– Azt gondolom, hogy az Ukrajna felosztására vonatkozó elképzelések rendkívül veszélyesek és nem számolnak a következményeivel. Figyelve és tanulmányozva azokat a törekvéseket, eseményeket, folyamatokat, amelyek az Európai Unióból indulva – a Keleti Partnerség stratégiájának az érvényesítésére – 2009 óta zajlanak, megállapítható, hogy az Ukrajnával kapcsolatosan érintett szereplők – az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és maga Ukrajna – nem vették figyelembe az utóbbi egységes államkénti felszámolódásának eshetőségét. A cél nyilvánvalóan az egész és egységes Ukrajna leválasztása volt Oroszországról. Ez az ábránd hajtotta végső soron a húsz év alatt valamennyi ukrán elnök stratégiáját is. Leonyid Kucsma könyvében például az egységes ukrán nemzet identitásának forrását abban vélte meglelni, hogy „Ukrajna nem Oroszország”. Viktor Juscsenko támadóbb volt, szerinte az ukránok minden korábbi búját-bánatát, sikertelenségét napjainkig az oroszok okozzák. Juscsenko és hozzá kapcsolódóan Julia Timosenko a „narancsos forradalomban” az egység zálogát az „Egy ország, egy nyelv, egy nemzet” jelszavának katalizátori hasznosulásában bízva hirdette meg, kizárva minden orosz jelenlétet. Azzal, hogy kurzusuk ideológiájába visszahozták az ukrán nacionalizmust, a hozzájuk való lojalitás kritériumává tették az ukrán államiság kontinuitásaként azokat a történelmi kristályosodási pontokat – Hmelnyickij, Mazepa, Bandera és mások személyét, továbbá a 30-as évek éhínségét, a Holodomort – gyűlöletet hívtak elő az oroszokkal szemben.

Ukrajna önálló államiságának és geopolitikai kapcsolódási lehetőségeinek kérdőjeleit nem oldotta fel a negyedik történelmi ciklus sem. Viktor Janukovics, államfőként többet törődött saját és „családja” gazdasági, vagyoni pozícióinak erősítésével, mint az ország krónikusan válságos állapotának feloldásával. Képtelen volt határozott döntéseket hozni Ukrajna nemzetközi elkötelezettségeit illetően is. „Vonakodó csatlós” szerepet játszott mind az Európai Unió, mind Oroszország irányában. Ez az elvtelen kapkodás és bizonytalanság végül – az EU-val kötendő társulási megállapodás visszautasításával – ürügyet szolgáltatott az amerikai és európai politikusok által kezdeményezett, a nyugat-ukrajnai orosz-ellenes nacionalista mozgalmak felhasználásával kirobbantott felkeléshez.

A 2012-ben lezajlott parlamenti választás, és az azóta eltelt nem egészen két év feszültségei, a 2014 februári erőszakos államfő-buktatás, a korábban kormányzó nacionalista politikai erők és a fasisztoid Szvoboda párttal kötött koalíciójuk puccsista hatalomváltása, az ebből keletkezett polgárháború pedig mind azt mutatják, hogy az össznemzeti identitás hiánya katasztrófába sodorta az országot. Ez a tény lehetővé tette, hogy Ukrajna geopolitikailag érzékeny helyzetét az érintett nagyhatalmak olyan stratégiai erőpróbává változtassák, amelynek a következményei során Ukrajna elveszítheti jelenlegi területei egy részét, s önálló államisága is elbizonytalanodhat.

Abból kell kiindulni, hogy az ukránok történelme során önálló országuk a jelenlegi határok között soha nem létezett. A Szovjetunió nyugati határait a II. világháborúban győztes szövetséges hatalmak megállapodásai alapján húzták meg. Úgy alakult, hogy jelentős területek és más történelmi múlttal, identitással rendelkező népek – amelyek korábban Lengyelországhoz, Csehszlovákiához, Magyarországhoz, Romániához tartoztak – váltak a Szovjetunió részeivé. Az 1991-ben kivált önálló, független Ukrajna pedig örökölte e határokat, s így magáénak tudhatja Galíciát, Kárpátalját, Észak-Bukovinát, Besszarábia egy részét stb. Ugyancsak megörökölte a más okokból és körülmények között az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz került Krím félszigetet, Harkovot, a Donbasszt, vagyis a Donyec-medencét és másokat keleten és délen. (Megjegyzem, a helyzetet még bonyolítja a térséget érintően Moldávia és Románia, Bulgária és Dobrudzsa, Magyarország és – Erdéllyel kapcsolatban – Románia stb. történelmi viszony-rendszere).

