A Howe Ridge erdőtüzek a Glacier Nemzeti Parkban az Egyesült Államokban 2018-ban. Fotó: US Government / Public Domain

Furcsa módon már fiatalkorom óta lenyűgözve olvasom a gyászjelentéseket. És mégis, ennyi év alatt sem gondoltam végig ezt a tényt. Nem tudom, hogy a halál és a mindenség vége iránti közvetett vonzalom, vagy az egyéni élet kibontakozásának teljességére (vagy megtört voltára) való kíváncsiság volt-e az oka.

De az a furcsa, hogy ennyi idő alatt - talán a fiatalság varázsa, vagy később a fiatalság, vagy legalábbis a kortalanság elhúzódó érzése miatt - még sosem gondoltam igazán a saját gyászjelentésemre. Mint oly sokan mások, amíg fiatal voltam, vagy fiatalnak éreztem magam, egyszerűen nem tudtam elképzelni a saját halálomat. Minden észérv ellenére ez furcsán elképzelhetetlennek tűnt számomra.

Most, 78 évesen újra a gyászjelentéseken gondolkodom - és nem csak azért, mert manapság túl gyakran jelennek meg bennük olyan emberek, akiket ismertem. Ha beírja az én vagy az ön vezetéknevét egy keresőbe, meg fog lepődni, mennyi gyászjelentést talál. Kiderült ugyanis, hogy Engelhardt-k már évszázadok óta halottak.

Végül is az egyetlen gyászjelentés, amit nem igazán élhetsz át, az a sajátod. Legalábbis addig igaz ez, amíg nem döntesz úgy, hogy magad írod meg, ha kevéssé vagy ismert. A hírességekkel viszont még életükben interjút készíthetnek a gyászjelentést írók, mint "előhalottakkal". Számukra az emlékezetes cikkeket, akárcsak a New York Times-nál, jó előre elkészítik és megírják. Mert egy dolgot tudunk - akár gondolunk rá, akár elfogadjuk, akár nem -, hogy mindannyian meg fogunk halni.

Nukleáris tél vagy az éghajlatváltozás okozta nukleáris nyár?

Minek kerülgetni a forró kását. Ha van egy szó, ami jelenleg eszembe jut (legalábbis nekem), az az őrület. És nem, akár hiszik, akár nem, nem Donald Trump-ra vagy a választást tagadók, a QAnon-összeesküvés-hívők és a fehér nacionalisták őrült bandájára gondolok, akik a Republikánus Párt centrumává váltak, és győzhetnek. És nem, nem gondolok a Trump-ra hallgató Legfelsőbb Bíróságra sem, amely még inkább az autokráciába, vagy legalábbis egy republikánus irányítású mániákus demokráciába taszíthatja az Egyesült Államokat az örökkévalóságig.

Az emberiség történelme több tízezer éves, mióta a neandervölgyieket  a porban hagytuk. Történelmünk - amióta elkezdtük az állatok domesztikálását, a földművelést és a fegyverkezést - több ezer éves. Mindezen korszakok alatt annyi mindent fedeztünk fel, ami előrébb vitt vagy visszavetett minket.

De talán az a legfigyelemreméltóbb, ha visszatekintünk (már ha a mai körülmények között ez egyáltalán érdekel valakit), hogy felfedeztük - egyszer teljesen tudatosan, egyszer pedig úgy, hogy először észre sem vettük - két különböző módját annak, hogy tönkre tegyük magunkat.

Higgyék el, nem mondom ezt könnyelműen. Végül is, most voltunk tanúi ennek a II. Erzsébet királynő pillanatnak. Egy örökkévalóságnak és egy napnak tűnő életen át néztünk egy "hír" látványosságot, egyetlen gyászjelentést a királynőről. Az egykori brit királynő most nemcsak a világunkból tűnt el, hanem ebből a hírfolyamból is. Nyoma sem maradt.

Úgy tűnik, manapság semmi sem állandó, Donald Trump-ot leszámítva. És ha a dolgok tovább romlanak a bolygónkon - és nem mondanám, hogy nem fognak -, akkor valóban ő lehet az utolsó királynő.

Mint sejthetik, két felfedezéssel foglalkozom: az atomfegyverrel és az éghajlatváltozással. Mindkettőnek mindannyiunk számára fontosnak kell lennie, túl nyilvánvaló okokból ahhoz, hogy részletezzem.

Biden amerikai elnök egy demokrata párti adománygyűjtésen beszélt arról a lehetőségről, hogy az 1962-es kubai rakétaválság óta először valóban "Armageddon" (az ő szava, nem az enyém) előtt állunk. Vlagyimir Putyin ukrajnai inváziójának és az orosz elnök fenyegetésének ("ez nem blöff") köszönhető, hogy atomfegyverek bevetésére kerülhetett sor - saját szavai szerint először azóta, hogy az Egyesült Államok a második világháborút Hirosima és Nagaszaki városok elpusztításával lezárta.

Putyin bizonyos értelemben - akár be fogja vetni a "taktikai" nukleáris fegyvereket, akár nem - már kitette ezt a bolygót a nukleáris megsemmisítés sajátos fajtájának. Az a döntése, hogy megszállja Ukrajnát, és a hónapokig tartó katasztrófa után (beleértve egy ukrán atomerőmű különösen veszélyes elfoglalását), még tovább fokozza a pusztítás mértékét, miközben láthatóan nem keres kiutat, a lehető legrosszabb irányba terelte az energiapolitikát.

Egymilliárd tengeri állatot pusztított el a hőség - egy billió dollár nukleáris fegyverekre

Néhány európai ország már visszatért a szénhez. A hadsereg egyre több fosszilis tüzelőanyagot éget el. A benzinárak világszerte az egekbe szöktek. A bolygónk égésére fordított szerény figyelem és az az elképzelés, hogy a nagyhatalmaknak együtt kell működniük, hogy tegyenek valamit ellene, ma már egy letűnt világegyetem illúziójának tűnik.

Úgy tűnik, nem számít, hogy a félelmetes monszunok és a növekvő gleccserolvadás kombinációja soha nem látott módon elárasztotta  Pakisztán egyharmadát; hogy tavaly nyáron rekordmeleg és aszály sújtotta az északi félteke nagy részét; hogy a Ian hurrikán nemrégiben olyan pusztítást végzett Florida egyes részein, amilyenre valójában csak 500 évente van példa, de a jelenlegi pályánkat tekintve ez most már rendszeres lesz; hogy egy olyan mainstream weboldal, mint a Politico, az Egyesült Államokat "a mega szárazság Egyesült Államokának" nevezheti; vagy hogy a folyók a Jangce-tól a Mississippi-ig történelmi ütemben száradnak ki.

Ami még rosszabb, ez csak a kezdete annak, ami önmagában is az éghajlati borzalmak sokkal hosszabb listája. És majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a fosszilis tüzelőanyag-óriások továbbra is egy másik bolygón élnek, mint mi, többiek. Nevezzük a profit mennyországának.

Persze, visszatérve a gyászjelentések témájához, írhattam volna egyet arról a mintegy milliárd tengeri állatról, amely tavaly nyáron a rekordhőhullámnak köszönhetően elpusztult Kanada csendes-óceáni partjainál, vagy egyet a nemrégiben megjelent jelentés alapján, amely szerint 1970 óta az édesvízi fajok populációja elképesztő mértékben, 83 százalékkal csökkent ezen a bolygón.

Ha most gyászjelentés írásához van kedved, és az elhunytakra gondolsz, ne feledkezz meg a császárpingvinről sem. Az Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálata szerint ez a klasszikus faj az évszázad végére kihalással fenyeget, mivel a gyorsan melegedő bolygón a létezéséhez szükséges tengeri jég egyre csökken.

Adjuk meg tehát Putyinnak a megérdemelt elismerését. Ukrajnai inváziója felhívta a világ figyelmét arra a másik módszerre, amelyet saját magunk elpusztítására találtunk ki: az atomfegyverekre. Ő segített abban, hogy a lehető legrosszabbkor fordítsunk hátat az éghajlatváltozásnak (eddig), miközben a háború növeli az üvegházhatású gázok légkörbe történő kibocsátását. Szép munka, elnök úr!

Az sem fogja meglepni Önöket, hogy egy ENSZ-jelentés szerint a 193 nemzet közül, amelyek vállalták, hogy 2021-ben fokozzák az éghajlatváltozás elleni küzdelmet, eddig csak 26 teljesítette ezt a kötelezettségvállalást (és még ezek közül is néhányan messze nem voltak lenyűgözőek). Más szóval, a jövőnk - ha valaha is eljutunk oda - perzselően forró lesz. A Föld nem csupán 1,5 Celsius-fokkal fog melegedni az évszázad végére - a 2015-ös párizsi klímamegállapodásban maximális hőmérsékletként meghatározott határérték -, hanem akár 2,9 fokkal is.

Már az ukrajnai háború kezdete előtt is túl kevés figyelmet fordítottak a hatalmon lévők arra, hogy a bolygó túlmelegítésével hogyan tesszük tönkre magunkat (és sok más fajt). Ehhez jön még az a tény, hogy a régi hidegháború nagyhatalmai már régóta "modernizálják" nukleáris arzenáljaikat - az Egyesült Államokban több mint egy billió dolláros beruházással az elkövetkező évtizedekben.

Ebbe beletartozik 100 milliárd dollár egy "új generációs" interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztésére, amelyet LGM-35A Sentinel-nek hívnak, nyilvánvalóan azért, mert állítólag a földi pokol őrszemének kell lennie. Eközben Kína gyorsan felzárkózik, mint a bolygó felemelkedő hatalma. Az Európában zajló háború miatt úgy tűnik, hogy a "piszkos bombák" és annál is sokkal rosszabbak ismét használatban vannak a történelem játékterén.

És ebbenrejlik, gyanítom, a legfurcsább dolog az egészben. Tudjuk, hogy tökéletesen képesek vagyunk arra, amit az emberiség egykor az istenekre bízott - egy valóban apokaliptikus jövő megteremtésére ezen a bolygón. Fegyvereinkkel már képesek vagyunk arra, hogy "nukleáris telet" idézzünk elő (amelyben akár ötmilliárdan is éhen halhatnak), vagy az üvegházhatású gázok segítségével hosszú távon megfőzzük ezt a bolygót - hogy egy új kifejezést használjunk: az éghajlatváltozás okozta nukleáris nyarat.

És ennek - nem gondolja? - már úttörő információnak kellene lennie.

Persze, vannak a világnak Greta Thunbergjei, amikor az éghajlatváltozásról van szó. De a nukleáris fegyverek tekintetében nincsenek hozzá vagy az olyan mozgalmakhoz, mint a 350.org és a Sunrise mozgalom, hasonló figyelemre méltó megfelelői. Ami még rosszabb, hogy a növekvő zöld mozgalom ellenére úgy tűnik, hogy az a tény, hogy már most is azon vagyunk, hogy a Földet egyre kevésbé lakható hellyé tegyük, nem aggaszt sokakat azok közül, akik a dolgok irányításában tevékenyek, akár nemzeti, akár vállalati szinten. Ennek mindannyiunkat meg kell döbbentenie.

Egy végső nekrológ?

Az emberiségnek kell hitelt adnunk. Amikor a pusztítás iránti késztetésünkről van szó, úgy tűnik, nem ismerünk határokat, még a saját létezésünk határait sem. Valóban, ha tényleg kollektív gyászjelentést akartak írni rólunk, akkor kezdhették volna Ukrajna lerohanásával, amikor a bolygó már kezdett forrongani.

Őszintén, nincs kedved nekrológot írni, nemcsak magadnak, hanem az összes "előhalottnak" egy olyan bolygón, ahol a tömeggyilkosság gondolata új értelmet nyerhet a jövőben?

Ha fel akarod mérni a jelen őrületét, képzeld el a következőt: teljesen elképzelhető, hogy egy olyan politikai párt, amelyet nagyrészt ez a legfőbb nárcisztikus, Donald Trump, a történelem egoista embere eltérített, 2024-ben ismét megnyerheti az elnökséget. Tekintettel arra, hogy az USA a világ két legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátója közé tartozik, ez természetesen hozzájárulna ahhoz, hogy az emberiség jövőjét továbbra is a fosszilis tüzelőanyagok határozzák meg.

Donald - akárcsak más tekintélyelvű társai - a végső isten lehet, amikor a mi jövőbeli pusztulásunkról van szó, nem is beszélve a bolygón élő sok más élőlény jövőjéről. Képzeljük el, hogy ő és népe talán a (nem)civilizáció szó szerinti előőrsei.

Ennyi évezred után - ami nekünk hosszú idő, de a Föld bolygónak nem - felmerül a kérdés: nem kellene-e nekünk, öregedő típusoknak végre nem csak a saját nekrológunkról ("1944. július 20-án született New Yorkban, egy háború által fémjelzett bolygón ...."), hanem az emberiség nekrológjáról is elgondolkodnunk? ("Az egy barlangban született neandervölgyi és denisovai unokatestvérekkel együtt...").

Természetesen mindennek vége, de nem kell így végződnie. Igen, az én nekrológom adott, de az emberiség nekrológja már jóval kevésbé. Hogy ez valóra válik-e vagy sem, az rajtunk múlik. A kérdés az, hogy kié lesz az utolsó szó?

Ez a cikk a TomDispatch amerikai médiával együttműködésben jelent meg. Az angol nyelvű eredeti itt található. Fordítás: David Goeßmann.

Tom Engelhardt

Tom Engelhardt a TomDispatch.com webhely alapítója és üzemeltetője. Társalapítója az American Empire Projectnek, és szerzője az amerikai hidegháborús diadal történetének kritikusok által elismert, The End of Victory Culture című könyvének. Tagja a Type Media Centernek, és megjelentette hatodik, egyben legújabb könyvét, A Nation Unmade by War címmel.

Forrás: https://www.heise.de/tp/features/Ein-Nachruf-auf-unsere-Welt-kein-Witz-7424561.html?seite=all

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó