatlanul túlerőben volt a KP(b)U-val szemben, tagjainak többsége ukránként határozta meg magát, míg a KP(b)U-ban továbbra is az orosz nyelvű városi lakosság dominált. A bolsevikok szemszögéből nézve Szovjet-Ukrajna a nemzeti önrendelkezés megvalósulását és a szomszédos államok ukránjainak vonzerejét jelentette volna.

1923-ban a bolsevikok megkezdték az ukránosítás erőltetését. Az egész országban bevezették az ukrán államnyelvű oktatást, és a vezető párttisztségeket ukrán kádereknek kellett betölteniük. Ebben vezető szerepet játszott Joszif Sztálin és bizalmasa, Lasar Kaganovics. Utóbbi, amikor kinevezték az ukrán párt élére, megtanulta az ukrán nyelvet, amelyet, bár Kijev mellett nőtt fel, addig nem sajátított el. Az ukránosítási kurzus valójában a nemzeti identitás kialakulását táplálta. Nőtt az ukrán nyelvű városi lakosság száma.

Az ukrán nyelv tanulásának kötelezettsége azonban a nagyvárosok lakossága körében elutasításra talált. 1917-ben Kijev még mindig az orosz nacionalista pártok fellegvára volt, az iparvidékeket Oroszország minden részéből odaköltözött munkások népesítették be, és a Dnyepertől nyugatra a városokban gyakran a jiddis és a lengyel nyelv is jobban jelen volt, mint az ukrán. 1926-ban Sztálin és Kaganovics a lakosság körében kialakult nyugtalanságot arra használta fel, hogy az ukránosítás úttörőit, az egykori borotbista OlekszandrSumszkijt és a pártveterán Mykola Szkrjepnyket, a Szovjetunió oktatási biztosaiként deviánsnak titulálják. Ezt követte a nemzeti mozgalom azon képviselői elleni kampány, akik az előző években átálltak a bolsevikok oldalára. 1938-ban az orosz nyelv végül kötelező tantárgy lett a Szovjetunióban.

Bár az ukrán mint államnyelv meghonosítása meghiúsult, és a köztársaság és a párt függetlensége szóba sem jöhetett, a bolsevikok megőrizték a nemzeti mozgalom bizonyos ideológiai alapjait: az ukrán nemzetiség és nyelv elismerése, az alternatív identitáskoncepciók (kisorosz, orosz) reakciósként való elítélése, az ukránok által lakott összes terület (Kelet-Galícia, Kárpátalja, Észak-Bukovina) egyesítésének követelése az ukrán anyaországgal. A bolsevikok hozzájárulása Ukrajna létrejöttéhez tehát ambivalens, de tagadhatatlan.

https://www.akweb.de/gesellschaft/politik-der-bolschewiki-fuer-einen-sozialistischen-nationalstaat/ 2023. május 16. Szerző: Evgeniy Kazakov a bremerhaveni Német Emigrációs Központ tudományos munkatársa

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó