Míg egyesek a kormány magatartását az USA iránti "vazallusi magatartásnak" tekintik, mások azt a "német imperializmus újbóli felébredésével" (hányadszorra is?) és egy új "Ostlandrittlovaglással" azonosították.(Az Ostlandrittlovaglás annak a régi hagyományra utal, amelyben a német imperializmus a Kelet – Oroszország – ellen harcolt. Megj. fordító.)
Ezzel szemben itt azzal érveltek, hogy az ukrajnai háború teljesen összetörte a német burzsoázia korábbi kül- és katonapolitikai koncepcióját, és hogy új biztonsági stratégia nem létezik (Der Ukraine-Krieg und die Militäerpolitik der deutschen Bourgeoisie - Az ukrajnai háború és a német burzsoáziakatonapolitkája). Ez az álláspont nem csak olvasóink körében váltott ki egyetértést. Az egyik kritikus például azt feltételezi, hogy a háborúnak nyolcéves előzménye volt, amelyet "az NSZK és Franciaország is az Oroszországgal való katonai konfrontáció felé terelt", aminek következtében Németország "vehemensen beleveti magát ebbe a háborúba", ami egészen "egy háborús kormány felállításáig" megy.
A kritika kiindulópontja a jelek szerint Merkel exkancellár tavaly decemberi interjúja a Minszk I. és II. megállapodásról (2014 és 2015), amelyből a kritikus azt a következtetést vonta le, hogy nyolc éve háborús felkészülés folyik. Az interjú minősítése (erről később) és a kritikára adott válasz érdekében itt kísérletet teszünk arra, hogy a német Ukrajna- és Oroszország-politikát a német burzsoázia helyzetébe, érdekeibe és mozgásterébe helyezzük.
Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy reális képet kell kapnunk e burzsoázia természetéről, valamint az európai hatalmi konstellációról, és ehhez három alapvető történelmi-politikai tényből kell kiindulnunk, nevezetesen a következőkből
Először, ez a burzsoázia csak a második világháború után került hatalomra;
Másodszor, ezt nem magától tette, hanem az USA juttatta oda;
Harmadszor, mivel a német burzsoázia nem rendelkezik atomfegyverekkel, cselekvési lehetőségei katonailag és politikailag korlátozottak.
Az első alapvető tény: a német burzsoázia jellege.
A burzsoázia megítélését dióhéjban összefoglalva: amióta ez a burzsoázia az 1848/49-es polgári-demokratikus forradalomban szövetséget kötött a porosz katonai monarchiával, hogy szembeszálljon a tömegek társadalmi igényeivel, a politikai fölényt más erőkre bízta: a keletnémet Junkertum-ra és – a Weimari Köztársaság közjátéka után, amely ellen harcolt – a Harmadik Birodalom nemzetiszocialistáira[1]. A német burzsoázia majd csak ezt követően, aaz 1945-ös II. világháborús vereség után került hatalomra Németország nyugati részén. Az USA azonban nem engedte hatalomra jutni a burzsoázia addig meghatározó nehézipari frakcióját, hanem Adenauerrel az élén egy másik szárnyat juttatott oda, amely addig a katolikus Centrumpártban szerveződött. Ugyanebben a lélegzetvételben a nehézipart gazdaságpolitikai szempontból az 1951-ben alapított Szén- és Acélszövetség, valamint a Ludwig Erhard által szorgalmazott kartelltörvények [2] tették jogfosztottá.
Más szóval, a második világháború Németország totális vereségével együtt mély törést okozott, amelyből egy más állam alakult ki, a junkerizmus eltűnt a történelemből, és a polgári tábor más formát öltött. A szakadás egyik következménye volt például, hogy az addig a porosz katonai nemesség által irányított hadsereg helyett az 1956-ban alapított Bundeswehr lett Németország első polgári hadserege. Az imperializmus elmélete és a monopolburzsoázia állítólagos állandó uralma alapján lehetetlen megérteni ennek az 1945-ös szakításnak az osztálypolitikai következményeit és így az NSZK későbbi történetét is.
A második alapvető tény: az USA szerepe
A második alapvető tény az USA-hoz való viszonyra vonatkozik: az Egyesült Államok az első világháborúban még kudarcot vallott, a második világháború révén sikerült megvetnie a lábát az atlanti parton, és uralmat szereznie (Nyugat)Európa felett.
