Fotó:Oleg Pereverzev / Reuters

II. világháborús emlékmű az észak-ukrajnai Trosztyánez városában,  Szumi régióban (2022.3.28.).

2021. december közepén Oroszország ultimátumot intézett a NATO-hoz és az USA-hoz, hogy garantálják, hogy Kijev nem kerül be a nyugati katonai szövetségbe, és kezdjék meg a tárgyalásokat az európai biztonsági rend átalakításáról. Erre a javaslatra a Nyugat soha nem szándékozott érdemben válaszolni, ez azt jelentette volna, hogy kényszerhelyzet nélkül feladja a 30 éves bekerítés eredményeit. De valószínűleg már sejtették, hogy a dolgok most komolyra fordulnak. Az egy évvel ezelőtti "pár éves" időszakban, amelyet Oroszország "partnereinek" adott gondolkodási időnek, éppen az ellenkezője történt: felesküdtek egymásnak az "egység" fenntartására. Ez eddig bevált, legalábbis abban az értelemben, hogy senki nem akar elsőként kilépni a sorból azok miatt a nehézségek miatt, amelyeket ez a "nyugati egység" a saját hazája számára is jelent. A tetőgerendák viszont ropognak.

Szilárdan a nyeregben

Ennek fényében nagyon furcsának tűnt Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek a 2022. február eleji "müncheni biztonsági konferencián" tett lépése: Zelenszkij kijelentette, hogy országának meg kellene fontolnia, hogy visszavonja az atomfegyverekről való 1994-ben kinyilvánított lemondását.

Ez a kijelentés mindenekelőtt abban az értelemben volt furcsa, mert egy olyan politikai vezetés, amelyik atomfegyvereket akar szerezni, nem a nyílt színpadon papol erről, hanem csendben tényeket teremt. Eltekintve attól a ténytől, hogy az USA-nak azonnal Zelenszkij kezére kellett volna csapnia. De nem ez volt a helyzet. Ezért ésszerűnek tűnik feltételezni, hogy Zelenskij nyilatkozata egy Washingtonnal egyeztetett provokáció volt. A cél az volt, hogy Oroszország vezetését idegessé tegyék. Ugyanakkor az ukrán hadsereg jelentősen - az akkor még a "kontaktvonal" mentén működő EBESZ-misszió szerint - négyszeresére fokozta a donyecki és luganszki "népköztársaságok" elleni tüzérségi tüzet. Ezzel azt a benyomást akarták kelteni, hogy egy szárazföldi offenzíva van küszöbön. Lehet, hogy így volt; de ezt egyhamar nem fogjuk megtudni.

Ettől kezdve az események egymást követték. Az orosz Állami Duma néhány napon belül úgy döntött, hogy diplomáciai úton elismeri a két köztársaságot - ezt a lépést az orosz vezetés évek óta okkal kerülte. Mert ez szakítást jelentett volna a minszki megállapodással ("Minszk II"), amelyhez Oroszország azzal a céllal csatlakozott, hogy Ukrajnát visszakényszerítse oroszbarát polgáraival kötött kompromisszumra. Egy ilyen kompromisszumot a Majdan vezetése korábban elítélt, és Ukrajna később sem szándékozta megkötni, az EU vezetői pedig hagyták, hogy Ukrajna ezt megtegye. Mert, ahogy Angela Merkel december elején nyíltan kijelentette, a Minszk II-t azért hozták létre, hogy megtévesszék Oroszországot, és időt nyerjenek Ukrajnának, hogy katonailag megerősítse magát.

Amikor Vlagyimir Putyin 2022. február 24-én átgördítette a tankokat az ukrán határon, három fő háborús célt jelentett be: Ukrajna "denácifikációját", azaz a rendszerváltást egy Oroszországgal együttműködni hajlandó vezetés javára; Ukrajna "demilitarizálását", ami valamivel később úgy fogalmazódott meg, hogy az ukrán fegyveres erők létszámát 100 000 főre kell csökkenteni, támadó fegyverek nélkül. Véletlen vagy sem, de ezek a feltételek szinte egybeestek azokkal, amelyeket az első világháború győztes hatalmai diktáltak a legyőzött Német Birodalomnak. És harmadszor, a donbászi köztársaságok lakói elleni "népirtás befejezése".

