A szöveg a Rendszerhiba adminisztrátorai között beszélgetést, illetve vitát generált, mivel annak tartalmával és a benne alkalmazott módszertannal nem mindannyian tudunk azonosulni. Tekintve, hogy Dutchak is leszögezi, hogy "ez egy polemikus rovat, nem pedig egy elemző cikk", az alábbiakban – némiképp rendhagyó módon - mi is hangot adunk az oldal szerkesztői körében felmerült fontosabb kritikai észrevételeknek, eltérő álláspontoknak.
A stílussal és a módszertannal kapcsolatos észrevételek és kritikák
Oksana Dutchak frusztráltságát és dühét, s az ebből fakadó stílust bizonyos fokig meg tudjuk érteni, de az ehhez tapadó gúnyt és cinizmust már nem minden esetben. Érveit és logikáját pedig sok ponton még kevésbé tudjuk elfogadni. Legalábbis osztályharcos, forradalmi alapról nézve nem (az, hogy a nyugati "baloldal" vagy az "akadémikus marxizmus" stb. mit gondol, most kevéssé mérvadó számunkra, nem őket akarjuk védeni vagy mosdatni).
Ami a módszertani problémákat illeti, a szöveget meglehetősen demagógnak tartjuk, főleg, amikor a szerző felvet egy állítást, majd azt tetszés szerint kibővíti és úgy csűri-csavarja, hogy az minél rosszabbul hangozzon ("kimondatlan teljes verzió"), majd az így keletkezett állítással elkezd vitatkozni. Ezzel az eljárással és a hozzá tapadó mocskolódással, gunyorossággal és cinikus lenézéssel oly mértékig komolytalannak, esztelennek, reakciósnak stb. igyekszik feltüntetni álláspontokat, hogy az ellenérveknek, más szempontú megközelítésnek ne is jusson tér, az azokat képviselők pedig morálisan diszkreditálódjanak.
A tartalommal és a logikával kapcsolatos észrevételek és kritikák
Tartalmi-logikai téren a legfőbb problémát abban látjuk, ahogy Dutchak az ukrán ellenállás védelmének örve alatt egyfelől kihúzza a talajt a valódi proletárinternacionalizmus és a forradalmi defetizmus elvén alapuló háborúellenes gyakorlat alól, másfelől pedig ezzel párhuzamosan - hol nyíltan kimondva, hol burkoltan, kimondatlanul - kritikátlan igazolást nyújt lényegében minden Oroszországgal szembenálló erőnek. Mindezt materialista alapon álló reálpolitikai kívánalomnak tüntetve fel (szemben az általa ideologikus lózungokként aposztrofált divergens álláspontokkal), miközben hajlandó akár az atomháború kockázatát is vállalni, csak hogy a saját ideológiai premisszái ne szenvedjenek csorbát. A cikkben vázolt séma e tekintetben nagyon fekete-fehér: a közvetlenül fenyegető háborús veszélyre hivatkozva elfogadni minden reálpolitikai alternatívát mint szükségszerűséget. Miért? Mert, ha nem ezt teszed, azzal gyengíted az "ukrán ellenállást" (mint valami homogén egészet, ami szent tehénné nőtte ki magát) és végső soron a putyini imperializmust támogatod. A valóság azért ennél jóval árnyaltabb, és ha elfogadjuk a fenti logikát, akkor végül tényleg nem marad más opció hátra, mint két állam, két tőkés frakció, két katonai tömb közül választani egyet (azt, amit szubjektíve és aktuálisan a kisebbik rossznak tekintünk). Véleményünk szerint ez semmiképp sem lehet elfogadható narratíva a rendszer forradalmi átalakítását óhajtók számára.
Nyilván nem vagyunk/voltunk (egyelőre?) hasonló helyzetben, közvetlen empirikus tapasztalatunk nincs az Ukrajnában zajló háborúról, csupán a mindenkori történelmi tanulságokra, a jelenkor nemzetközi mozgalmárainak tetteire és állásfoglalásaira, valamint logikai következtetésekre hagyatkozhatunk. Erre persze könnyű azt mondani, hogy az ember a fotelből okoskodik és nem a saját bőrét viszi a vásárra. Ebben nyilván van igazság, de ettől még nem jelenti azt, hogy csak annak lehet igaza, aki aktuálisan ott van valahol, ahol egy esemény történik, míg más, aki másutt van, automatikusan és szükségszerűen téved.
A fő kérdés ugyebár az, hogy mit tehet egy magát osztályharcos antikapitalistának (kommunistának, anarchistának) tartó egyén egy mostanihoz hasonló háborús helyzetben. Nézzünk akkor egy-két konkrét példát:
1. Először is a saját elméleti álláspont fel nem adását, lehetőségekhez mért képviseletét, amin aztán minden további agitáció, szervezkedés és cselekvés alapulhat. Még akkor is, hogyha ez egy kisebbségi álláspont, képviselete pedig népszerűtlenné teszi az illetőt. (De gondoljunk csak bele, hogy pl. Lenin mennyire volt népszerű az I. vh. alatt, mikor forradalmi defetizmust javasolt, akár még a saját pártján belül is!). Ha ez nincs, akkor csak ide-oda csapódó egyén van, aki minden tekintetben a körülmények áldozata lesz: ágyútöltelékként, engedelmes állampolgárként, hasznos hülyeként, mikor hogy.
2. Szembeszállás a mainstream olvasatokkal, leleplezése az államok, katonai tömbök, burzsoá érdekek manipulációinak. Küzdelem a kollektív megbélyegzés és a dehumanizálás ellen, amit a média nap mint nap elkövet (függetlenül attól, melyik oldal alkalmazza ezt). Annak tisztázása, hogy a valódi frontvonalak nem ott húzódnak, ahol a háború haszonélvezői azt szeretnék láttatni, hanem az elnyomott és az uralkodó osztályok, az államok és a nekik alávetett tömegek között. Az elszabadult pusztító erőket ebbe az irányba kell terelni. Kétségtelen, ez nem fog azonnal, mintegy varázsütésre megtörténni, mint ahogy pl. az I. világháború idején sem ment azonnal. De hogyha kísérlet sem történik rá, ha eleve lemondunk róla, akkor vajon mi marad helyette?
3. Szolidaritás, kölcsönös segítségnyújtás, humanitárius tevékenységek széles köre a háború áldozatainak megsegítésére. Minél szélesebb körű alulról jövő hálózatok alakítása ennek érdekében. Hasonlóképp a háborús gépezettel szemben passzív vagy aktív szembenállást tanúsítók összefogására irányuló kísérletek bátorítása és folytatása (frontbarátkozások, dezertőrök segítése, bújtatása, szabotázsakciók katonai objektumok, közlekedési és szállítási eszközök és útvonalak ellen stb.). Ne feledjük, a modern háború alapvetően tömegháború és anyagháború, alapjainak gyengítése magát a háborús gépezetet gyengíti!
4. Egyáltalán nem gondoljuk azt, hogy a forradalmi defetista álláspont elvetné a fegyveres ellenállás minden formáját (mint ahogy azt Dutchak igyekszik beállítani). Több dologból kifolyólag sem. Egyrészt, mert a fegyvereknek fontos szerep juthat egy forradalmi átalakulás során, másrészt azért, mert a harcolók körében propagandát terjeszteni fegyvertelen kívülállóként nehézkes, harmadrészt, mert való igaz, az embernek, a szeretteinek az élete múlhat adott pillanatban azon, hogy képes-e az önvédelemre (ami nem azonos a honvédelemmel!). Ennek keretei azok azonban, amik nem mindegy, hogy milyenek. Egyénként betagolódni az állami hadseregbe vagy szövetségre lépni egy szélsőjobboldali paramilitáris osztaggal nagyon nem ugyanazt jelenti, mint a hasonló álláspontot képviselőkkel együtt partizánalakulatot szervezni. Aktuálisan lehet, hogy ez is ugyanúgy az orosz hadsereg ellen fog harcolni, de azt független tényezőként teszi, amely magát szervezi meg és nincs alárendelt pozícióban a hivatásos tisztikarnak, vagy valamilyen fasisztoid bandavezérnek. Ott rejlik továbbá a perspektívája annak, hogy az aktuális krízist követően tevékenységét más irányba tereli, fegyvereit más célpontok felé fordítja. Nyilván ilyesmi akkor tud működni, ha az ember hasonló gondolkodásúakkal tudja magát körbevenni. (Igen, illúziókat kár kergetni, egy önkéntes partizánegység nem fog tudni mit kezdeni, mondjuk, egy komplett légierővel szemben. De ne feledjük, a cél nem is a háború klasszikus értelmében vett megnyerése lenne!). Mi van akkor, ha ez nem opció, és csak magunk vagyunk? Ilyen esetben a fegyveres ellenállásba betagolódni óhatatlanul önfeladással (végső soron vereséggel) fog együtt járni. Így jobb, ha az ember inkább hátat fordít neki, elmenekül, kivár és/vagy az erőfeszítéseit más irányba tereli (lásd a fentebbi pontokat).
Nem gondoljuk, hogy lenne univerzális stratégia, főképp, hogy Ukrajna egyes területein, sőt akár szomszédos városaiban is más-más szituációval találkozhatunk. Sok minden múlik az aktuális katonai helyzeten, a helyi közösségek összetételén és tudatosságán, földrajzi tényezőkön, rendelkezésre álló erőforrásokon stb. De az biztos, hogyha az ember lemond a forradalmi perspektíváról és betagozódik, vesztett - függetlenül attól, melyik fél nyeri meg végül a háborús konfliktust.