Mivel Európában nem kellett és nem is kell megküzdenie a függő komprádor burzsoáziákkal, az USA csak mint védőhatalom tudja fenntartani felsőbbrendűségét egy külső ellenség fenyegetésével szemben - a külső ellenség szerepét korábban a Szovjetunió, ma pedig Oroszország töltötte be. Ezt szolgálja az 1949-ben katonai szövetségként alapított NATO, amelynek Németország a legfontosabb tagja Európában és amely az amerikai hadsereg fő bázisa.
A dolgok természetéből adódóan katonai alapú fölény fenntartása azt jelenti, hogy Washington attól függ, hogy az Oroszországgal fennálló feszültségek fennmaradnak-e, vagy újak keletkeznek-e.Ezzel szemben Németország minél jobban elszakad az USA-tól, annál inkább ki tudja terjeszteni saját hegemóniáját Európa felett és feszültség mentesíteni tudja kapcsolatát Oroszországgal.
A harmadik alapvető tény: nincs nukleáris fegyver
A harmadik alapvető tény Németország katonai státuszát, itt a nukleáris fegyverek kérdését érinti.
Az 1950-es és 1960-as években Adenauer és Strauß Nyugat-Németország újrafegyverkezése során megpróbált atomfegyvereket szerezni, de a nyugati szövetségesek egységes frontjával szemben le kellett mondaniuk róla. Ez a mai napig nem változott, így Németország (Japánhoz hasonlóan) más nagyhatalmakkal, például Franciaországgal vagy Nagy-Britanniával ellentétben minden valószínűség szerint a jövőben sem fog atomfegyverrel rendelkezni.
Ha az "imperializmus" kifejezésnek van értelme, akkor annak katonai alapúnak is kell lennie. Mégis, a baloldalon mindeddig nem volt érzékelhető vita arról, hogy mit jelent a nukleáris fegyverek hiánya. Pedig ennek a ténynek elemi következményei vannak a német burzsoázia katonai és politikai cselekvési lehetőségeire nézve: ahhoz, hogy ne legyen zsarolható az atomhatalom Oroszországgal való kapcsolataiban, egy nyugati atomhatalomra kell támaszkodnia, és a dolgok jelenlegi állása szerint ebben csak az USA vagy Franciaország jöhet szóba. A NATO keretein belül Németország politikai osztálya eddig az USA nukleáris védelemre vonatkozó ígéretével élt, és nem válaszolt Franciaország többszöri ajánlatára, hogy Németországot a "force de frappe" (francia fegyveres erők nukleáris ereje) ernyője alá vonja.
Az enyhülés politikája a cselekvési lehetőségek kiszélesítése érdekében
Az 1970-es években az akkori szociálliberális koalíciós kormány egy (kezdetben hevesen vitatott) új "Ostpolitik" (keleti politika) révén Németország mozgásterét kívánta bővíteni az NDK és a háború utáni európai határok elismerésével, valamint a Szovjetunióval való kapcsolatokban az enyhülés és bővítés erősítésével. Ez Washington ellenállásával szemben azért volt lehetséges, mert az USA akkoriban a vietnami háborúban rekedt és a vereség miatt meggyengült. Ezért az enyhülési politikára való áttérést még a burzsoázia "atlantista" frakciójával szemben is keresztül lehetett vinni.
1990 után a politikai osztály vitát folytatott arról, hogy az újraegyesült Németország megnövekedett súlya nem vezethet-e a kül- és katonapolitika átrendeződéséhez. A "hatalmi állam" kontra "kereskedelmi állam" címszavak alatt lefolytatott vita egyöntetű következtetése az volt, hogy a "hatalmi állam" politikája két vesztes háborúba vezette Németországot. Ezzel szemben egy "polgári hatalmi" politikával, a katonai erőről való lemondással kombinálva, sikerült Németország európai pozícióját nagymértékben megerősíteni [3].
Ezen az úton az enyhülés politikája most egy lépéssel továbbment, és az "Európa közös házának" kialakítása érdekében Oroszországgal egy úgynevezett "biztonsági partnerség" létrehozását tűzte ki célul. Az "Ostpolitik" ilyen kiterjesztését ekkorra már az egész burzsoázia elfogadta, így azt minden politikai táboron keresztül minden német kancellár, Kohltól Schröderig és Merkel-től Scholz-ig minden német kancellár követte. Csak az "atlantisták" kisebbsége ellenezte minden pártban, és kritizálta az USA-tól való növekvő távolságot.
A fejlődés akkor érte el az előzetes csúcspontját, amikor a Schröder-kormány Franciaországgal (az úgynevezett "régi Európával") együtt 2003-ban szembefordult az USA iraki háborújával, és az USA nem tudott hatékony ellenintézkedéseket tenni, mert az öbölben való részvételük miatt éppoly legyengültek, mint amikor a vietnami háború az enyhülés politikáját létrehozta.
A 2014-es és 2015-ös minszki megállapodások
Ezzel vissza is érkeztünk kiindulópontunkhoz: mit kezdjünk ezzel a háttérrel azzal a kijelentéssel, hogy Németország Franciaországgal együtt állítólag nyolc éve készül katonai konfrontációra Oroszországgal - ami azt jelentené, hogy 2014/15-ben alapvető változást hajtott végre kül- és katonapolitikájában?
Ez a kijelentés nyilvánvalóan arra az interjúra utal, amelyet Merkel exkancellár a ZEIT című hetilapnak adott 2022. december elején (ZEIT 51/2022). Ebben kijelentette, hogy a részvételével megkötött minszki megállapodásokkal időt akartak adni Ukrajnának: "Ezt az időt arra is felhasználta, hogy megerősödjön, ahogyan ez ma látható".
De mit is jelent ez a kijelentés? Nem mond mást, mint hogy Franciaországnak és Németországnak, akik a megállapodást Oroszországgal és Ukrajnával megtárgyalták, nem volt és most sem érdeke, hogy Ukrajna Oroszország kezére kerüljön. Ebből arra következtetni, hogy háborút akartak Oroszország ellen, nem tükrözi sem a nyilatkozat tartalmát, sem a két ország érdekeit. Mind német, mind francia részről a megállapodások politikai célja az volt, hogy az európai-orosz kapcsolatok ne sérüljenek, és ne engedjék, hogy Európában újabb feszültségek keletkezzenek, annak ellenére, hogy 2014-ben Oroszország annektálta a Krímet. Ezért a 2014-es és 2015-ös minszki megállapodások a Donbassz-ban a szeparatisták által alapított donyecki és luhanszki "népköztársaságok" körüli fegyveres konfliktusok békés rendezését irányozták elő, ami a tűzszüneten és a nehézfegyverek kivonásán túl a szeparatista területek különleges státuszának biztosítását is magában foglalta, beleértve az önkormányzati jogokat és a nyelvi önrendelkezést.
A "normandiai formátum" - az USA nélkül
Németország és Franciaország azonban a házigazda nélkül cselekedett. A minszki megállapodások döntő gyengesége a tartalmon túl az volt, hogy azokat az úgynevezett "normandiai formátumban" kötötték, amelyben Oroszország, Franciaország, Németország, Németország és Ukrajna egymással tárgyalt - az USA-t pedig kizárták.
Az Egyesült Államoknak az öreg kontinensen való megalakulása óta minden európai ügybe beleszólása volt. Bár nem európai hatalom volt, mégis magától értetődően helyet követelt magának az 1973-ban alapított Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciában (EBESZ), amely az 1990-es évek elején fontos szerepet játszott a páneurópai biztonsági struktúra átalakításában, és 1995-ben átalakult az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben (EBESZ).
Ha most Oroszországgal, Franciaországgal és Németországgal együtt a nagy európai kontinentális hatalmak arra vállalkoztak, hogy az USA bevonása nélkül egymás között rendezzenek egy fegyveres konfliktust a kontinensen, akkor Washingtonban meg kellett kongatni a vészharangokat. Ha nem akarták kockáztatni, hogy elveszítik az öreg kontinens feletti uralmat, akkor reagálniuk kellett, és ez a minszki megállapodás bukását jelentette.
Ennek érdekében a 2013/14-es "Majdan" puccs után az ukrán kormányon belüli és kívüli nacionalista erőkre lehetett támaszkodni, amelyek nem voltak hajlandóak elismerni a Donbassz orosz többségű lakosságának önrendelkezési jogát, még a tervezett korlátozott formában sem.
A minszki folyamat szabotálása
Miközben tehát Párizs és Berlin arra használta fel Ukrajnára gyakorolt befolyását, hogy a minszki folyamatot békésen lezárja, Washington Londonnal együtt fegyverekkel látta el a minszki megállapodás fegyveres ellenfeleit, például az ultranacionalista reakciós Azov-zászlóaljat, és katonai kiképző missziókat hajtott végre. A minszki megállapodások végrehajtásának alapfeltételeként a Donbassz-ban elfogadott állandó tűzszünet soha nem valósult meg.
