"Nem olyan régen valaki megkérdezte, hordok-e még maszkot nyilvános helyen, mert punknak vagyok öltözve, és a punkok nem konformisták. Figyelmen kívül hagyva veszélyeztetett személy pozíciómat, megkérdeztem tőle, hogy vajon a többség visel-e maszkot nyilvánosan. Azt válaszolta, hogy nem. Egy darabig hagytam, hogy szóváltásunk hatással legyen rá, míg végül halkan azt mondta: "Ó"."
Aki maszkot visel az üzletben, a buszon, az osztályteremben vagy bármely más nyilvános helyen, az már csak egy kis és egyre fogyatkozó kisebbség része, bármennyire is változik ez helyenként. Néhány kivételes helytől eltekintve, mint az orvosi rendelők, vagy az a hely, ahová fodrászhoz járok, és így tovább, már nincsenek olyan kötelező szabályok, amelyek előírnák a maszk viselését. Az, hogy itt egy kisebbségről és egy választásról van szó, nem tűnik fel legalábbis azoknak, akik nem viselnek maszkot.
Az egyik dolog, amit én és mások, akik még mindig maszkot viselnek, időről időre hallunk, pl. egy járókelőtől, az az állítás, hogy "nem kell többé viselni maszkot". Néha ezt valóban segítő szándékkal mondják, mintha valaki azt gondolná, hogy nem értettük meg az üzenetet. E korrekció mögött az a ki nem mondott állítás áll, hogy valaki csak azért visel maszkot, mert rákényszerítik. Ez csak megfelelés lehet, együttműködés nem. Még érdekesebb, ahogy a fenti tweet is mutatja, hogy van egy furcsa tendencia, hogy a maszkok viselését nem csak megfelelésként, hanem konformitásként is értelmezik. A maszkot viselő embereket úgy tekintik, mint akik félénken követik a nem létező szabályokat és alkalmazkodnak egy nem létező közösséghez. Bizonyos kontextusokban és helyzetekben lehet némi társadalmi nyomás a maszk viselésére, de az általános számokat tekintve ez a nyomás olyan csekélynek tűnik, hogy a fenti állítás értelmetlennek tűnik. Mi mással lehetne magyarázni azokat a párokat, ahol az egyik személy, általában egy nő, maszkot visel, míg a másik, általában egy férfi, nem?
Sokan úgy értelmezik ezt a reakciót és a maszkok viselésének elutasítását, mint a rossz lelkiismeret kifejezését. Az emberek nem akarják, hogy emlékeztessék őket a világjárványra, és ráadásul arra, hogy többet vagy valamit tehetnének a terjedés megállításáért. Szinte akaratlanul is a "maszkot viselők" egyfajta "bűnös maradványokká" váltak a The Leftovers- sorozatból. A The Leftovers[1] egy olyan sorozat, amiről több embernek kellene beszélnie, különösen most. A történet azután játszódik, hogy a világ lakosságának 2%-a egy nap hirtelen eltűnt. A sorozat ennek a traumatikus eseménynek az utóéletével foglalkozik. A Bűnös Maradékok, ahogyan ők nevezik magukat, egyfajta szekta, amely azt a küldetést tűzte ki maga elé, hogy a társadalom ne térjen vissza a megszokott kerékvágásba. Fehér ruhát viselnek, kísértik az eltűntek túlélőit, és hatalmas mennyiségű cigarettát szívnak, mintha a halál múlandóságát és véletlenszerűségét akarnák hangsúlyozni. Ha mindannyian bármelyik pillanatban meghalhatunk, miért ne dohányozhatnánk egyet.
Két fontos különbség van azonban a mi világunk és a sorozat világa között. A The Leftovers világában senki sem fejlődik tovább, mindenki azért küzd, hogy értelmet adjon egy megmagyarázhatatlan eseménynek. A mi világunkban mi már megkíséreltünk a világjárvány kezdete előtt továbblépni. Másodszor, a The Leftovers világában az esemény traumatikus volt, direkt, de már vége van. Az Egyesült Államokban még mindig napi négyszáz halálesetet regisztrálnak.
