Megannyi kérdés, ami a rossz érzés mellett feltolul bennünk, a válaszokból pedig leginkább az derül ki, hogy az idei év alapjaiban változtatta meg Európa életét. Ez az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

„Megengedhetjük magunknak, hogy sakkjátszmaként nézzünk a szomszédunkban dúló háborúra, és tiszta fejjel elemezzünk, ne pedig elvakult szurkolókként rázzuk az öklünket”
Ezen a 2022. november 17-én készült fényképen Banksy brit utcai művész egy alkotása látható a kijevi Függetlenség terén
Fotó:EUROPRESS/Sergei SUPINSKY/AFP

Háború. Olyan sokszor leírtuk ezt a szót az elmúlt tíz hónapban, mint talán még soha. Látszólag szenvtelenül, mintha egy terepasztalnál állnánk – hiszen elemezni csak így lehet -, de természetesen mi sem szeretjük a háborút, és együttérzünk a szenvedőkkel. Így amikor éjjel még azt latolgatjuk, hogy a kritikus infrastruktúra bénításával a clausewitzi triád harmadik lépcsőfokára lépve miként törik meg a lakosság, és milyen ellátási nehézségekkel néz szembe a hadsereg, majd reggel a vonaton egy menekült ukrán csonka család ül velünk szemben, akkor bizony elszorul a szívünk. Hallgatjuk a két gyerekét átölelő, Kijevből Bukaresten és Varsón át Németországba tartó anyukát, és rájövünk, hogy milyen szerencsések is vagyunk. Hiszen minket „csak” megcsapott a háború szele, küszködünk a magas inflációval, az elszabadult gázárakkal, de nem kell hideg és sötét lakásokban, óvóhelyeken remegve meghúznunk magunkat. És nem kell félnünk attól, hogy szeretteinket a frontra viszik.

„Megengedhetjük magunknak, hogy sakkjátszmaként nézzünk a szomszédunkban dúló háborúra, és tiszta fejjel elemezzünk, ne pedig elvakult szurkolókként rázzuk az öklünket”

Megértjük, hogy az érintetteket elöntik az érzelmek, ugyanakkor nem fogadjuk el, ha egy elemző áll így a történtekhez. Elítéljük az agressziót, de látjuk azt is, hogy mi vezetett idáig, és hogyan hozták egyesek az agresszort olyan helyzetbe, hogy ne maradjon más választása. A háború kirobbanásáért Oroszországot lehet a leginkább számon kérni, ám a kialakult helyzetért messze nem egyedül ő a felelős. A világ jelenleg még első számú hatalma is errefelé terelgette az eseményeket, és valahol erre készült maga a megtámadott Ukrajna is. Csak megelőzték. Nehéz tisztán látni a kommunikációs viharban, amelyben nemcsak a háború, hanem a média köde is nehezíti a dolgunkat.

„Látjuk, hogy ebben a háborúban sem angyalok és ördögök feszülnek egymásnak. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ukránok a hazájukat védik, ám sokakkal ellentétben nem fogadjuk el, hogy az áldozati szerep mindenre feljogosít”

Amikor február 24-én reggel felébredtünk, azonnal belénk nyilallt, hogy ezután semmi sem úgy lesz, ahogy idáig volt. A régi Európánknak vége. Most már tudjuk, hogy ez nagyon így van, és szorítunk azért, hogy csak rosszabbra ne forduljon a helyzet. Hát akkor tíz hónap tapasztalatával hajoljunk ama bizonyos sakktábla fölé, és vizsgáljuk meg, mi is történt a szomszédunkban, hogyan reagált erre a világ, és mikor lehet ennek az őrületnek vége.

A müncheni beszédtől az ukrajnai invázióig

Európa az elmúlt közel nyolc évtizedben elszokott a háborúktól. Még Jugoszlávia véres szétesése sem rázta meg ennyire, mint az ukrajnai orosz invázió. Az ötnapos orosz-grúz háborúra éppen csak felkapta a fejét, és a Krím elcsatolása, majd a Donbassz szeparatizmusa, és a nyomában kirobbant, proxy elemekkel kísért polgárháború sem nagyon billentette ki a komfortzónájából. Európa ment előre a maga útján, és mintha túlságosan beleélte volna magát Francis Fukuyamának a történelem végéről szóló elméletébe. Pedig közben azért már kiderült, hogy nem neki, hanem a civilizációk szembenállásáról elmélkedő Samuel Huntingtonnak van igaza.