Már a minszki megállapodások elszabotálása előtt is az európai feszültségkeltés másik eszköze volt Ukrajna felvétele a NATO-ba, ami Oroszország számára vörös rongy volt. 2008-ban a bukaresti NATO-csúcson azonban csak elvben adtak kilátást Ukrajnának a csatlakozásra, mert Franciaország és Németország közösen megakadályozta az USA és Nagy-Britannia által javasolt közelebbi időpontot. Angela Merkel ebből az alkalomból arra figyelmeztetett, hogy ne ingereljük feleslegesen Oroszországot, és ne kockáztassuk Kelet-Európa destabilizálását.
A Krím 2014-es orosz megszállása alkalmával az USA növelte a nyomást az európai NATO-államokra a fegyverkezés megerősítése érdekében. Az Oroszország elleni szankciók mellett különösen a védelmi kiadásaikat kellett növelniük, amihez többek között megerősítették azt a kötelezettségüket, hogy a mindenkori bruttó nemzeti össztermék legalább 2%-át fegyverkezésre kell fordítaniuk. A német kormány azonban nem tett semmit az elméletileg vállalt kötelezettség nemzeti költségvetésben történő megvalósítása érdekében, hanem megerősítette, hogy a stabilitás nem elsősorban katonai, hanem politikai feladat. Mindenekelőtt elutasította az Oroszországgal való kapcsolatok befagyasztását, ahogyan azt az USA követelte, és ellenezte Moszkva elszigetelését azzal, hogy mantraként ismételgette, hogy Európa biztonsága csak Oroszországgal együtt és nem Oroszország ellenében teremthető meg.
A Northstream 2 körüli vita
A Berlin és Washington közötti titkos küzdelem a Northstream 2 balti-tengeri gázvezeték körüli vitában csúcsosodott ki, amelyet Oroszország és Németország közösen finanszírozott, és amelyet politikailag a kölcsönös kapcsolatok hídjaként és a békés együttműködés szimbólumaként üdvözöltek.
A 2012-ben üzembe helyezett NorthStream 1 gázvezeték már korábban is heves bírálatokat váltott ki Washingtonban. Lengyelország és a balti államok (valamint a németországi "zöldek") támogatásával az amerikai kormányzat most világossá tette, hogy semmilyen körülmények között nem fogadja el a Northstream 2-t. A már megkezdett építkezés leállítása érdekében szankciókat vetett ki a vezetéképítésben részt vevő vállalatokra, amelyek azonban csak késleltetni tudták a befejezést, megakadályozni nem, mert azokat a német kormány utólag törölte.
Biden amerikai elnök ezután nyilvánosan bejelentette, hogy országa gondoskodik arról, hogy a gázvezeték ne induljon el, ha Oroszország megtámadja Ukrajnát. A bejelentés egy szövetséges szuverén állam nyílt megsértése volt, a német kormány részéről semmilyen reakció nem érkezett.
Egy reakciós orosz állami doktrína
Az Oroszországgal és az európai-orosz kapcsolatokkal szembeni folyamatos angolszász provokációs politika végül a Putyin-kormány reakciójának köszönhetően sikerre vezetett.
A moszkvai oligarchák egy olyan állami doktrínát követettek, amely a forradalom előtti nagyoroszországi cárizmusra hivatkozott, amelyet Lenin a népek börtönének minősített. Az oligarchaklikk elítélte az októberi forradalom nemzetiségi politikáját, és nemcsak a NATO-csatlakozás jogát tagadta meg Ukrajnától, hanem az önrendelkezési jogot is, és a történelmi Oroszország részévé nyilvánította őket.[5] Ukrajna államiságát megkérdőjelezve Putyin csapatai 2022 februárjában megszállták a szomszédos államot, és azt "speciális hadműveletnek" nyilvánította a "fasizmus alóli felszabadítás" érdekében.
Ám sem a reguláris, korrupciótól sújtott hadsereg, sem a "Wagner-csoport" zsoldoscsapatai, sem a csecsen törzsi egységek nem voltak képesek a "különleges műveletet" a tervek szerint győzelemre vezetni, azaz gyorsan leigázni az országot és bábkormányt beiktatni. Ehelyett az ukrán ellenállás lehetőséget biztosított az USA számára, hogy saját katonai támogatásán túl a NATO európai tagjai fegyveráradatot szállítsanak a megtámadott országba. Így Washington az ukrán hadsereg támogatásával anélkül tudott és tud háborúzni Oroszország ellen, hogy saját csapatait kellene bevetnie.
