Éppen száz éve, hogy a jelenlegihez kísérteties pontossággal hasonló összetételű intervenciós seregek farokfelcsapva feltülekedtek a hajókra Trockíj Vörös Hadserege elől menekülve, de hát az emberiség soha nem tanul semmiből.
Az angolszász imperializmusnak akkor sem volt semmi keresnivalója arrafelé.
Most sincs.
És errefelé se lenne semmi keresnivalója, ha képesek lennénk felismerni saját érdekeinket, de nem úgy néz ki, hogy sikerülne.
Nem volt jó évtizedek nyugalma, békés kereskedelme, nem volt jó, hogy a hatalmas szomszéd kimeríthetetlen nyersanyag bázisán, óriási piacán fejlődhetett a sok kisebb-nagyobb ország gazdasága, nem volt jó a mindig megbízhatóan szállított energiahordozók adta biztonság, Európának a gyarmati lét kell, mert a függetlenséggel és a szabadsággal láthatólag nemigen tud mit kezdeni.
Anno az USA hajdani anyaországától gyarmati függésben élt, de amikor ledobta magáról ezeket a kötelékeket, akkor éppen úgy kezdett el viselkedni, mint honi demokratáink: demokrácia az, ha én mondom meg a frankót.
A brit birodalmi gondolkodást felváltotta az amerikai imperializmus, megfűszerezve némi küldetéstudattal, angolszász gőggel és arroganciával, felsőbbrendűségi komplexussal, ami lényegét tekintve cseppet se különb a náci übermensch szép gondolatánál, legfeljebb rasszizmusa nem faji, hanem nemzeti alapon kezeli a jó és rossz fogalmát -  négy láb jó, két láb rossz, a legsötétebb náci időket idéző módon, mindössze a zsidókat kell behelyettesíteni - aktuálisan a barbár oroszokkal, felkészülnek a kínaiak.

Amerikának nagyon megfelel az  egypólusú világrend, melyben az USA írja a törvényeket, az USA szabályozza a gazdasági kapcsolatokat, a világ pénzügyeit - az USA a  világbéke felkent apostola és őre, világszerte fenntartott ezer támaszpontjával pedig szavatolja azt, hogy senki ne lóghasson kí a sorból.
Az Egyesült Királyság pedig ennek a politikának a leglelkesebb kiszolgálója, szinte szégyenkezve nézi az ember, hogy hova csicskásodott ez a hajdan független és az emberiségnek oly sok pozitívumot - és negatívumot is -  adó hatalom.
Miután a Brexittel nem sikerült elérni az amerikaiak által vágyott célt, a formálódó egységes Európa teljes szétverését, új ötlet kellett - ez lett volna Ukrajna NATO-tagsága, melyet az első lépésnek szántak a szent cél: Oroszország feldarabolása felé. 
A főpróbát már megtartották a Balkánon, a jugoszláv minta tetszetős volt, a klímaváltozás pedig felettébb vonzóvá tette a sarki területeit vesztő, szétporladó nagyhatalomról alkotott ábrándokat.
Hát, ez egyelőre nem jött össze, de jelentős számú népességet sikerült totál meghülyíteni.
Miután a média egy kézből vezérelt és a fogyasztót elzárták minden olyan információtól, ami eltér a kívánt céltól, a népesség azon része, amelyik azt is elhiszi, hogy Putyinnak otthon papucs helyett lánctalpa van, ma lelkesen utálja az oroszokat - egyébként is erre vannak kondicionálva vagy száz éve már.
Emellett jó lenne végre megnyerni a második világháborút is - végtére is, ha Amerika a kommunikációs hadszíntéren meg tudta utólag nyerni a vietnami háborút, a dicsőséges saigoni pucolás és a diadalmas afganisztáni menekülés, a közel-keleti vérfürdők és politikai gyilkosságok után kit érdekelnek a tények?

Pedig hát az orosz hadsereg herszoni kivonulása maga a riói karnevál volt az amerikaiak fejveszett meneküléséhez képest, persze hamarosan kiderült, hogy az ukrán csapatok bevonulása a kiürített városba a  II. Világháború D-napjának partraszállásával azonos jelentőségű esemény, mint ezt az ukránok gyíkvállú hadvezére megállapította, leköpve ezzel a partraszállás tízezer halottjának emlékét.
De az kétségtelen, hogy a kommunikációs hadviselés hatékony, sikerült démonizálni Putyint és vad gyűlöletet kelteni az oroszok ellen.
Néha már teljesen irreális ügyeket produkál az élet - egy ukrán légvédelmi rakéta Lengyelországban landolt, mire is a net népe már a világháború kitörését vizionálta.
Természetesen mindenki meg volt győződve, hogy a rakétával az oroszok támadták meg a lengyeleket, hiszen mi is lehet az orosz hadsereg számára kívánatosabb célpont egy traktor pótkocsijánál?
A média buzgón prejudikált, a politikusok meg lelkes kardcsörtetésbe kezdtek, ma délutánra várható, hogy életveszélyes fenyegetésekkel tántorítsák el Oroszországot atomfegyverei bevetésétől.
Orbán meg összehívta a Védelmi Tanácsot, huhhh! Megnyugodhatunk!
Ha nem lenne ez az egész helyzet életveszélyes, rengeteget lehetne röhögni rajta.

Az ember, ha belegondol, csak elkeseredik, hogy ez az egész történet azzal indult, hogy a hatalomra jutó ukrán neonácik azonnali hatállyal fel akarták mondani az orosz flotta támaszpontjainak bérleti szerződéseit - már meg is volt az új bérlő, valami US Navy névre hallgatott volna.
Utána csodálkoztak egy darabig, aztán elkezdték önmegvalósító harcukat az orosz nemzetiség ellen, tizenezer halottat produkáltak a neonáci szabadcsapatok, majd a NATO belengette Ukrajna felvételének szép ötletét. Ez Oroszországot a a nyugati katonai szövetség taktikai atomfegyvereinek célpontjává tette volna, miután Amerika - éppen jókor...- felmondta az ominózus fegyverrendszerek korlátozásáról kötött szerződést.
Ukrajna meg elkezdett atomfegyver után nyúlkálni, és eljött az a pont, melyet az oroszok már nem hagyhattak válasz nélkül, mert ha Ukrajna a NATO tagja lenne, akkor a diplomácia sikertelenségét elkerülhetetlenül követő  katonai ellenlépések kikerülhetetlenül világháborúhoz vezettek volna.
Így egy helyi konfliktussal több vagy kevesebb - ez csak a résztvevőknek rettenetes, de hát ha valaki nagyot akar akasztani, nagyot kell kockáztatnia, és Amerika ezidáig ment előre, mint kés a vajban, most meg tessék -  van is csodálkozás ezerrel.

A világ gazdagabb fele pedig most éppen együttérez, amit elfelejtett ugyan a Donbasz tizenezer orosz áldozatával kapcsolatban, de most aztán bepótolja a humanitárius minimumot, könnyes szemmel siratja a Fekete-tenger állítólag háború áldozatává vált ötezer delfinjét.
A szám hiteles, Zelenszkíj személyesen számolta meg őket, de lehet, csak az ukránok által telepített aknák számából következtetett, de ez nagyjából mindegy is.
Mi meg pénzt adunk az ukránoknak, és csak néha csodálkozunk, hogy miért is nem volt jó a világnak egy semleges és demilitarizált Ukrajna.
A történet persze megy tovább, mígnem egyszer a Csendes-óceánnál véget nem érnek a csaták.
De az is lehet, hogy a floridai öbölben.


:O)))