Nyugaton Oroszország és Kína egyre inkább a "gonosz tengelyeként" jelenik meg. Ez kizárja a diplomáciát. Vlagyimir Putyin és Xi Jinping. Kép: Elnöki Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal / CC BY 4.0

A világ a nukleáris katasztrófa szélén áll, ami nem kis részben annak köszönhető, hogy a nyugati politikai vezetők nem képesek nyíltan azonosítani a globális konfliktusok eszkalálódásának kiváltó okait. Az a könyörtelen nyugati narratíva, hogy a Nyugat nemes, míg Oroszország és Kína gonosz, ostoba és rendkívül veszélyes. Ez egy kísérlet a közvélemény manipulálására, ahelyett, hogy nagyon is valós és sürgős diplomáciát folytatnánk.

A Nyugat alapvető narratívája beépült az USA nemzetbiztonsági stratégiájába. Az USA alapgondolata az, hogy Kína és Oroszország engesztelhetetlen ellenségek, akik "Amerika biztonságát és jólétét akarják aláásni". Az USA szerint ezek az országok "eltökéltek abban, hogy gazdaságukat kevésbé szabaddá és tisztességessé tegyék, hogy fegyveres erőiket bővítsék, és hogy az információkat és adatokat ellenőrzésük alá vonják, hogy elnyomják társadalmukat és kiterjesszék befolyásukat".

Az irónia az, hogy az USA 1980 óta legalább 15 külföldi háborúban vett részt (Afganisztán, Irak, Líbia, Panama, Szerbia, Szíria és Jemen, hogy csak néhányat említsünk), míg Kína egyetlen háborúban sem vett részt, Oroszország pedig csak egyben (Szíria) a volt Szovjetunió területén kívül (bár az első afganisztáni háborúval együtt, amely 1989-ig tartott, ez Oroszország számára kettő lenne - Telepolis). Az USA 85 országban rendelkezik katonai támaszponttal, Kína 3 országban, Oroszország pedig 1 országban (Szíria) a volt Szovjetunió területén kívül.

Joe Biden elnök ezt a narratívát támogatta, kijelentve, hogy korunk legnagyobb kihívása az autokráciákkal való versengés, amelyek "saját hatalmuk kiterjesztésére, befolyásuk exportálására és kiterjesztésére törekszenek világszerte, és elnyomó politikáikat és gyakorlatukat a mai kihívások hatékonyabb megoldásaként igazolják". Az USA biztonsági stratégiája nem egyetlen amerikai elnök műve, hanem a nagyrészt autonóm amerikai biztonsági apparátusé, amely a titoktartás fala mögött működik.

A Kínától és Oroszországtól való eltúlzott félelmet a tények manipulálásával adják el a nyugati közvéleménynek. Egy generációval korábban az ifjabb George W. Bush azzal hitegette a közvéleményt, hogy Amerika legnagyobb fenyegetése az iszlám fundamentalizmus, anélkül, hogy megemlítette volna, hogy azt a CIA (Szaúd-Arábiával és más országokkal együtt) hozta létre, hogy a dzsihadistákat finanszírozta és betelepítette Afganisztánban, Szíriában és máshol, hogy harcoljanak Amerika háborúiban.

Vagy gondoljunk csak a Szovjetunió 1980-as afganisztáni inváziójára, amelyet a nyugati média provokálatlan árulásként ábrázolt. Évekkel később megtudtuk, hogy a szovjet inváziót valójában egy CIA-akció előzte meg, amelynek célja a szovjet invázió kiprovokálása volt! Ugyanez a félretájékoztatás Szíriával kapcsolatban is fennállt. A nyugati sajtó tele van ujjal mutogatással Putyinra, amiért 2015 óta katonai támogatást nyújt Putyin a szíriai Bassár el-Aszadnak, és nem említi, hogy az USA 2011-től támogatta el-Aszad megbuktatását, és a CIA évekkel Oroszország megjelenése előtt finanszírozott egy nagyszabású műveletet (Timber Sycamore) Aszad megbuktatására.

Vagy nemrégiben egyetlen G7-es külügyminiszter sem bírálta Nancy Pelosi amerikai képviselőházi elnököt, amikor Kína figyelmeztetése ellenére vakmerően Tajvanra repült. Ellenben a G7-ek miniszterei mégis nagyon felháborodtak azon, hogy Kína "túlreagálta" Pelosi útját.

Az ukrajnai háborúról szóló nyugati narratíva szerint Putyin provokálatlan támadásáról van szó, amelynek célja az orosz birodalom helyreállítása. Az igazi történet azonban azzal kezdődik, hogy a Nyugat ígéretet tett Mihail Gorbacsov szovjet elnöknek, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni, majd ezt követően négy hullámban bővült a NATO: 1999-ben három közép-európai országot vettek fel, 2004-ben további hét országot, köztük a fekete-tengeri országokat és a balti államokat, 2008-ban Ukrajnának és Grúziának ígérték a csatlakozást, 2022-ben pedig négy ázsiai-csendes-óceáni államot hívtak meg a NATO tagjává, hogy Kínát célba vegyék.

Természetesen a NATO azt állítja, hogy ez pusztán védelmi célú, így Putyinnak nincs mitől tartania. Más szóval, Putyinnak nem kellene tudomást vennie a CIA afganisztáni és szíriai műveleteiről, Szerbia 1999-es NATO -bombázásáról, Muammar al-Kadhafi 2011-es NATO -buktatásáról, Afganisztán 15 éves NATO megszállásáról, Biden "baklövéséről", aki Putyin eltávolítását követelte (ami természetesen egyáltalán nem volt baklövés), vagy Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter kijelentéséről, miszerint az USA háborús célja Ukrajnában Oroszország meggyengítése.

Mindennek középpontjában az USA azon törekvése áll, hogy a világ hegemón hatalma maradjon azáltal, hogy katonai szövetségeit világszerte kiterjeszti, hogy megfékezze vagy legyőzze Kínát és Oroszországot. Ez egy veszélyes, téveszmés és elavult elképzelés. Az USA a világ népességének mindössze 4,2 százaléka, és a világ GDP-jének mindössze 16 százaléka (nemzetközi árakon mérve). Valójában a G7-ek együttes gazdasági volumene ma már kisebb, mint a BRICS-eké (Brazília, Oroszország, India, Kína, és Dél-Afrika), miközben a G7-ek lakossága a világ népességének mindössze 6 százaléka, míg a BRICS-eké 41 százalék.

Csak egyetlen ország van, amelynek önmeghatározó fantáziája, hogy a világ domináns hatalma legyen: az USA. Itt az ideje, hogy az Egyesült Államok felismerje a biztonság forrásait: a belső társadalmi kohéziót és a világ többi részével való felelős együttműködést, nem pedig a hegemónia illúzióját. Egy ilyen felülvizsgált külpolitikával az USA és szövetségesei elkerülhetnék a háborút Kínával és Oroszországgal, és lehetővé tennék a világ számára, hogy kezelje a számtalan környezeti, energetikai, élelmezési és szociális válságot.

Mindenekelőtt, ebben a rendkívüli veszélyekkel teli időszakban az európai vezetőknek emlékezniük kell az európai biztonság valódi forrására: nem az amerikai hegemóniára, hanem az európai biztonsági megállapodásokra, amelyek tiszteletben tartják valamennyi európai állam jogos biztonsági érdekeit, természetesen Ukrajna, de a Fekete-tengeri NATO-bővítéssel szemben továbbra is ellenálló Oroszország érdekeit is. Európának emlékeznie kellene arra, hogy a NATO bővítésének mellőzése és a Minszk II. megállapodások végrehajtása megakadályozta volna ezt a szörnyű ukrajnai háborút. Ebben a szakaszban a diplomácia, nem pedig a katonai eszkaláció az igazi út az európai és globális biztonsághoz.

Ez a cikk a Common Dreams amerikai hírportállal^[1] együttműködésben jelent meg.

Jeffrey D. Sachs egyetemi tanár és a Columbia Egyetem Fenntartható Fejlődési Központjának igazgatója, ahol 2002 és 2016 között az Earth Institute-ot vezette. Emellett az ENSZ Fenntartható Fejlődési Megoldások Hálózatának elnöke és az ENSZ Szélessávú Fejlesztési Bizottságának biztosa. Három ENSZ-főtitkár tanácsadója volt, jelenleg pedig Antonio Guterres főtitkár SDG-(fenntartható fejlődés) megbízottja. Sachs az A New Foreign Policy: Beyond American Exceptionalism (2020) című könyv szerzője. További könyvei közé tartozik: "Building the New American Economy: Smart, Fair, and Sustainable" (Az új amerikai gazdaság építése: intelligens, igazságos és fenntartható2017) und "The Age of Sustainable Development," (A fenntartható fejlődés kora,2015) Ban Ki Mun-nal.

Fordította. Naetar-Bakcsi Ildikó

Forrás: https://www.heise.de/tp/features/Das-gefaehrliche-Narrativ-des-Westens-ueber-Russland-und-China-7243179.html

^[1]https://www.commondreams.org/views/2022/08/23/wests-dangerously-simple-minded-narrative-about-russia-and-china