Humanitárius segélyt vittünk Donbasszba. Mindenféle pátosz vagy felesleges hivatalosság nélkül. Néhány dolgot - gyógyszereket, könyveket - mi magunk gyűjtöttünk össze és vásároltunk, barátaink segítségével. A tizenéveseknek szóló ismeretterjesztő, történelmi és szórakoztató irodalom az otthoni polcokról került le.

Két autóval utaztunk Szentpétervárról a moszkvai hóesésben, a voronyezsi téli esőben és a rosztovi sztyeppék szelében. Ami korábban határátkelőhely volt, ma már csak okmány- és rakományellenőrző pont. Ellenőriztek és átengedtek minket. Ha nincs sorban állás, az egész eljárás tíz percet vesz igénybe.

Vasárnap este volt, egyik autó a másik után haladt Donyeck felé. Az emberek a hétvége után tértek vissza Oroszországból. Igaz, az ellenkező irányban is sor állt. Sok doni ember tölti a hétvégéket otthon és dolgozik munkanapokon a Rosztovi régióban.

A közeledő frontvonal feszültsége érezhető volt, de nem túlságosan. Bajtársaim, veterán harcosok, azt mondták: átmegyünk Makéjevka városon, kövessetek minket, nehogy lemaradjatok. Időnként gyorsítani fogunk, nincs messze a frontvonal, vannak tüzérségi becsapódások.

Aggódni kezdtem, rájöttem, hogy nem fogok tudni olyan nyugodtan vezetni, mint kétezer kilométeren át Rosztovig...

A »megváltozott világ« érzete azonban nagyon gyorsan elmúlik. Amikor most minden nap átmegyünk Makejevkán, Donyeckből és Donyeck felé haladunk az autóáradatban, és a távolban egy kis zúgás hallatszik, majd a fül megtanulja megkülönböztetni - kitől és honnan származik a zaj -, szinte nevetségesnek tűnnek azok az első donbászi beszélgetések. Azt hiszem, általánosságban véve a srácok befogadtak minket. Elvégre azelőtt csak a szentpétervári kávéházakban kommunikáltunk...

Mindenesetre már ott, a DNK - a Donyecki Népköztársaság közigazgatási határa közelében is tapasztalható volt az érzés, hogy ez egy ország és egy állam. Ez a mi földünk, a sajátunk, a mi véreink, csak a szenvedés földje, ahol nyolc éve folyik a háború, amelyet ukrán, amerikai és bármilyen más tüzérségi rendszerből egy többnyelvű ellenség ostromol és ágyúz, elfedve azt a vágyát, hogy ukrán nevével és ukrán bábhatalmával eltiporja és kiszorítsa Oroszországot.

***

Csulkovka faluban, egy magánházakból álló területen szálltunk meg. Az egyik velünk jött veterán katona anyósának az otthonában. Maga a háziasszony, akit mindenki csak Mamának hív, a hatvanas éveiben jár, öt évet töltött a »fronton«, ahol a katonáknak főzött. A vacsora csodálatos volt. És micsoda borscs...

... Mennydörgés hallatszott, és a háziasszonyunk azt mondta: most teázunk, én meg elmegyek Milkához hajat festetni.

Társam, a figyelemre méltó szentpétervári művész, Murad Gauhman mondja nekem, miközben ezeket a sorokat írom:

- Donbászban ténylegesen a családok harcolnak.

És ez valóban így van. A háziasszonyunk, amikor 2014-ben épphogy elkezdődtek a harcok, eladta az ékszereit, minden értéktárgyát, ami neki és a lányának volt, és a ház másik felében 15-20 fős csapatokban befogadta a fiúkat, etette őket, mosott, majd néhány hónap után maga ment a frontra.

Nem csoda, hogy a katonák Mamának hívják.

***

Donyeck fölött a csillagos ég. Süvítések hallatszanak, majd számos becsapódás történik. A híd közelében lévő kórházba tartottunk...

...Este elmentünk a központba, kávét ittunk egy patakparti tavernában. Donyeck kivilágítva nagyon hangulatos. Újévi kivilágításban fénylik az egész város. Mindenütt fényfüzérek felirattal: »Boldog új évet, 2023!«  Nyolc év háború után - díszkivilágítás az utcákon. Ezeknek az embereknek a bátorsága csodálatra méltó.

 Párok sétálnak a rakparton. Nevetés. Belélegzik a fagyos levegőt, csókolóznak.

Ilyenkor hidegek az esték.  A szenes kályha fűt. Ha az ember kilép a házból, még a kabátot is fel kell venni mert rögtön megcsap a hideg. El lehet képzelni, milyen lehet a srácoknak az őrségben. Jól felöltözve még így is melegük van.

Elmeséltek nekem egy helyi igaz történetet. Már nem fiú, egy komoly férfi, fedőneve Ricsi (megváltoztattam a neveket, nem félelem miatt, csak a biztonság kedvéért). 2015-ben a felderítésnél szolgált. Donyeckben találkozott egy Verának nevezett lánnyal. Olyan állapotban volt azonban, hogy nem akart senkit sem látni. Nem akart új kapcsolatot vagy barátokat. Tehát még semmi sem történt közöttük.

Aztán elterjedt a hír, hogy egy bizonyos Ricsinek szétlőtték a lábát. Vera rohant, hogy megkeresse őt a kórházakban és a halottasházakban. Ricsi azt mondja, el sem tudja képzelni, milyen lehet egy lábnélküli ember élete. A történet pedig szerencsésen alakult...

Szerencsére Ricsi él és virul, akkoriban az ukránok még csak meg sem sebesítették őt.
Ő és Vera még mindig együtt vannak, és hallani kellene, milyen szeretettel beszél róla.

***

Elmentünk Jaszinovatajába. A város a DNK katonai dicsőség díjas városa és a legnagyobb közlekedési csomópont 21 km-re Donyecktől, nyolc éve gyakorlatilag a frontvonalon fekszik. A helyőrség két-három kilométerre van. Ma az emberek vagy az »élet útján« jutnak el Jaszinovatajába, amely mezőkön és vasúti síneken keresztül vezetett azokban az időkben, amikor az ellenség szinte a városhatárig ért, és minden utat szétlőttek, vagy megkerülik, Makéjevkán keresztül.

Hoztunk ajándékot a 93 éves nagymamának, aki túlélte a leningrádi ostromot, és élete hátralévő részét Donbászban élte le. Az ajándék némi humanitárius segély a helyi könyvtár és múzeum számára, otthonunkból gyűjtött könyveket a tizenéveseknek, anyagokat az érettségi vizsgákra való felkészüléshez, Perelman szerző matematika és fizika feladatgyűjteményét, történelmi gyermeklexikont, orosz nyelvű szótárt az iskolásoknak és sok szép apróságot. Beszélgetni mentünk a polgármesterrel, az optimista és figyelmes Dmitrij Sevcsenkóval, aki magabiztosan mondja: bármennyire is nehéz, a város tovább fog élni.

Hogy milyen árat fizettek ezekért a szavakért, azt lehetetlen érzékeltetni. A bombázások nyolc év alatt Jaszinováta lakásállományának 70%-át megrongálták. Ám itt nincsenek olyan hatalmas rongálódások, mint Abháziában. Mindent azonnal kijavítanak, az ablakokat behelyezik, hogy megakadályozzák a csőtörést, a csöveket befoltozzák, hogy bent tartsák a meleget.  Anna Bondár alpolgármester meséli: Képzeljük csak el, hogy az emberek azzal jönnek hozzánk, hogy nem távolították el az udvarukról az avart. Úgy tűnik számomra, hogy ez a legjobb bizonyítéka a munkánknak. A várost nyolc éve bombázzák, 10 percenként víjjog a tüzérségi tűz, az utakat szétlőtték, a frontvonal két kilométerre van, és most az udvaron maradt avar a legnagyobb probléma.

Egyébként a jaszinovatajai kiszáradt falevelek sok embert zavarnak. Amint megérkeztünk a fényűző Jaszinovaja állomásra, az egykor egyik legnagyobb rendező pályaudvarra, az állomás vezetője, Jelena Alipa éppen Denisz Sinkarenko elvtársunkat, a donbászi veteránt és szentpétervári önkormányzati képviselőt szidta, amiért tavaly februárban Szentpéterváron járt, és hogy itt nem takarították el a havat. Jaszinovatajában, különösen az állomáson, a napi bombázás alatt, mindent kitakarítanak és leporolnak. De Szentpétervár az más kategória - Oroszország kulturális fővárosa, és ez pedig egy katasztrófa.

Miközben meséli az ablakon túl, körülbelül egy kilométerre innen egy becsapódás hallatszik. Denis elpirul, majd érkezik egy másik - távolabbról, viszont erősebb robbanás lehetett.

Aztán a teánál ez a csodálatos asszony, az állomás vezetője elmeséli, hogy Péterváron a piacon egy eladónő, aki megtudta, hogy Donbaszból jött, megkérdezte tőle: "Mondd, téged erőszakkal hurcoltak Oroszországba?”

Jelena állomásfőnök elkeseredik, mert megértette, hogy a mi orosz hátországunk olyan messze van - az ő küzdelmüktől, szerencsétlenségüktől és megpróbáltatásaiktól, és még inkább attól az ártól, amit azért fizetnek, hogy Oroszországgal vannak...  Nagyon magányosnak érzi magát. Megszólal és a következőket mondja: "Oroszország nélkül egyáltalán nem létezhetnénk, Oroszország az egyetlen reményünk. Őszintén szólva biztosak vagyunk benne, hogy mi vagyunk Oroszország". Ránéz a szentpétervári bolti eladóra, és nem érti, hogy elhiszi-e az elmondottakat vagy sem…

Jaszinovatajában van egy "Harmatcsepp" folklóregyüttes. Februárban a tagjai felvettek egy dalt, és elmentek a frontra, és van Puskinról elnevezett szoba is a könyvtárban és a múzeumban, mögötte pedig játszószoba a gyerekeknek, így a kicsik nem töltenek túl sok időt az utcán - hisz ott bármikor lőhetnek. A Puskin-szoba egyben írószoba is, ahol a gyerekek újra megtanulják, hogyan kell kézzel írni egyszerű, nem elektronikus leveleket és képeslapokat.

A városi múzeumot Larisza Ivanovna Iscsenko kulturális alpolgármester és társai hozták létre a háború alatt.  Azonnal látszik, hogy mind a múzeum koncepciója, mind a kiállítás kemény, nyilvánvalóan nem a békés időkben született - annyi otthonosság, egyszerűség, tisztaság és igazság van benne. Úgy tűnik, hogy a múzeumban összegyűjtötték és újrateremtették a második haza képét, amely az egyetlen dolog, ami megmentheti az embert a kétségbeeséstől, amikor a világ a szeme előtt omlik össze.

***

Ahogy elsétáltunk Zinaida Boriszovnához, a 93 éves nagymamához, a leningrádi ostrom túlélőjéhez, aki idős korában ugyanúgy várta a győzelmet ebben a háborúban - mint ahogyan gyermekként várta a győzelmet abban a háborúban - két fekete udvari kutya szaladt felénk az udvarra folyamatosan érkező bombázások hangjára. "Ó, én félek a kutyáktól!" - kiáltott fel Anna, a társunk a helyi közigazgatásból, és mindenki nevetett. A földön robbanásoktól zúg a levegő, nyolc éve a fronton, a városból a legközelebbi Makijivkába egyetlen ütött-kopott kisbusz jár ("már négyet elvesztettünk" - mondta a polgármester), ez az egyetlen közlekedési eszköz Donyeck és Oroszország többi része felé, ha nem autóval utaznánk... és ő azt mondja fél a kutyáktól. Ez tényleg vicces.

Egyébként Donyeckkel és Makéjevkával ellentétben, ahol az utcai reklámok homályosak, Jaszinovátán nincsenek utcai reklámok. A bejáratnál csak két lerobbant reklámtábla van. És ez így igaz, Donyeck egy frontmenti város, Jaszinováta egy frontváros.

***

Dmitrij Sevcsenko, Jaszinováta vezetője szerint: "Amikor Oroszország elindította az különleges hadműveletet, meg voltunk győződve arról, hogy néhány hét, és vége lesz. És vége is lett volna, ha a kijevi bábkormánnyal állunk háborúban. Ám lengyel zsoldosok álltak Jaszinováta közelében még 2015-ben is, és most mi harcolunk, nos, tudjátok kivel".

Hozzáteszi a következőket: "Az első szakaszban elvesztettük az ideológiai háborút. Most, hogy nem a kommunikációról, hanem a tartalomról van szó, lehetőségünk van arra, hogy megnyerjük a versenyt. Elég, ha csak tanúskodunk. Nem hazudok. A pátosz senkit sem fog meggyőzni. Nem fognak beszélni a TV képernyőn a katonai elemzők, akik nem látták a frontot, akiknek következtetései és előrejelzései másnapra elfelejtődnek. Egyszerűnek kell lennie ennek. Akárcsak a Jaszinuvata története".

Nyolc év a frontvonalon, néhány tucat kilométerre a donyecki körgyűrűtől. A háború évei alatt, e tavasz legnehezebb napjaira a lakosság száma 30 000-ről 10 000-re csökkent. Most azonban növekszik. Valahol tizenötezer körüli a városban élők száma. A polgármester szerint, ezt a növekedést a kenyéreladásban látják.

Igaz, hogy Jaszinovataja nem egy kihalt város, bár a szüntelen bombázás alatt az emberek olyan gyorsan futnak fel és alá az utcákon, házról házra, ahogy csak tudnak.

A gyerekek többsége távoktatásban tanul, sokan közülük Oroszországba, Rosztov régióba kerültek. De láttunk egy kis csoport fiatal katonát, akik a múzeum melletti iskola előtt gyakorolnak. "Úttörők?" - kérdezte a múzeum ablakán kinézve fiatal kísérőnk és segítőnk, Vlad, a kronstadti kadét alakulat végzőse. Nem tudott a donbászi kadétokról.

A jaszinovátai polgármesternek, Dmitrij Sevcsenkónak teljesen igaza van. Meg lehet és meg is kell nyernünk az ideológiai háborút. Elég, ha csak nem hazudnak. A valótlanságok, a hamisítások (ahogy a hazugságokat mostanában szeretettel nevezik) ellenségünk fegyvere, aki tudja, hogyan kell a közönségnek ehető és gyorsan oldódó szemetet becsempészni. A válaszunknak a tanúságtételnek kell lennie. Közvetlenül személytől személynek. Egyszerű tanúságtétel a hűségről, a szilárdságról és az ellenállásról.

***

Donyeck külvárosában bolyongok. A házak nem elegánsak, normálisak, viszont az emberek nem élnek gazdagon. Járok és azon gondolkodom, hogy miért vagyok kész meghalni, de még inkább miért szeretnék élni mindenért. Miért akarom, hogy mindez, ami annyira jelen van Oroszországban és ebben az Ukrajnában, ami Oroszország, önmagából, a lényegéből nőjön és fejlődjön, és mégis ehhez először egyszerűen győzni kell, győzni a lengyelek takaros kikövezett udvarai és a németek gazdag városai felett. Miért ez a legfontosabb dolog a számomra?

Hogyan magyarázzam meg ezt a fiamnak, az összes internethez értő gyereknek, akik a véletlenszerű üzenetek káoszából merítik az információkat? Mit mondjak, milyen szavakat találjak a jóllakott hazai hátországnak, a milliós városoknak, a kávéházaknak a hírhedt celebeknek, akik közül néhányan szégyenszemre elszöktek. Néhányan Dudját, Nyevzorovot, kizárólag csak az ellenséget hallgatják?
Ki az az ork, ki az elf, ki az ember?

Ez a mi Földünk. Nem terület, vagy talaj, hanem a Föld nevű bolygó. A szeretet nem vak, hanem kifejezetten jól látó. Mennydörgés hallatszik: ha halkabban hangzik - a mieink, ha mint távoli erős robaj – az az ellenséges bombázás. Közönséges háttérzaj, az ember ehhez könnyen és hamar hozzászokik.

2022-12-264 12:31

Vzgljád üzleti napilap

A szerző Andrej Polonszki író és történész.

Az eredeti, orosz nyelvű szöveg a Vzgljád honlapján, az alábbi hivatkozáson található:

ВЗГЛЯД / Все просто, как история Ясиноватой :: Автор Андрей Полонский (vz.ru)

(Fordította Péter János)