Az USA diadala
Egy szellemes vicc (bonmot) szerint Talleyrand francia diplomata egyszer azt jegyezte meg a háborúról, hogy az rosszabb, mint a bűn - az ostobaság. Ukrajna megtámadásával a Putyin-kormány lényegében az ellenkezőjét érte el annak, amit akart:
- A gyors győzelem helyett egy kimerítő háborúra került sor, amely minél tovább tart, annál inkább gyengíti Oroszországot;
- ahelyett, hogy Ukrajnát visszahozták volna a nagyorosz anyaországba, az oroszellenes ukrán nacionalizmus erősödött;
- ahelyett, hogy a NATO-t távol tartották volna Oroszország határaitól, a NATO most Ukrajna segítségével háborút folytat Oroszország ellen, Finnország és Svédország pedig csatlakozik a NATO-hoz, ami komoly stratégiai vereséget jelent Oroszország számára.
Ezzel szemben az US-politika aligha lehetne sikeresebb, mert Oroszország mint nemzetközileg versengő hatalom lemaradt, és az Oroszországgal való francia-német együttműködés megszűnése visszaállította az USA hegemóniáját Európa felett. Ezért a "Nyugat"[6] újonnan megerősödött vezető hatalmaként az USA most már a Kínával való konfrontációra koncentrálhat az általa meghatározott "szabályokon alapuló nemzetközi rend" érvényesítése érdekében.
Diadalának megkoronázásaként az amerikai kormányzat végül 2022. szeptember 26-án végrehajtotta Biden bejelentését, és felrobbantotta a Northstream vezetéket, hogy örökre megakadályozza az Oroszország és Németország közötti energiaszövetséget.
Fiaskó a német burzsoázia számára.
A német politikai osztály számára az ukrajnai orosz invázió teljes fiaskót jelentett. Az a kísérlet, hogy az Oroszországgal folytatott "közös biztonság" politikája révén megszabaduljon az USA-tól való függőségtől, egy csapásra meghiúsult; Németországot visszaszorították Washington karjaiba és nukleáris ernyője alá. A Scholz kancellár által meghirdetett „Zeitenwende“ (Fordulópont) egyik első intézkedése volt az az addig vitatott döntés, hogy F 35-ös vadászgépeket szerezzenek be a Németországban tárolt amerikai atomfegyverek szállítására.
Ugyanakkor Európa megosztott. Lengyelország, Norvégia és a balti országok Washington legszorosabb szövetségeseiként lépnek fel Franciaországgal és Németországgal szemben, és különösen Lengyelország mindent megtesz, hogy Oroszország és Németország között harmadik hatalomként az USA-nak kedveskedjen.
Egyelőre semmi jele annak, hogy a kormány részéről új kül- és katonapolitikai stratégia születne. Egy magabiztos nemzeti burzsoázia a washingtoni háborús és megosztó politikáját felhasználhatná arra, hogy kilépjen az USA-val kötött szövetségből és a NATO-tagságból. De ez a burzsoázia egy szomorú alakokból álló osztály; létezése során soha nem volt képes történelmi tettre. A kormány még egy bizottságot sem hozott létre a Northstream 2 felrobbantásának hivatalos kivizsgálására, mert fél, hogy nyilvánosan kell állást foglalnia, ha a vizsgálat során kiderül, hogy a támadás kitervelői Washingtonban vannak.
Annál abszurdabb, amikor egy kommunista mozgalom képviselői az örökös német imperializmusról szónokolnak, és nem fosztják meg magukat attól, hogy egy új "Ostlandritt"-ra figyelmeztessenek.
-------
Idén február 25-én Berlinben nagy tüntetés volt az ukrajnai háború ellen, amelyre Alice Schwarzer és Sahra Wagenknecht hívott fel. Az általuk írt "Kiáltvány a békéért" a pacifizmus talaján mindkét háborús fél ellen fordul; elítéli az orosz inváziót, valamint az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokat, és azonnali békeszerződést követel. Ha ebből tartós tömegmozgalom alakulna ki, egy antiimperialista-forradalmi baloldal vihetné bele azokat az álláspontokat, amelyek a háború okaiból és jellegéből fakadnak:
Németország ki a NATO-ból - NATO ki Németországból!
Nincs támogatás Oroszországnak és az ukrajnai háborúnak!
Nincs szankció Oroszország ellen a tömegek hátán!
Békét a népek és nemzetek önrendelkezési joga alapján!
Jegyzetek
[1] Az "Aufsätze zur Diskussion" (EssaysforDiscussion) című folyóiratban az itt érintett történelmi kérdéseket évek óta vizsgálják; legutóbb két könyvkiadvány jelent meg a témában: "Deutschland 1914 – Vom Klassenkompromisszum Krieg" (Németország 1914 - Az osztálykompromisszustól a háborúig) és "DieverloreneDemokratie - DerKrieg und dieRepublik von Weimar" (VSA-Verlag: Hamburg 2014 és 2017).
A témával való foglalkozás egyik eredménye többek között az a felismerés volt, hogy az imperializmus elmélete alkalmatlan a német történelem szakadásainak magyarázatára.
[2] Ma a nagyrészt exportra termelő autóipar, amelynek legfontosabb külföldi értékesítési piaca Kína, hasonlóan központi helyet foglal el, mint annak idején a nehézipar. A kérdés tehát az, hogy a burzsoázia hogyan fog tartósan megbirkózni azzal, hogy az Egyesült Államok időközben Kínát az általa meghatározott "szabályokon alapuló nemzetközi rend" fő ellenségének nyilvánította.
[3] Az ukrajnai háború és a német burzsoázia katonapolitikája = https://kommunistische-debatte.de/?page_id=2346
[4] Trump amerikai elnök, aki 2017-ben lépett hivatalba, a NATO kapcsán saját álláspontot foglalt el, amiről itt nem lehet beszélni.
[5] Erről Ditte Gerns alapvető elemzése: "Az osztálykérdés - A bolsevikok és a nemzetek önrendelkezési joga" = https://www.jungewelt.de/artikel/442254.marxismus-leninismus-eine-klassenfrage.html.Lásd még A. Schröder: A nemzetek önrendelkezési joga és kritikusai; in: Azd 95/2022 = https://kommunistische-debatte.de/?page_id=2359
[6] Közelebbről megvizsgálva a „Nyugat” kitalált szellemnek bizonyul egy egységként működő politikai blokk értelmében, az orosz propaganda ezzel a kifejezéssel próbálja elterelni a figyelmet arról, hogy maga Putyin Oroszországa okozta az Ukrajna elleni támadást, amellyel a vezető európai kontinentális hatalmakat az USA oldalára terelte.
Ahol egykor szovjet és szövetséges katonák fogtak kezet, most a békéért tüntetések zajlanak. Forrás: https://www.unsere-zeit.de/ausgabe/uz-vom-15-april-2022/
+++++++++++++++++
Mit akarunk?
Amint azt a „Kommunistische Debate” internetes projekt neve is sugallja, szándékunkban áll hozzájárulni a Német Szövetségi Köztársaság baloldali és kommunista erőinek alapvető elméleti és politikai kérdéseiről folyó vitához, nyilvános platformot biztosítani egy ilyen kezdeményezéshez. Ezekről az alapkérdésekről alkotott nézetünk saját munkánk fókuszpontjaiból adódik (a lista a témák aktuális rangsorát is tükrözi):
- A munkásmozgalom története: A munkásmozgalom európai és ázsiai vereségeinek okai mindeddig nem kellően kidolgozottak. Az okok tisztázása nélkül a jövőben nem lehet sikeres politikát folytatni.
- Az NSZK társadalmi viszonyainak és az NSZK nemzetközi politikában betöltött szerepének elemzése.
- Részvétel a baloldal aktuális politikai vitájában.
A projekt támogatói a nyugatnémet marxista-leninista mozgalom soraiból kerülnek ki, amelyből az 1970-es években kiváltak. Mindhárom területen olyan nézeteket képviselnek, amelyek a német baloldal domináns pozícióival ellentétben alakultak ki. A konkrét álláspontok a szövegekből derülnek ki, amelyek többsége az „Aufsätze zur Diskussion” (Tanulmányok a vitához) folyóiratban vagy független kiadványokban jelent meg. Kapcsolat: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.; Postfach 10 02 29, 45802 Gelsenkirchen.
A projekt minden érdeklődő számára nyitva áll. Az ellentmondásos vita a projekt alkotóinak kifejezett szándéka (lásd: Beitragsenden Hozzászólás küldése).
Forrás: https://kommunistische-debatte.de/?page_id=2655
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