Rettegve figyelem azoknak a felelőtlen politikusoknak a kalandorságát, akik nem veszik észre a „dominó-effektus” bekövetkeztének veszélyét, vagy ennek tudatában mégis megkockáztatják – valamilyen sajátos geopolitikai érdekük érvényesítésére hivatkozva – Ukrajna szétszedését. Hiszen aki például Galíciát akarja leválasztani Ukrajnáról, annak számolnia kell azzal, hogy azonnal mozgásba jönnek az előbb említett területek is. Mindegyik kelet-közép-európai országban jelen vannak azok a nacionalista és revansista erők, amelyek – tekintet nélkül a következményekre – készek megváltoztatni a kialakult viszonyokat, ahogyan Jugoszláviában is történt. Ugyanakkor az ukrán probléma azért is bonyolultabb, mert a részekre bomlás következményei átlépik az ország határait, és felrobbanthatják az egész kelet-közép-európai régiót. Ukrajna játszhatja ehhez a gyutacs, a detonátor szerepét.

Ukrajna új ország, sokrétegű múlttal és számos, bonyolult szövésű jelenlegi folyamattal megáldva. Nem volt elegendő a több mint két évtizedes függetlenség ahhoz, hogy stabilan rögződjön állami egységessége. A múltból örökölt feszültségek, szembenállások, az önállósággal járó kockázatok transzformálódnak a jelenlegi viszonyokba. Ezeknek a rendkívül bonyolult hátterű kérdéseknek a megválaszolását főként abból a felismerésből lehet csak levezetni, hogy a Szovjetunió felbomlásából megszülető Ukrajnára kettős feladat várt: az önálló és egységes nemzetállam újraalapítása, valamennyi népcsoport és vallási közösség által elfogadott identitással; és hatékony, a világ fő folyamataihoz konvertálható társadalmi-gazdasági-politikai rendszer kialakítása. Az ukrajnai elit, az oligarchák és a politikai osztály ezt a feladatot eddig nem tudta teljesíteni. Egymással küzdenek a hatalomért és a nemzetközi erőforrásokért. Ennek is következménye, hogy a „sérelempolitika” erősebbnek bizonyult a közös, egységes nemzeti identitás meggyökeresítésénél. Ebből pedig polgárháborús helyzet és az ország részekre szakadása következhet.

Tovább lehetne azokat az érveket sorolni, amelyek a szeparatizmus és a revansizmus jelentkezésére utalnak. Ennyiből is világos azonban, hogy a jelenlegi megközelítésekben nem igazán érzékelhető a dominó-hatás felismerése a kelet-közép-európai országokban. Mindenesetre még van idő arra, hogy a felelősen gondolkodó ukrajnai legitim politikusok közös erőfeszítéssel útját állják az „országbontóknak”.

– Lengyelország – amely a cári időkben maga is orosz kormányzóság volt – nosztalgiával tekint egykori területeire, lengyel turisták mindennapos látogatók Lembergben, a galíciai tájakon. Varsóban ezek elvesztéséért az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktumot kárhoztatják. Mi a hivatalos lengyel álláspont az ukrajnai válságról és saját szerepükről a megoldásban?

– Lengyelország a kezdetektől “advocator” szerepet formált magának. Ukrajna mentoraként igyekszik a nemzetközi fórumokon – döntően saját elképzelései és érdekei szerint – befolyásolni az ukrajnai ügyeket. Ebben benne van az is, hogy az oroszokkal szembeni hagyományos averzióikat átszármaztatják az ukránok képviseletére is. Természetesen az olyan történelmi sérelmek, mint a Molotov-Ribbentrop paktum, vagy Katyn és más világháborús tragédiák kiemelten szerepelnek a jelenlegi lengyel politikában. Ez az előítéletes, russzofób magatartás jellemezte azoknak a lengyel személyiségeknek a szerepvállalását, akik Ukrajna EU-kapcsolatainak kialakításánál bábáskodtak. Sokan vannak ilyenek, mert szinte minden bizottságban, tárgyaló delegációban képviselteti magát Lengyelország. Az unió Keleti Partnerség projektjét is – a svédekkel együtt – a lengyelek kezdeményezték, s az ezzel kapcsolatos dokumentumok magukon viselik Varsó keze nyomát. A kudarcba fulladt vilniusi csúcsértekezlet előkészítésében is döntő szerepet játszott a volt lengyel államfő, Aleksander Kwasniewski, aki éveken át folyamatosan tárgyalt Julia Timosenko szabadon bocsátásáért, mint ami az ukránok EU-integrációs társulásának alapvető feltétele. A Majdan tüntetésein is megjelent, miként Jacek Saryusz- Wolski európai néppárti lengyel képviselő, az EP alelnöke, aki fel is szólalt, biztatva a nacionalistákat a hatalomátvételre. Meg kell említeni, hogy Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter volt az egyik aláírója annak a dokumentumnak, amely hozzásegítette az ukrán nacionalistákat és nácikat a hatalom fegyveres megragadásához 2014. február 21-én. Igaz, utóbb azt nyilatkozta, hogy az csak egy szignó volt a részéről, és nem garanciavállalás. Más uniós vezetők mellett Donald Tusk lengyel miniszterelnök is támogatta, hogy az EU hozzon büntetőintézkedéseket Oroszországgal szemben, annak ukrajnai szerepvállalásai miatt.

Hosszan lehetne még sorolni a lengyelek „gondoskodásának” bizonyítékait, de mind egy irányba mutatnak: az ukránokat leválasztani az orosz kapcsolatokról és lengyel felügyelet mellett „átvezetni őket Nyugatra”. Ugyanakkor a hivatalos lengyel viszony ambivalens Ukrajna felosztásához. Természetesen minden politikai erő felháborodottan elítéli a Krím félsziget elcsatolását, viszolyog a dél-keleti részek ”szeparatista lázadásától”, de nem mond véleményt a galíciai eseményekről, a Jobb Szektor vandál pusztításairól. Ez utóbbi azért is érdekes, mert számos esetben lengyel turisták is megszenvedték a fegyveres atrocitásokat. A Galíciával kapcsolatos lengyel viszonyt talán az jellemezheti adekvátan, hogy ha úgy alakulna a helyzet, szívesen fogadnák kiválását Ukrajnából – akár önállósult államként, akár sajátként – de lehetőleg ukránok nélkül.

– Kárpátalját Moszkva annak idején, 1945 után Magyarországtól „örökölte”, – bár e régió Trianontól az I. bécsi döntésig Csehszlovákiához tartozott. Jelenleg is határos Szlovákiával és Magyarországgal, ámde határozottabb szó inkább csak Budapest felől hallatszik, az is az ott élő magyarok védelmében. Elképzelhető-e, hogy ezen a határszakaszon is megnő a feszültség?

– Szerencsére Kárpátalját még csak a “szele” érte el a hegyeken túli felfordulásnak. A Szvoboda párt aktivistái azonban évek óta borzolják a magyar lakosság idegeit és teszik próbára türelmét. A Vereckei Hágón álló emlékművet folyamatosan és „szorgosan” rongálják. Ezzel együtt a magyarok szervezeteit inkább az anyaországból érkező politikai impulzusok feszítik szét. A mostani budapesti kormány többnyire nem Ukrajnával foglalkozik, hanem ha Kijevbe látogatnak képviselői, ott is Kárpátaljáról tárgyalnak. Lényegében tudomásul veszik az ukrán történéseket és visszafogottan, ám feszült figyelemmel – mondhatni ugrásra készen – kísérik a bomlási folyamatokat. Ezt támasztja alá az a bejelentés, hogy Budapesten „rendkívüli” tanácskozást tartottak a V4 – Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia – kormányfői, határozatot fogadva el az ukrajnai eseményekről. Magyar kezdeményezésre összeültek a belügyminiszterek is, hogy egyeztessék az esetleges tennivalóikat. Közös nyilatkozatot fogadtak el az ukrán válsággal kapcsolatban, e szerint megerősítik a koordinációt, felkészülve arra az esetre, ha „Ukrajnából tömeges menekült-beáramlás indulna”. A magyar kormány ezen kívül, azért – biztos, ami biztos alapon – saját „operatív törzset” is munkába állított, nagy titkolózással a tevékenységéről.