Egy jelenet a The Leftovers című filmből
A maszkolás úgy is felfogható, mint egy kellemetlen emlékeztető nemcsak a folyamatban lévő világjárványra, hanem a másoktól való általános függőségünkre is. A világjárvány egyik traumatikus hatása, legalábbis az amerikai életre nézve, az a hirtelen felismerés volt, hogy egyikünk sem egy "királyság a királyságban", hogy életünk számtalan másik embertől függ, teherautósofőröktől, raktári munkásoktól, szakácsoktól, mosogatóktól stb., akiket nagyrészt nem látunk és nem gondolunk rájuk. A maszk a fajunk szimbóluma, annak a ténynek a jelképe, hogy egy világban élünk, és együtt élünk, még akkor is, ha megpróbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy elszigetelten és elkülönülten élünk. Ez nem jelenti azt, hogy a vírus mindannyiunkat egyformán érint, mert a vírusra adott válaszunk egész története - a vakcinákhoz való egyenlőtlen hozzáféréstől kezdve az olyan dolgok révén történő részleges védekezésig, mint az otthoni munkavégzés - keveseket védett meg sokak kárára.
Szeretnék egy harmadik értelmezést is felajánlani. Ehhez egy kicsit historizálnunk kell a világjárványt és az arra adott válaszunkat. A legelején, az első évben, még a vakcinák kifejlesztése előtt, sokan követelték, hogy mindenáron térjünk vissza a normális állapothoz, hogy a gyógyítás ne legyen rosszabb, mint a betegség. Szinte borzalmasan nagy volt az igény arra, hogy életeket áldozzunk fel a gazdaság oltárán.[2] Most nem ezzel foglalkozunk. A normalitás mai helyreállításában az a szembetűnő, hogy ez kevésbé ideológiai, kevésbé politikai projekt, mint inkább a szükségszerűséghez való ragaszkodás. Már senki sem mondja, hogy emberi életeket áldozunk fel a gazdaság helyreállításáért, ebben legalább őszinték, de mi megvonjuk a vállunkat, és kijelentjük, hogy semmi mást nem lehet tenni. A rendeleteket elutasítják, mert azok az ügyfelek ellenállásába ütköznek, ugyanez vonatkozik az oltási rendeletekre is, minden az egyéni döntésre van bízva. Királyságokká válunk egy királyságon belül, még akkor is, ha a világjárvány másra emlékeztetne minket.
Ebben a blogban (és máshol) már kifejtettem, hogy a kapitalizmus úgy értelmezhető, mint Spinoza "a jobbat látva a rosszabbat cselekedni" formulájának[3] intézményesülése. Gyakran tudjuk, hogy mi lenne a helyes, de azzal szembesülünk, hogy valami mást kell tennünk, mert ez segít megtartani a munkánkat vagy megvenni azt, amire szükségünk van[4]. A világjárvány egy különleges példa arra, hogy az egyetemi adminisztrátorok a beiratkozások csökkenésétől való félelem miatt feloldják az oltási követelményeket, az üzletek feloldják a maszkolási követelményeket, mert ez veszélyezteti az üzletet, és így tovább. Az ilyen helyzetekben lévő emberek egy része tudja, hogy a legrosszabbat teszi. Persze nehéz a jobbat látni és a rosszabbat tenni, mert ez állandó megosztottsághoz vezet. Jobb, ha csak a rosszat csináljuk, és azt mondjuk, hogy ennél jobbat nem lehet. Ha elég sokáig látod a jobbat és csinálod a rosszabbat, akkor elveszíted a jobbat.
Felírat: A maszkok használata javasolt, de nem kötelező.
Képaláírások:
Yes = igen; Yes = igen; You do you = te így csinálod; Yes = igen.
Határozzuk meg egymás döntéseit. MTA
Fordította: Francois Naetar, Naetar-Bakcsi Ildikó
Forrás: http://www.unemployednegativity.com/2022/10/the-subject-supposed-to-care-on-masking.html, 2022. október 7.
[1]https://www.moviepilot.de/serie/the-leftovers
[2]http://www.unemployednegativity.com/2020/04/the-procession-of-monstrosities-on.html
[3]http://www.unemployednegativity.com/2020/07/a-habitus-for-rest-of-us-lantoine-on.html
[4]http://www.unemployednegativity.com/2020/08/seeing-better-and-doing-worse-assistant.html