„Ám nemcsak a történelem nem ért véget, de az érdekszférák sem tűntek el, mint azt sokan hirdették. Arról nem is beszélve, hogy a nemzeteket és az őket vezető politikusokat az éles helyzetekben ma is az érdekek, nem pedig az értékek vezérlik”

A fent említettek sok tekintetben igazak az egész nyugati világra, ám Európa és az Egyesült Államok között azért különbséget kell tenni. Míg ugyanis Európa elpuhulva a jólétben, és beleélve magát az értékalapú politizálásba és a „jóemberkedésbe” elfeledkezett az érdekeiről, addig az Atlanti-óceánon túli szövetségese nagyon is tisztában volt az érdekeivel, és Bushtól Obamán és Trumpon át Bidenig más-más stílusban, de nagyon is ugyanazt akarta. Megőrizni a hegemón szerepét. Csakhogy a világ közben nagyot változott, és ezt a hegemóniát az ezt szolgáló nemzetközi intézményrendszer gyengülése miatt egyre inkább csak konfliktusokon, háborúkon keresztül tarthatta fenn. Ebbe a sorba illeszkedik valahol az ukrajnai háború is, amelynek közvetetten ugyan, de kiemelt szereplője Amerika.

„De ha már a háborúig vezető utat követjük, nem feledkezhetünk el arról, hogy közben lelépett a politikai porondról az a nemzedék, amelyik még tisztában volt azzal, hogy mi is a háború, és nem mellesleg tisztában volt Oroszország természetével is”

A jelenlegi nyugat-európai politikai elit nemcsak a háború veszélyére nem volt érzékeny, de azt sem nagyon akarta észrevenni, hogy a Szovjetunió szétesése után térdre rogyó Oroszország felállt, visszatért a globális porondra, és az érdekeit már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mert ezt nem fogja hagyni. Erre figyelmeztetett már híres müncheni beszédében 2007-ben Vlagyimir Putyin, de a Nyugat csak legyintett. Nem akart neki hinni.

Pedig érthetett volna a müncheni beszédet követő orosz-grúz háborúból, vagy a Krím „hazatérítéséből”. De az elsőt figyelmeztetést követte a NATO-tagság ígérete Ukrajnának és Grúziának, majd az 5 milliárd dollárral finanszírozott véres Majdan és a februári puccs, Viktor Janukovics elűzése, valamint az orosz kisebbség jogfosztása. A másodikat pedig – mint ezt már magának a megállapodásnak az egyik védnöke, garantálója Angela Merkel is elismerte – a minszki szerződések semmibe vétele, az időnyerésre játszás, és az ukrán reváns vágy hol nyílt, hol burkolt támogatása. Szemet hunytak a Donbasszban a civil lakossággal szemben elkövetett bűnök felett, és közben a NATO katonai infrastruktúráját szép lassan már az orosz határokhoz telepítették.

„Oroszországnak a 2000-es években kezdődött katonai bekerítése a végső szakaszába ért, és a Kreml ezt már ne hagyhatta”

Az orosz vezetés alighanem ekkor sajnálhatta, hogy a Krím elcsatolása után ejtette a Novorosszija projektet, és 2014-ben nem törte meg Ukrajnát, hogy visszatérítse a saját befolyási övezetébe. Mert elemi biztonsági érdeke, hogy közte és a NATO között legalább semleges puffer zóna legyen, Ukrajna pedig már ellen Oroszországgá vált. Sőt, alig titkoltan a Donbassz visszaszerzésére készült. Moszkva úgy érezte, hogy tovább nem várhat, ezért előbb tavaly év végére felvonultatott 150 ezer katonát az ukrán határra – ezzel egyrészről megakadályozott mindenféle ukrán támadást a Donbassz ellen, másrészt erőt demonstrált a Nyugat felé –, és ezzel egyidejűleg az európai biztonsági struktúra újragondolására vonatkozó 15 pontos javaslatot adott át Washingtonnak és Brüsszelnek. Az ekkor már hetek óta az orosz támadást prognosztizáló Nyugat azonban magabiztosan lesöpörte az asztalról a javaslatot, és közben a minszki megállapodás megmentésére irányuló utolsó erőfeszítések is kudarcot vallottak. Ekkor Moszkva előbb elismerte a két szeparatista köztársaságot, majd február 24-én megtámadta Ukrajnát. A 24. órában, mert az erőviszonyok vészesen kezdtek Oroszország környezetében a NATO felé elbillenni. Az, hogy a Donbasszba bevonulnak az orosz csapatok, várható volt, a Kijev elleni invázió azonban sokakat meglepetésként ért.

A „különleges katonai művelettől” a háborúig

Történelmi perspektívába helyezve a történteket, nem történt más, minthogy a Szovjetunió felbomlása után összezsugorodó birodalom újra megpróbál visszatérni a számára évszázadok óta komfortos és biztonságos keretei közé.

„A Kreml úgy érezhette, ehhez eljött az idő”

Nemcsak a fent említett nyomulás miatt, a bizalom teljes elvesztése, de a geopolitikai környezet kedvezőnek tűnő változásai miatt is. Egyrészről az Egyesült Államok befolyása gyengülőben volt, a figyelme Európa felől Ázsia felé fordult, és a Joe Biden által meghirdetett visszatérés még nem igazán történt meg. Közben az Európai Unió a saját válságával volt elfoglalva, vezető hatalma, Németország pedig Angela Merkel távozása után még nem találta meg a belső stabilitását. De a folyamatos nyomulás ellenére a Kreml megérezhette a NATO folyamatos útkeresését, viszonylagos gyengülését is. Amerika mintha külön utakon járt volna, nem igazán törődött Európával, és egyre többet blöffölt, de a transzatlanti viszony is válságba került.

„Moszkva azonban nem háborúban, hanem ténylegesen különleges katonai műveletben gondolkodott”

Ukrajna elfoglalásához a határ mentén összevont 150 ezer katona eleve kevés, és a Donbassz két népköztársaságának mintegy 50 ezres haderejével kiegészülve egészen a közelmúltig ezzel a létszámmal vitte a háborút. Az A-terv láthatóan egyfajta kabuli forgatókönyv, deszantosok bevetésével és hadoszlopok demonstratív felvonulásával az ukrán hatalom gyors megdöntése, és egy oroszbarát bábkormány felállítása volt. Nem volt ez eleve elvetélt ötlet, ám a megvalósításba a kelleténél több hiba csúszott, és az ukrán ellenállás, valamint a hatalom közvetlen nyugati támogatása is hatékonyabb volt, mint azt Moszkvában gondolták. Ami Herszonban működött, az Kijevben nem, a titkosszolgálat nem állt át, a hadsereg nem tette le a fegyvert.

„Oroszország belecsúszott egy háborúba, és eredeti célkitűzését, a közte és a NATO közötti térség uralását, vagy legalábbis semlegesítését, azaz Ukrajna feletti befolyás részleges vagy teljes visszaszerzését már csak területfoglalással tudja elérni”

Folyamatos újratervezés folyik, és Moszkva már valahol a D-tervnél tart, és még mindig nem látszik a háború vége. Menet közben folyik a korrekció, a hibák kijavítása is, és Szergej Szurovikin kinevezésével és a részleges mozgósítással új lendületet vehetnek a hadműveletek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Moszkva az invázió megindításának egyéves évfordulójára az eddigiekből tanulva újraindíthatja az egész hadműveletet. Így akár ismét megnyílhat még az északi front is, a Donbasszban pedig felgyorsulhat az előrenyomulás. A kezdeményezés visszavétele egyben megakadályozhatja a Melitopol irányában, és a luhanszki fronton tervezett ukrán ellentámadást is.

Ekkora ellenállásra Moszkva aligha számított. Mint ahogy feltehetően arra sem, hogy az Egyesült Államok mögé ilyen szorosan felsorakozik a nyugati világ Ukrajna támogatására. De a szankciók keménysége is túlment minden várakozáson. Közben felszínre kerültek a rendszer jellegéből fakadó gondok is, a hadsereg „vízfejűsége”, az ukránnal ellentétben a túlzott központosításból, a hierarchiából fakadó nehézkesség. Kiderült, hogy a szárazföldi erők reformja mennyire elmaradt, és paradox módon Moszkva sokkal sikeresebben vívhatna meg Amerikával egy globális, akár nukleáris háborút, mint egy hagyományos szárazföldit Ukrajnával. Az orosz vezetés túlértékelte az orosz hadsereg harcászati képességeit.

„Míg az ukrán a várakozások felett – igaz, csak a nyugati segítségnek köszönhetően –, addig az orosz, különösen pedig a titkosszolgálat ezek alatt teljesített”

A kép tehát úgy teljes, ha leszögezzük, hogy az egész Nyugat által támogatott teljes ukrán hadsereg harcol az orosz hadsereg harmadával. Mint ahogy azt se felejtsük el, hogy így is az ellenőrzése alá vonta Ukrajna ötödét, az anyagháborúban is jobban áll, mint ellenfele, és messze nincsenek akkora veszteségei, mint a már nagyjából 100 ezer halottat számláló ukrán hadseregnek.

De az orosz erők azért is haladnak lassabban a vártnál, mert a különböző okok miatt továbbra is „különleges műveletekben” gondolkodó politikai szempontok sok esetben szembe mennek a háborús logikával. Így eleve „fél kézzel” viszik a háborút, amelyet minden szörnyűsége ellenére sem lehet egyelőre totálisnak nevezni.

„Moszkva nem siet, úgy gondolja, hogy van ideje”

Nem rombolták le már a háború indulásakor a kritikus infrastruktúrát, azt csak a krími híd elleni támadás után kezdték bénítani, és a katonai logika szerint késve nyúltak például a részleges mozgósításhoz is. Ezért aztán a kellő számú gyalogság hiányában a nyomasztó tüzérségi fölényt nem tudták területi nyereségre váltani, sőt feladták előbb Harkiv megyét, majd Herszon városát is.

S hogy miért? Mindenek előtt azért, mert a Kreml felfogásában a „nagy háború” Oroszország és a Nyugat között folyik. Ennek „csupán” egyik, nem is igazán első számú frontja az ukrán. Legalább ennyire fontos frontja a szankciókkal vívott, és az energetikai téren kiteljesedett gazdasági háború, valamint ott van még ezen kívül a szintén nagy intenzitású információs front is.

„A Kreml tehát nem téveszti szem elől, hogy a fő ellenfél nem Ukrajna, az csak a területét adja az Egyesült Államok vezette Nyugat és Oroszország háborújához”

Egy hibrid, a Nyugati oldaláról nézve proxy háborúval állunk tehát szemben, amelyben a front egyik oldalán a több mint 40 ország által támogatott Ukrajna harcol Oroszországgal. A világ nem nyugati fele nem áll szemben Moszkvával, visszafogottan segíti is, de ez a segítség messze nem olyan jellegű, mint az Ukrajnának nyújtott nyugati.

Mivel Moszkva tisztában van azzal, hogy Amerika célja Oroszország kivéreztetése, legyengítése – erre csak rásegítenek a szankciók – a két szláv nép háborújában az ukrán harcmezőn, ezt minden erővel igyekszik elkerülni. Így katonai értelemben hiába folyik már régen háború, Vlagyimir Putyin ragaszkodik a „különleges művelethez”, és minimális veszteségek árán igyekszik elérni geopolitikai céljait. Ezért az orosz hadsereg még mindig korlátozott létszámmal van jelen Ukrajnában, ha kell, akkor inkább visszavonul, és mind az élőerő, mind pedig a fegyverek tekintetében tartalékol a „nagy háború” esetleges újabb frontjára. De Vlagyimir Putyin azért is fékezi a katonai logika kibontakozását, mert egyfajta polgárháborúként, vagy legalábbis szláv testvérnépek közötti szembenállásként fogja fel ezt a háborút.

„Nem a civil lakosság elpusztítása, hanem a hatalom megdöntése, és a befolyás kiterjesztése a célja”

A polgári lakosság szenvedése azonban már elkerülhetetlen, és ilyen értelemben orosz kudarcként is felfoghatjuk, hogy idáig, a „különleges műveletektől” háborúig fajultak a dolgok.

Ukrajnán át az új világrendért

Mint már említettük, a Kreml nem veszíti szem elől az céljait. Ez pedig mindenek előtt az, hogy sikeresen újrapozicionálja magát az átalakuló világban. Ennek csak része a befolyás kiterjesztése Ukrajnára. Még akkor is, ha tudja, hogy jövőbeli pozícióit alapvetően meghatározza majd ennek a háborúnak a végkimenetele. Nem akarja azonban ezen a harcmezőn ellőni a puskaporát, inkább felőrli az ellenfelét. Igaz, jóval nagyobb áron, mint azt eredetileg gondolta. Ám ennek ellenére nem kapkod, hiszen tisztában van vele, hogy még kemény küzdelmek várnak rá. Az igazi harcot ugyanis az új világrend körül vívja, mégpedig a Nyugattal.

„Célja az amerikai hegemónia megtörése, az úgynevezett nem nyugati világ megszervezése – ebben nem vezető, hanem úttörő szerepet vállal –, és természetesen globális pozícióinak az erősítése.  Ebben a harcban azonban visszalépés, hogy beleragadt az ukrajnai háborúba”

Ezzel időt veszít, elpazarolja energiáit, átmenetileg mindenképpen gyengül, még ha ez az éles helyzet lehetőséget is ad számára a korrekcióra, a szuverenitás erősítésére. Arra, hogy a rá nehezedő nyomás kényszerítő hatása alatt megtegye a külső függőség csökkentése érdekében mindazt, amit eddig elmulasztott. Közben a presztízsére is vigyázni kell, ami ebben a helyzetben több mint komoly kihívás. A háború eddigi alakulása rombolta Oroszország imázsát a nyugati világban, és koptatta a világ másik, nem nyugati pólusán. Az elsővel Moszkva nem tud, és már nem is nagyon akar mit kezdeni. Ezt elengedte. Az azonban egyáltalán nem mindegy Moszkva számára, hogy miként néznek rá a világ másik részében. A multipoláris-multicentrikus világrendben jó esetben az erőközpontok kiegyensúlyozzák egymást, és ez egyben megakadályozza a klasszikus értelemben vett hegemón szerep kialakulását is.

„Kína és az Egyesült Államok ezután is kiemelkedik majd a többiek közül, ám egyeduralkodó talán már egyikük sem tud lenni. Amerika uralkodhat a maga alá szervezett, az idén erősen összerántott nyugati világban, míg Kína az első lehet a nagyok között a világ másik felén”

Hogy hol lesz a helye Oroszországnak ezen a póluson, és általában a globális porondon, az tényleg jelentős mértékben az ukrán frontokon dől el. A szankciókkal minden jel szerint sikerül megbirkóznia, a Kreml azonban nagyon jól tudja, hogy még a saját régiójában is meg kell küzdenie a vezető szerep megtartásáért. Az új világrendben felértékelődik ugyanis a regionális középhatalmak szerepe, és mint az elmúlt tíz hónapban is láthattuk, a posztszovjet térségben nyugatról a németeket is háttérbe szorítva mindenekelőtt Lengyelország, míg délről Törökország erősíti a befolyását. Közben az ukrajnai háború, Oroszország lekötöttsége kiolvasztotta a régió eddig befagyott konfliktusait is, ráadásul az invázió óvatosságra intette még Moszkva olyan szövetségeseit is, mint Kazahsztán.

„Az erőviszonyok nem Moszkva javára változtak, és a háború befejeződése után a Kremlnek bőven lesz tennivalója saját régióbeli befolyásának stabilizálásával”

Oroszország pozícióit rövid távon a Nyugat és Törökország, míg hosszú távon Kína veszélyeztetheti. Moszkva most e kihívások közül csak az elsővel tud foglalkozni, de a sürgős feladat – Ukrajna – nem feledtetheti el az igazán fontosat. Paradox módon épp a török nyomulás, és Kína térségbeli pozícióinak potenciális erősödése enyhítheti az Oroszországra nehezedő amerikai nyomást. Mert ne feledjük el, Washington érdeke ez esetben az erőegyensúly megtartása lehet.

Ami az Ukrajna körüli válságnak a geopolitikai erőviszonyok alakulására gyakorolt hatását illeti, ebből eddig a legjobban az Egyesült Államok jött ki. Régen látott módon sorakoztatta fel maga mögé a nyugati világot, kritikus ponton, az Arktisz miatt a jövőben felértékelődő északi szárnyon erősítette Svédország és Finnország csatlakozásával a NATO-t, és megvalósította régi stratégiai célját, hosszú időre zátonyra futtatta a német-orosz kölcsönös előnyökön nyugvó hosszú távú együttműködést, amellyel egyszerre gyengítette Oroszországot és Németországot.

„Nagy nyertese eddig e háborúnak Törökország, amely nemcsak régióbeli pozícióit erősítette, de hatalmas gazdasági hasznot is húz a nyugati szankciók megkerüléséből”

E tekintetben nagyon jól járt Kína és India is, mint ahogy ügyeskedik Lengyelország is. Kínának ugyanakkor nem jött jól a globális kereskedelmi útvonalak megszakítása, sokat tanulhat ugyanakkor e konfliktusból, amelyet még hasznosíthat, amikor ő ütközik majd Amerikával. India szempontjából sem egyértelmű a helyzet, hiszen Oroszországot egyelőre biztosan elveszítette Kína ellensúlyaként, így továbbra is függ e tekintetben Amerikától. De az Egyesült Államoknak sem csak nyerő lapjai voltak. A háború felgyorsította az úgynevezett nem nyugati világ alakulását, ezzel az amerikai hegemónia lebontását. Nemcsak a szankciókkal sújtott Oroszország, de Kína, India vagy a korábban Amerika szoros térségbeli szövetségesének számító Szaúd-Arábia is egyre több országgal kereskedik nemzeti valutában, ezzel is gyengítve a petrodollárt.

„Az egyértelmű vesztesek listáját Ukrajna vezeti, hiszen ebből a háborúból akkor is rosszul jön ki, ha nyer, amire jelen állás szerint nincs sok esély”

Az tűnik ugyanis reálisnak, hogy legjobb esetben is csak területvesztéssel érheti el a tűzszünetet. Közben eladósodott, és a megmaradó területeken is elvesztette termőföldjeit, és ásványkincseit. Azok nyugati kézbe kerülnek, Ukrajna pedig vazallusként, évtizedek múlva is a demográfiai katasztrófa következményeitől szenvedve tengeti az életét. Ez azonban aligha zavarja majd Kijevet abban, hogy egyedül felmutatható erejével, egy 300 ezres hadsereggel, és a háború teremtette morális tőkéjével a háta mögött kiteljesítse ambícióit. Ez a mostani agresszív kijevi fellépést látva komoly kihívás lesz Európa számára, és a jelenlegi trendeket figyelve tovább gyengítheti a pozícióit. Mert a másik nagy vesztes Európa, amely a politikai után a versenyképesség meggyengülésével a gazdasági súlyát is elveszítheti.

„A morális erejéről már nem is beszélve. Mert nemcsak Ukrajnáról derült ki, hogy jobban hasonlít Oroszországra, mint Európára, amely közben egyre inkább szovjetesedik. Mindennapossá vált a cenzúra, a kirekesztés, és eluralkodott az ideológia. Ezek pedig nem szoktak sok jóra vezetni”

Így állunk tíz hónap után, egy háború és a recesszió árnyékában. A sokkból már ocsúdva, az egyre lesújtóbb valóságot felfogva idegesen kapkodjuk a fejünket, és nem hisszük el, hogy egy világjárvány után most a szomszédban dörögnek a fegyverek. Minden, amit biztosnak hittünk, bizonytalanná vált. Így szép lassan kezd tartalommal megtöltődni az a rossz érzés, amit február 24-én reggel úgy fogalmaztunk meg, hogy valami végképp elmúlt.