Tíz hónappal később mindebből semmi sem valósult meg. A Zelenszkij-rezsim a korábbinál szilárdabban ül a nyeregben, részben azért, mert a háború első heteiben betiltottak minden "oroszbarátnak" minősített vagy legalábbis kompromisszumkész politikai opciót,  aktivistáikat személyesen is üldözték. Az ukrán hadsereg erősebb, mint korábban, és alapos modernizáción ment keresztül, különösen a háború során: a NATO-arzenálból származó modern felszerelések vették át a harcok során megsemmisült régi szovjet fegyverek helyét. Kijev számára ez még mindig "túl kevés", de a NATO számára ez olyan sok, hogy a berlini és washingtoni katonai logisztikusok most megkongatják a vészharangot, hogy nehéz lesz rövid időn belül újra leszállítani mindazt, amit a háború első hónapjaiban Kijevnek átadtak és amelyeket most pótolni kell. Ami pedig a donbásszi köztársaságok lakosainak "népirtását" illeti, az orosz fél által ennek nevezett tevékenység - a városok és települések gyakorlatilag mindennapos tüzérségi és rakétás bombázása - minden érzékelhető korlátozás nélkül folytatódik.

Területi nyereségek és veszteségek

Ehelyett Oroszország olyasmit ért el, amit legalábbis nem nevezett meg nyíltan célként, amikor megindította az Ukrajna elleni támadást. Az Ukrajna déli partvidéke mentén végrehajtott területi hódítások elegendőek voltak ahhoz, hogy szárazföldi folyosót hozzanak létre a Krímbe, így a katonai és polgári ellátás nem csak attól az egy hídtól függ, amelynek sebezhetőségét egy 2022. október eleji támadás bizonyította. De ennél többet, plusz a Krím szabályozott vízellátását, nem értek el. Az "új orosz területek", amelyeket Oroszország ősszel hivatalosan is orosz területnek nyilvánított, nincsenek szilárdan orosz ellenőrzés alatt. Ismétlődő támadások történnek: decemberben például egy fontos híd ellen Melitopol külvárosában.

Oroszországnak más ideiglenes területi nyereségekről is le kellett mondania: a Kijevtől északra, Csernihiv és Szumij környékén fekvő területekről, ahonnan az orosz hadsereg március végén ismét visszavonult, miután a gyors meglepetésszerű támadás koncepciója súlyos veszteségek árán kudarcot vallott. Hódításainak véget vetett  az északkeleti Harkiv régióban, amelyet szeptemberben ki kellett ürítenie az ukrán ellentámadás miatt. És a Herszon körzetnek a Dnyiprótól északra fekvő részét is, ahonnan az orosz hadsereg november elején önszántából kivonult, mert az állásokat már nem lehetett tartani, miután Ukrajna megsemmisítette a Dnyipron átvezető utánpótlási útvonalakat.

Oroszország azonban politikai szinten élte át a legnagyobb bukást. Vlagyimir Putyin elképzelését, miszerint az orosz csapatokat egy olyan népesség üdvözölné, amely még mindig alapvetően oroszbarát, a tények megcáfolták. Itt az orosz hírszerzés korábban jelentős kudarcot vallott, és nyilvánvalóan kedvező jelentéseket készített. Az ukrán társadalom, még ha nem is kényszerült erre minden alkalommal, egységesen fellépett Oroszországgal szemben. Ukrajnában a megkérdezettek 97 százaléka nevezi most "ellenségnek" Oroszországot; a háború előtt ez az arány 70 százalék körül volt. A két "testvérnemzet" orosz narratívája így összeomlott. Ebben Oroszországnak jelentős felelőssége van. Miután Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krímet, és támogatta a Donbassz elszakadását, akaratlanul is elősegítette Ukrajna "politikai ukránosítását". Ukrajna leginkább oroszbarát régiói kiestek a politikai életből, és ezentúl ki kellett maradniuk belőle. Utólag visszatekintve ez egy újabb súlyos tévedés volt, bár nem az elmúlt évben. De 2022-ben megbosszulta magát.

Forrás:https://www.jungewelt.de/artikel/441770.jahresr%C3%BCckblick-der-sieg-blieb-aus.html

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó