Tiltakozás az USA iraki háborúja ellen Ausztráliában 2007-ben. Kép: Marxwasright, CC BY-SA 3.0

Húsz évvel ezelőtt az amerikai kongresszus zöld utat adott Irak lerohanásának. Az országot feldúlták, körülbelül egymillió ember halt meg. Az értelmiségi rétegpedig belement az agresszor háborújába.

Ma van az Irak elleni háborút engedélyező amerikai kongresszusi szavazás 20. évfordulója, amely egyes becslések szerint 800 000 - 1,3millió ember életébe került.

Az alábbi interjúban Noam Chomsky az emberiség elleni bűncselekmény okairól és hatásairól nyilatkozik. Az interjút C.J. Polychroniou politológus készítette. A kiadványt a Truthout amerikai hírportállal együttműködve jelentetik meg.

Húsz évvel ezelőtt az amerikai kongresszus annak ellenére engedélyezte Irak lerohanását, hogy egy ilyen vállalkozással szemben masszív ellenállás volt tapasztalható. Több vezető demokrata szenátor, köztük Joe Biden, támogatta a háború engedélyezését. Történelmileg és a jövőre nézve is: mik voltak az iraki háború okai és hatásai?

Noam Chomsky nyelvészprofesszor, amerikai kritikus és aktivista. Mintegy 150 könyvet írt.

Noam Chomsky: A támogatásnak sok fajtája létezik a nyílt és a hallgatólagos támogatás között. Ez utóbbiak közé tartoznak azok, akik a háborút hibának tekintik, de nem többnek - "stratégiai hibának", ahogy Obama utólag megítéli.

Voltak náci tábornokok, akik stratégiai baklövésnek minősítették Hitler fontos döntéseit. Mégsem tartjuk az ilyen tábornokokat a náci agresszió ellenzőinek. Ugyanez igaz az orosz tábornokokra is, akik tévedésnek minősítették az 1980-as évek Afganisztán invázióját.

Ha valaha is képesek leszünk arra, hogy magunkra is azokat a mércéket alkalmazzuk, amelyeket jogosan alkalmazunk másokra, akkor rá fogunk jönni, hogy a felsőbb körökben, beleértve a kormányt és a politikai osztályt is, kevés volt az elvi ellenállás az iraki háborúval szemben. Hasonlóan a vietnami háború és más súlyos bűncselekmények esetéhez.

Természetesen erős volt a lakosság ellenállása. Jelentős volt az ellenállás, ahogy saját magam is tapasztalatam, a Massachusetts Institute of Technology-n (MIT), ahol tanítottam. A diákok azt követelték, hogy függesszük fel az órákat, hogy részt vehessenek a háború hivatalos kezdete előtti nagy nyilvános tüntetéseken - ez volt az első az imperializmus történetében. Ezt követően egy belvárosi templomban akartak találkozni, hogy megbeszéljék a közelgő bűncselekményt és annak következményeit.

Valami hasonló történt az egész világon, és a tiltakozások olyan mértékűek voltak, hogy Donald Rumsfeld megtette híres megkülönböztetését a régi és az új Európa között. A régi Európa szerinte a hagyományos demokráciák, a régimódi mindent kritizálók, amelyeket mi, amerikaiak elnézhetünk, mert olyan unalmas fogalmakhoz ragaszkodnak, mint a nemzetközi jog, a szuverenitás és egyéb elavult ostobaságok.

Az új Európa ezzel szemben a jófiúkat képviseli: néhány volt orosz szatellitállamot, amelyek betartották a washingtoni irányvonalat, valamint egy nyugati demokráciát, Spanyolországot, ahol Aznar miniszterelnök Washington oldalán állt, figyelmen kívül hagyva az ország közvéleményének majdnem 100 százalékát is. Jutalmul meghívták, hogy csatlakozzon Bushhoz és Blairhez, amikor bejelentették az inváziót.

Ez a megkülönböztetés tükrözi az Egyesült Államok hagyományosan erős érdeklődését a demokrácia iránt.

Érdekes lesz látni, hogy Bush és Blair interjút adnak-e ebből az alkalomból. Bush-t afganisztáni inváziójának 20. évfordulóján interjúvolták meg. Ez egy újabb bűnöző agresszió, amelyet – sok állítással ellentétben – túlnyomórészt tagadott a nemzetközi közvélemény. A The Washington Post Style rovata készített vele interjút, amely egy szerethető, ostoba nagypapaként ábrázolta, aki az unokáival játszik, és megosztja portréit híres emberekről, akikkel találkozott.

Az USA és az Egyesült Királyság iraki inváziójának volt hivatalos indoklása. Ez az "egyetlen kérdés" volt, ahogy az illetékesek fogalmaztak: Irak leállítja-e nukleáris fegyverprogramját?

A nemzetközi ellenőrök kételkedtek abban, hogy léteznek ilyen programok, és több időt kértek a vizsgálathoz. De visszautasították őket. Az USA és brit csatlósa vérszemet kapott. Néhány hónappal később az "egyetlen kérdésre" választ kaptunk, méghozzá rosszul. Talán emlékszünk a Bush által előadott mulatságos jelenetre, amikor az asztal alatt keresgéltek, "Nem, nem ott", esetleg a szekrényben stb. Mindezt nagy nevetés közepette, bár nem Bagdad utcáin.

A rossz válasz irányváltoztatást igényelt. Hirtelen kiderült, hogy az invázió oka nem az "egyetlen kérdés" volt, hanem az a lelkes vágyunk, hogy a demokrácia áldásait elhozzuk Irakba. Egy vezető közel-keleti tudós leírta, mi történik. Augustus Richard Norton írta:

„Amikor az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló állítások tarthatatlannak bizonyultak, a Bush-kormányzat új célként egyre inkább Irak demokratikus átalakítását hangsúlyozta. Az akadémikusok felugrottak a demokratizálódás szekerére”.

A hűséges média és a kommentátorok szokás szerint követték a példát.

Irakban is volt némi támogatottságuk. Egy Gallup-felmérés szerint az irakiak egy része felugrott a demokrácia szekerére. 1 százalék volt meggyőződve arról, hogy az invázió célja az volt, hogy demokráciát hozzon Irakba, míg 5 százalék úgy vélte, hogy a cél az volt, hogy "segítsenek az iraki népnek". A legtöbben azt feltételezték, hogy a cél az iraki erőforrások feletti ellenőrzés megszerzése és a Közel-Kelet átrendezése az USA és Izrael érdekei szerint.

Egy olyan "összeesküvés-elméletnek" a hívei voltak, amelyet a racionális nyugati emberek amúgy kigúnyolnak. Természetesen ugyanakkor a józan emberek szilárdan meg vannak győződve arról, hogy Washington és London ugyanolyan elkötelezett lett volna Irak "felszabadítása" mellett, ha az ország erőforrásai salátából és savanyúságból álltak volna, és a fosszilis tüzelőanyag-termelés központja a Csendes-óceán déli részén lett volna.

Bush, mint szerethető nagypapa, Putyin, mint Hitler reinkarnációja

2007 novemberében, amikor az Egyesült Államok a haderők jogállásáról szóló megállapodásra törekedett, a Bush-kormányzat nyíltan beszélt: azt követelte, hogy a nyugati energiaipari vállalatok kiváltságos hozzáférést kapjanak az iraki fosszilis tüzelőanyagforrásokhoz, és jogot kapjanak arra, hogy amerikai katonai bázisokat létesítsenek Irakban. Ezeket a követeléseket Bush a következő januárban az "aláírási nyilatkozatban" megerősítette. Az iraki parlament ezt elutasította.

Az inváziónak számos következménye volt. Irakot feldúlták. Az arab világ legfejlettebb országa sok tekintetben nyomorúságos állapotban van. Az invázió olyan etnikai (síita-szunnita) konfliktust váltott ki, amely korábban nem létezett, és amely most nemcsak az országot, hanem az egész régiót szétszakítja.

Az ISIS ebből a romhalmazból emelkedett ki, és majdnem átvette az ország irányítását, amikor az Egyesült Államok által kiképzett és felfegyverzett hadsereg kisteherautókon menekült el a fegyverrel hadonászó dzsihadisták láttán. Röviddel Bagdad előttaz ISIS-t az Irán által támogatott milíciák állították meg. És így tovább és így tovább.

De mindez nem jelent problémát a szeretetreméltó, bamba Bush nagypapának, sem az amerikai művelt rétegnek, amely most komoly államférfiként csodálja őt, akinek előadásokat kellene tartania a világ dolgairól.

A reakció hasonló ahhoz, ahogyan Zbigniew Brzezinski reagált a kérdésekre, amikor azzal dicsekedett, hogy ő csábította az oroszokat Afganisztánba, és támogatta az USA stratégiáját, amely a háború meghosszabbítására és az orosz kivonulásról szóló ENSZ-tárgyalások blokkolására irányult. Ez csodálatos siker volt, mondta Brzezinski a naiv kérdezőknek. A célt, hogy komoly károkat okozzanak a Szovjetuniónak, sikerült elérni - állította, miközben elismerte, hogy néhány "izgatott muszlim" maradt hátra, nem beszélve az egymillió halottról és a lerombolt országról.

Vagy mint Jimmy Carter, aki arról biztosított minket, hogy "semmivel" nem tartozunk a vietnamiaknak, mert "a pusztítás kölcsönös volt".

Könnyen lehetne így folytatni. Egy ilyen széles körű hatalom számára, egy hűséges értelmiségi réteggel az oldalán, kevés dolog elérhetetlen.

Irak 2003-as lerohanása ugyanolyan bűnös cselekedet volt, mint Oroszország ukrajnai inváziója. De a nyugati közösség reakciója erre egészen más volt, mint az ukrajnai orosz invázióra. Az USA ellen nem hoztak szankciókat, az amerikai oligarchák vagyonát nem fagyasztották be. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában nem kérték az USA felfüggesztését. Mi a véleménye erről?

Noam Chomsky: Ezt aligha szükséges kommentálni. A második világháború óta a legsúlyosabb bűncselekmény az USA Indokína elleni hosszú háborúja volt. Elképzelhetetlen volt, hogy az USA ellen szavazásra kerüljön sor. Az ENSZ-ben egyértelmű volt, hogy az USA egyszerűen feloszlatta volna az intézményt, ha a szörnyű bűnöket egyáltalán szóba hozzák.

A Nyugat joggal ítéli el Putyin annexióit, és Hitler reinkarnációjaként megbüntetését követeli, de alig mer tiltakozni, amikor az USA jóváhagyja Izraelnek a szíriai Golán-fennsík és Jeruzsálem nagy részének illegális annektálását, valamint Marokkónak a Nyugat-Szahara illegális annektálását. A lista hosszú. Az okok nyilvánvalóak.

Ha a világrend uralkodó szabályait megsértik, a reakció azonnali. Erre világos példa a Nemzetközi Büntetőbíróság 1986-os döntése. A megtámadhatatlan szent államot (az USA-t) a bíróság elítélte nemzetközi terrorizmusért (jogi nyelven: "jogtalan erőszak alkalmazásáért"). Felszólították, hogy állítsa le a bűncselekményeket, és fizessen jelentős kártérítést az áldozatnak (Nicaragua).

Washington erre a bűncselekmények fokozásával reagált. A sajtó az ítéletet értéktelennek minősítette, mondván, hogy a Bíróság "ellenséges fórum" (a New York Times szerint), amit az USA elleni ítélet is bizonyít. Az egész ügyet gyakorlatilag kitörölték a történelemből, beleértve azt a tényt is, hogy az USA most az egyetlen állam, amely elutasította a Nemzetközi Büntetőbíróság döntését - természetesen teljes büntetlenséggel.

Van egy régi mondás, miszerint "a törvények olyan pókhálók, amelyeken a nagy legyek átrepülnek, a kicsik pedig fennakadnak". Ez az elv különösen igaz a nemzetközi kapcsolatokra, ahol a keresztapa mondja meg a tutit.

Eközben a nemzetközi jog megvetését - kivéve, ha az ellenséggel szembeni fegyverként használják - nehéz elrejteni. A megvetést egy "szabályokon alapuló nemzetközi rend" (amelyben a Keresztapa határozza meg a szabályokat) követeléseként fogalmazzák meg - egy olyan rendként, amely felváltja az archaikus, ENSZ-alapú nemzetközi rendet, amely akadályozza az USA külpolitikáját.

Mi történt volna, ha a kongresszus megtagadja a Bush-kormányzat hozzájárulását az Irak lerohanására vonatkozó tervhez?

Noam Chomsky: Egy republikánus szavazott a háborús határozat ellen (Chafee). A demokraták megosztottak voltak (29-21 arányban). Ha a Kongresszus megtagadta volna a jóváhagyását, a Bush-kormányzatnak más eszközöket kellett volna találnia a Cheney-Rumsfeld-Wolfowitz és más héják által világosan megfogalmazott célok eléréséhez.

Számos ilyen eszköz létezik: szabotázs, felforgatás, provokáció (vagy egy ilyen incidens kitalálása), amely ürügyül szolgálhat a "megtorlásra". Vagy egyszerűen a brutális szankciórendszer meghosszabbítása, amely térdre kényszeríti a lakosságot.

Emlékezhetünk, hogy az a két elismert nemzetközi diplomata, aki Clinton programját (az ENSZ-en keresztül) irányította, tiltakozásul lemondott, és azt "népirtásként" ítélte el. Egyikük, a német diplomata, Hans von Sponeck, rendkívül éleslátó könyvet írt a hatásokról: "A DifferentKind of War” (Egy másfajta háború). Még csak be sem kellett tiltani ezt a talán legfontosabb könyvet, amely a bűnös invázió előkészítéséről és az amerikai szankciós fegyverről szólt. Elég volt a csendes konformitás. A felismerések olyannyira felkavarhatták a volna a lakosságot, hogy "humanitárius beavatkozásra" lett volna szükség.

Jó, ha nem feledjük, hogy a cinizmusnak nincsenek határai, ha a konformizmus és az engedelmesség uralkodik.

Noam Chomsky (sz. 1928) az MIT nyelvészet és filozófia professzor emeritusa, az Arizonai Egyetem nyelvészeti tanszékvezetője, ahol a Környezeti és társadalmi igazságosság program vezetője is. Chomsky a modern történelem egyik legtöbbet idézett tudósa és kritikus értelmiségi, akit világszerte milliók elfogadnak. Több mint 150 könyvet, tudományos alapművet és számos bestsellert publikált a nyelvészet, a politikai és társadalmi gondolkodás, a politikai gazdaságtan, a médiatudomány, az amerikai külpolitika és világpolitika, valamint az éghajlatváltozás területén. VijayPrashad-al együtt most adta ki a "The Withdrawal. Irak, Líbia, Afganisztán és az amerikai hatalom törékenysége" c. könyvet.

Az interjút készítette: C.J. Polychroniou

Forrás: https://www.heise.de/tp/features/Chomsky-zu-Irak-Krieg-Warum-die-USA-mit-Voelkerrechtsbruechen-davonkommen-7315178.html?seite=all 2022. október 22.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó