Ezt nem csupán a hazai tudományos élet, illetve az Afrika iránt elkötelezett civil szervezetek, de a kormányzati szféra is felismerte. Sőt a kontinens iránti pozitív érdeklődés örvendetesen nő az egyetemi hallgatók és az átlagemberek körében is. Mindezek ellenére az átlag magyar állampolgár, de még a politika iránt érdeklődők is sajnálatosan keveset tudnak az Afrikában zajló folyamatokról, bár a kontinens közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Nagyságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, és népessége meghaladja az ezermilliót. Mára a több mint kétszázmilliós Nigéria, a százmilliót meghaladó Egyiptom, a több mint hatvanmilliós Dél-afrikai Köztársaság már nem mellékszereplője a világgazdaságnak. Az itt található szénhidrogén-, gyémánt-, arany-, réz-, urán-, platina-, foszfátvagyon hihetetlenül felértékelődött. Angolában olajat találtak, Dél-Afrika a BRICS tagja lett. Destabilizálta Afrika északi féltekét az Arab Tavasz, jelentőssé vált az Afrikán belüli migráció és infláció. Kialakultak Afrika gazdag és szegény országai. Az európai jólét ígérete a jövőben egyre inkább milliószámra csábítja a reménytelen helyzetű, a háborúk és a szárazság okozta éhínség felkavarta régiók népességét Európába.
Afrika az elmúlt évszázadokban alárendelt, sokszor kiszolgáltatott szerepet töltött be a nemzetközi rendszerben. Ahhoz azonban, hogy a kontinens és annak országai a nemzetközi közösség ténylegesen is egyenrangú tagjai legyenek, még hosszú az út. Afrika gazdasági felzárkózása a 21. század legelején megkezdődött, és az eredmények már jól láthatók. Ez azonban nem elegendő: ha a növekedés hasznát kevesek fölözik le, Afrika nem lesz képes a 21. század kihívásainak megfelelni.
A negatív sztereotípiák és gyakran hamis közhelyek alapvetően a múltból, a 20. század végéről, különösen az 1990-es évtizedből öröklődtek, amikor Afrika „a világtérképről lecsúszóban lévő” kontinensnek számított. A felfedezések korában az ún. megkerülendő kontinens − útban a fűszerkereskedelem központjai felé −, majd a gyarmatosítás bebetonozta az előítéleteket. Ezen az 1960-as és a korai 1970-es évek afro-optimizmusa sem tudott elfogadható mértékben változtatni.
Mára, a globalizált nemzetközi rendszerben, újabb nekifutás előtt állunk. Az afrikai kontinenst különösen érzékenyen érinti a klímaváltozás, mert a száz legsérülékenyebb ország több mint fele Afrikában található. Kiemelten veszélyeztetett a Száhel-övezet (a Szahara és a nedves szavanna között húzódó sáv), amelynek ökológiai egyensúlya az 1970-es években bomlott meg. Ebben a térségben, a klímaváltozás még súlyosabb következményekkel jár a mezőgazdaságra. Tetézi a bajt, hogy a megnövekedett szárazság, az aszályok és a vízhozamok csökkenése, újabb gazdasági válságokat von maga után. A csökkenő terméshozamok, a bizonytalanság és az élelmiszer-biztonság hiánya instabilitást idéz elő, amelynek következményei a súlyos társadalmi gondok, klímamigráció.
Új fejlemény Joe Biden Afrikával kapcsolatos ígérete (2022. december 16.): humanitárius segítségnyújtásra alkalmas segélyalapot hoz létre. Az amerikai elnök ezzel próbálja erősíteni hazája pozícióit a befolyásért folytatott harcban, amelyben, mint mondta: „Kína és Oroszország jobban áll”. Kína alig több mint két évtized alatt ipari szuperhatalommá vált, és „puha erő projektjeivel” a közelmúlt vakcinadiplomáciájával, orvosi felszerelések adományozásával újszerű partnerként közelít a kontinenshez. A Konfuciusz intézetek növekvő száma, nagyszabású kulturális fesztiválok szervezése, ösztöndíjak adományozása mind-mind Kína erős jelenlétét és befolyásának növelését szolgálják a kontinensen.
Az orosz Wagner-csoport zsoldosainak afrikai megjelenése Maliban szintén új momentum.
A ENSZ kéksisakosok nyugat-szaharai jelenléte, az ENSZ-határozatok nem teljesítése is, alig ismert Magyarországon. Marokkó egy évvel függetlenségének elnyerése után magának követelte az akkor még Spanyolországhoz tartozó nyugat-szaharai területet, amelyre már korábban is igényt formált. Nyugat-Szahara önállósági törekvései 1973-ban, a Polisario Front megalakulásával, felerősödtek. A marokkói kormány, főként gazdasági érdekből, az ország északi területein elhelyezkedő foszfátbányák miatt bevonult a területre, de a lakosság támogatásával a Polisario is folytatja függetlenségi harcát. A marokkói erők kivonását a területről 2017 februárjában jelentették be, de a kivonulásra eddig nem került sor, és Nyugat-Szahara továbbra is gyarmati státuszban van. Az immár állandósult marokkói megszállás a gazdasági erőforrások kiaknázásával jár. A foszfát, a hal és az olaj felkeltette a nyugati vállalatok érdeklődését, és Marokkó 2005-ben halászati partnerségi megállapodást kötött az Európai Unióval, amelynek értelmében a tagállamok halászati engedélyt kaptak az Atlanti-óceán nyugat-szaharai vizein. Nyugat-Szahara a világ második legnagyobb foszfátexportőre is lehetne, de nem az, mivel a nyersanyagot Marokkó termeli ki és viszi a világpiacra.
A szaharaiak ügyét gyakran külföldön, legutóbb egy berlini tanácskozáson képviselték. Felszólították az Egyesült Nemzetek Szervezetét és a Biztonsági Tanácsot, hogy a MINURSO (Az ENSZ nyugat-szaharai népszavazási missziója az ENSZ nyugat-szaharai békefenntartó missziója) révén vállaljanak felelősséget az 1991-es és 1997-es megállapodásokban előírt nyugat-szaharai népszavazás lebonyolításáért. Felszólították az ENSZ-missziót, hogy garantálja az emberi jogok tiszteletben tartását a megszállt nyugat-szaharai területeken. Dicsérték az Afrikai Unió (AU) „rendíthetetlen” álláspontját. Felszólították az Európai Uniót, támogassa Afrika utolsó gyarmatának felszámolásához vezető demokratikus megoldást, és leszögezték, hogy a semlegesség nem lehet opció a megszállással szemben. Afrikában sok a megoldandó probléma, egy dolog viszont biztos: jó lenne, ha a volt gyarmatosítók Afrika népeinek boldogulásán és nem kifinomultabb kiaknázásán munkálkodnának.
Budapest, 2023. január 26.