Igazi feszültséget a magyar szélsőjobb okoz. Az Európa Tanács legutóbbi parlamenti közgyűlésén például a Jobbik képviselője visszakövetelte Ukrajnától a „magyarok Kárpátaljáját”. Gaudi-Nagy Tamás kifejtette, hogy „Ukrajna mesterségesen létrehozott állam”, és nem lehet helye a magyarok és ruszinok lakta Kárpátalján. A Jobbik ilyen és hasonló megnyilvánulásai kapcsán ugyan magyarázhatott Martonyi János külügyminiszter, de igazából a magyar kormány inkább agyonhallgatta, mintsem elhatárolódott volna ettől a revansista demonstrációtól.

– Ukrajna kapcsán a legkeményebb támadások Bukarest felől érik Moszkvát, az amerikaiak egyetértő támogatásával. Az oroszok sem fogják vissza saját médiájukat: a napokban, Odessza felszabadulásának 70. évfordulóján bő teret szenteltek televíziójukban a Hitler-szövetséges román csapatok akcióinak, benne több tízezer zsidó legyilkolásának az ukrajnai kikötővárosban és környékén. Emlékezetes, hogy a Szovjetunió széthullása óta Románia intenzíven dolgozik Moldova, az egykori Besszarábia „visszatérítésén”, de nem feledkezik meg Észak-Bukovináról sem. Mit szólnak mindehhez Kijevben?

– Először arról, hogy Oroszországban lényegi változás tapasztalható a történelem értelmezésében. Megnyílt szinte valamennyi archívum. Olyan dokumentumokat, filmeket, fotókat stb. tesznek hozzáférhetővé, illetve publikálnak, amelyek nyomán számos eddigi ismeretünk az ellentétébe is fordulhat. A szemléletváltás többek között abban nyilvánul meg, hogy a történéseket nem ideológiai alapon, vagy adott időszak politikai érdekei alapján mérlegelik, hanem a megtörténteket tényszerűen adják közre. Így lehetnek például az oroszok történetének részesei az uralkodásuk 300 évfordulójára ez évben emlékező Romanovok, éppúgy, mint a hatalmukat megdöntő bolsevikok, vagy a polgárháború mindkét oldala, a fehérek és a vörösök azonos módon, s az emigránsok is mindahányan. Mindenről és mindenkiről azt írják, mondják, ami tényszerűen történt, ami megilleti őket. Ebbe a folyamatba tartozik az is, hogy míg korábban a II. világháborúban a szovjetek ellen harcolók mindegyike „német fasiszta” volt, addig most már konkrétan megnevezik, hogy például a Krímben, Szevasztopolban, de akár Odesszában a román csapatokhoz milyen kegyetlenkedések fűződtek. Valóban az ukrajnai fejlemények kapcsán jelenleg a román politikusok támadják a legkeményebben Moszkvát. Kirívó példaként említhető Dan Dungaciu politológus szereplése – aki moldovai állampolgársággal is rendelkezik, és korábban a Moldova Köztársaság ideiglenes államfőjének tanácsadója is volt, – gyakran ismerteti a médiában Moldova felosztási terveit. Az az álma – mint számos más román nacionalistáé –, hogy akár az orosz-barát erők kezén lévő Dnyeszter-mellék területe nélkül is csatlakoztassák Moldovát az Európai Unióhoz. Azután pedig – erről már Traian Basescu államelnök is nyilatkozott – egyesítsék Romániával. Dungaciunak ez az elképzelése egyfajta kvázi-prognózis Ukrajna számára is. „Semmi baj nincs abból, ha szétesik Moldova, s főleg ha ez lesz a sorsa Ukrajnának is” – hirdeti. A Rosszijszkije Vesztyi című hetilap – idézve az Adevarul román központi napilapot – azt írja: „Románia soha nem titkolta revansista vágyait és arra irányuló 'stratégiai kurzusát', hogy létrehozza Nagy-Romániát, méghozzá Moldova, valamint ukrán területek – Észak-Bukovina, Gerc körzete, Dél-Besszarábia, vagyis Odessza megye legnagyobb részének bekebelezésével. A Rosszijszkije Vesztyi információi szerint Románia már most „fegyveres beavatkozásra készül Ukrajnában, abban az esetben, ha ott elkezdődik a polgárháború. Jelenleg a román ügynökök már aktívan tevékenykednek a Csernovci, az Ivano-Frankivszki, az Odesszai megyékben annak érdekében, hogy kedvező előfeltételeket alakítsanak ki egy lehetséges intervencióhoz. Magában Romániában a központi sajtó erre készíti fel a közvéleményt. Az Ukrajnában kialakult eseményeket kihasználva, január 25-től gyakorlatilag minden jelentős tömegkommunikációs eszköz elkezdte a valamikori román területek védelméért induló, Ukrajnával szembeni katonai intervenció felhívásainak közlését”.

Kijevben a hatalom működtetésének feladatait ellátó pártvezérek, úgy tűnik, ügyet sem vetnek ezekre az ország egységét veszélyeztető megnyilatkozásokra, mert annyira beszűkíti figyelmüket az oroszokkal szembeni gyűlölet. Dungaciu a Majdanon is szerepelt, s biztatta nacionalista elvbarátait az oroszok kiűzéséért folytatott további küzdelemre, bármi áron is.

– A fentiek ismeretében a fő kérdés jelenleg mégis a kelet-ukrajnai megyék sorsa, az ott élő orosz lakosság helyzetének, nyelvhasználatának alakulása. Moszkva az ország föderális berendezkedését favorizálja, ez Putyinék szerint megoldást jelentene a többi bizonytalan jövőjű ukrajnai terület hovatartozásának alakulására is. És Ön szerint?

– A Krím és Szevasztopol már levált Ukrajnáról és az Oroszországi Föderációhoz csatlakozott. Jelenleg ennek az aktusnak a jogi és technikai folyamata zajlik. E félsziget minden oldalú szanálása Oroszországra vár. Ukrajna megmaradt részeit – az orosz vezetéssel történt megállapodások alapján(!) – az amerikaiaknak és az EU-nak kellene szanálnia. Ez a konszolidációs folyamat azonban kivitelezhetetlennek tűnik. A puccsista hatalom nem tud mit kezdeni azzal az állapottal, hogy nem az orosz hadsereggel kell harcolnia. Hiába mondja, hogy "veszélyben Ukrajna!”, nem tud erre mozgósítani, és arra sincs ereje, hogy leszerelje a Janukovics hatalmát megdöntő és a belpolitikai helyzetet ma is uraló fegyvereseket (Jobb Szektor, stb.).

Nem ugyanaz az elképzelésük a jövőt illetően az amerikaiaknak és az EU meghatározó szereplőinek (főként Németországnak). A németek már a mielőbbi konszolidációt szorgalmazzák, de ehhez túl erős a náci szárny a puccsisták között. Hiába küldték nagyon gyorsan haza Julia Timosenkót, aki – miként egyes ukrán lapok kommentárjai írták – „a hajfonatával együtt az agyát is elhagyta”, s pártján, a Batykivscsinán belül sem tud rendet teremteni. Indulni akar az elnöki hatalomért, de ahhoz háttérbe kell szorítania Turcsinov ideiglenes elnököt, Jacenyuk kormányfőt. S még ott szerepel az Udar párt vezetője,a bokszbajnok Klicsko is, aki a puccs óta szinte eltűnt a színről, átadva elnökjelöltségét a felkelés egyik finanszírozójának, az oligarcha „csokoládékirály” Pjotr Porosenkónak (aki egy magyarországi édességgyár tulajdonosa is). Az amerikaiak közül a republikánusok támogatják a Jobb Szektort, és számukra az a jó, ha fennmarad a káosz (a „matykovscsina”) és a polgárháborús feszültség. Ilyen körülmények között ijesztgetni lehet az orosz beavatkozás rémével. A demokraták távlatosabban gondolkodnak (két év múlva elnökválasztás) és olyan megoldást keresnek, amelyik az oroszokat mégis bent tartaná a szanálásban, mert túl nagy az összeg (évi 30 milliárd dollár is lehet!), és nem akarják elveszíteni az egyéb jellegű együttműködés lehetőségét (például az afganisztáni kivonulásban, az iráni, a szíriai, az arab-izraeli stb. konfliktusok rendezésében) sem. Mindeközben a nácik (a Szvoboda Párt és az újabbak) nem kívánnak visszavonulni, nem mondanak le a hatalomról, a megszerzett pozíciókról. Sőt! A Jobb Szektor és társai párttá alakultak és indították vezérüket, Dmitro Jarost az államelnöki posztért. Miután a Nemzeti Gárda az ellenőrzésük alatt áll és a nehéz fegyverekhez is hozzájutottak, elindultak a déli- és keleti régiók „megfegyelmezésére". A Harkov-Ogyessza vonal alatti régiók még csak szerveződnek, de már követelik a krímihez hasonló népszavazást és a (megmaradó) ország föderalizálását. Amiként romlik a helyzet e régiókban – már Donyeckben, Harkovban, Luganszkban ki is kiáltották a „Népi Köztársaságokat” – úgy radikalizálódnak ezek a szerveződések, és elkerülhetetlen lesz a – sajnos véres – összecsapás a Nemzeti Gárdával, a Jobb Szektorral és azokkal a külföldi zsoldosokkal, akiket az oligarchák béreltek fel a regionális zendülés letörésére. Eddig a nyugat-ukrajnaiak szembenállása a dél- és kelet-ukrajnai lakosokkal polgárháborút feltételezett. A külföldi bérgyilkosok jelenléte azonban olyan jellegű beavatkozás, amelyet sem az amerikaiak, sem az EU-, sem az orosz vezetők nem tűrhetnek el. A hatalmat gyakorló kijevi kormány (mostanában csak “huntának” titulálják őket) közben bevetette a hadsereget is saját dél-kelet ukrajnai állampolgárai ellen. Ezt olyan vérlázító aljasságnak tartom, amilyent utoljára Pinochet tábornok követett el Chilében.

Ukrajnának déli és keleti területein négy atomerőműve működik, dnyepropetrovszki üzemekben szerelik össze az orosz hadsereg legtitkosabb rakétáit, számos intézmény található itt, amelyek az űrkutatásban vesznek részt az oroszok oldalán, stb. Feltételezhető, hogy Oroszország csak addig marad kívül a folyamatokon, ameddig e területeken az orosz nemzetiségűeket nem kezdik gyilkolni, illetve ameddig az államtitkok biztosan nem kerülhetnek idegenekhez. Ha ez bekövetkezik új helyzet áll elő. Békés megoldásra akkor lenne lehetőség, ha – félretéve geopolitikai érdekeiket – az EU és az USA vezetői nem Oroszországot akarnák mindenáron sarokba szorítani, hanem elfogadnák az oroszok érdekeit is, belátnák érveik probléma-megoldó képességét. A napokban elfogadott genfi egyezmény a négy érintett között tartalmaz ilyen kompromisszumot, de annak értelmezése a felek részéről szembe megy egymással. Ha nem tudják leszerelni Kijevben a Majdant, akkor a dél-keleti önvédelmi erők sem hagyják abba az önszerveződést és a föderáció követelését. Le kellene tehát mindenkit szerelni, nemzeti kerekasztal mellé ültetni minden ukrajnai politikai tényezőt, s meg kellene alkotniuk azt a forgatókönyvet, amely új alkotmányt, föderatív politikai rendszert és minden népcsoport és felekezet igényeit kielégítő össznemzeti identitást eredményező fejlődési stratégiát hozna létre. Ezt garantálhatná az USA és az EU egyrészről, az Oroszországi Föderáció a másikról. Mindemellett az ukrán konfliktus szerves részeként jelenik meg a térségben a világgazdasági válság újabb fordulója is. Ezt erősítheti fel az Ukrajnát minden bizonnyal rövidesen megrázó államcsőd veszélye; illetve az Oroszországgal szemben foganatosítani szándékozott szankciók és az azokra adandó válaszlépések következményei.