A szigetcsoport, mely nevét a legnagyobb szigetről, Okinaváról (eredeti nevén Rjúkjú) kapta, 1952 és 1972 között amerikai katonai gyarmat lett. A lakosság 1952 és 1972 között amerikai állampolgárságot nem kaphatott, sem amerikai, sem pedig japán útlevelük nem volt. A sziget pénzneme az amerikai dollár volt.

Az 1971-ben aláírt és 1972-ben ratifikált megállapodás szerint Okinava ötven éve visszakerült Japánhoz. Az eredmény: mindenki japán állampolgár lett, a pénznem azóta a japán jen, közigazgatásilag Japán egyik megyéjévé lett, önálló választási jogokkal és különálló minisztériummal. Az amerikai katonai jelenlét azonban a visszatérés ellenére sem változott Okinaván.

Történészek sora vallja, hogy az okinavai katonai jelenlét, bár korántsem hasonló súlyú, mégis rokon a hidegháborúban kettészakított Korea, Vietnám, és Németország helyzetével.

Másként megfogalmazva, Okinava ma is az Egyesült Államok katonai enklávéja, s bár az ott állomásozó katonák létszáma csökkent az utóbbi években, ahogy a bázisok egy részének elköltöztetése (Guamra, egy másik katonai bázisra) is folyamatban van, Japán egésze ebben az értelemben ma is a hidegháborús megosztottság színtere. Miközben az amerikai katonai védelem Japánban ma már nehezen indokolható.

Japán a második világháború utáni kataklizma után ma a világ harmadik legnagyobb gazdasága, technikailag és gazdasági potenciálját tekintve képes az önvédelemre. Az Egyesült Államok hidegháborús alapelvei e tekintetben azonban semmit sem változtak.

„Kettős csapdában vergődünk mindannyian” – mondta egy interjúban egy okinavai egyetem szociológusa:

„Amerikaiak nem lehetünk soha, pedig a sziget gazdasági működésének legfontosabb ágazata az itt állomásozó amerikai katonák és hozzátartozóik kiszolgálása. E katonai jelenlét ugyanakkor meggátolja, hogy Okinava normális gazdasági tevékenységeket is folytathasson, hiszen a repülőterünktől a legfontosabb utak használatáig mindig az amerikai katonai megfontolások kapnak elsőbbséget. A turizmus emiatt minimális, holott Okinava természeti adottságai erre lehetőséget adnának. Tokió messze van, a japán kormánynak nem fontos a mi helyzetünk, hiszen stratégiai megfontolásból ezt a helyet áldozta fel az amerikai–japán béke megőrzése érdekében.”

E fenti interjú, melyet magam készítettem a kilencvenes évek közepén, reális képet festett Okinava áldozati szerepéről. Akkor az ország leszegényebb megyéje volt, az egy főre eső átlagos (adózás utáni) jövedelem fele volt a Japán átlagjövedelemnek. A tömegközlekedés csak néhány városban működött, s az Okinava körüli szigetek, valamint Okinava között a közlekedés nehézkes volt és az ottani jövedelmi viszonyokhoz mérten ráadásul rendkívül drága is.

Okinava tehát Japán mostohagyereke volt, több okból is. Egyrészt az okinavai lakosság túlnyomó része a japán megítélés szerint nem „igazi” japán. S bár az elmúlt másfél évszázad biztosította, akárcsak Hokkaidón a japanizálás megvalósítását (a japán nyelv kötelező használata, az oktatási rendszer egésze), az amerikai jelenlét miatt egyedülálló az okinavai társadalom ellenállása a tokiói központi kormányzatnak. Szociológusok és antropológusok véleménye szerint

az okinavai lakosság ellenállása az elmúlt fél évszázadban hatékony civil kezdeményezéseknek köszönhetően Japán többi részéhez viszonyítva valóban autonóm társadalommá fejlődött.

Okinava története

Bár egyetlen japán iskolai tankönyvben sem szerepel, Okinava eredetileg független, kereskedelmet folytató királyság volt. A tizenhetedik század végétől gazdasági gyarmattá tette egy japán földbirtokos klán (Szacuma), majd az ország erőszakos amerikai megnyitása után az 1870-es években a tokiói központi kormányzat jogilag Japánhoz csatolta a szigetcsoportot, hasonlóan Hokkaidóhoz.

Okinava gazdasági potenciálja azonban, ellentétben Hokkaidóval, igen csekély volt. Éghajlata és talaja alkalmatlanná teszi a cukornádon és ananászon kívül más mezőgazdasági termék rendszeres termelésére. (A rizstermelés lehetetlen, a megye így Japánból vásárol rizst.)

Lakossága, bár rokon etnikum a japánéval, polinéziai eredetű. Nyelvjárásaik egyike sem japán. E két tényező miatt Japánban „külső jegyek alapján” számos hátrányos megkülönböztetés érte az elmúlt évszázadban az okinavaiakat.

A szigetek japán annektálását követően, a központi kormányzat Okinaván is erőszakos asszimilációt hajtott végre, melynek következménye az okinavai lakosság folyamatos diszkriminációja volt. Ez jelentős elvándorlást váltott ki, az anyaország diszkriminatív, faji alapú gyakorlata az okinavaiak többségét a legalacsonyabb társadalmi csoportok közé kényszerítette. Hasonló sors várt a Hokkaidón ellehetetlenített őslakosság nagy részére, az ainukra is.

Stratégiailag Okinava szerepe azonban a második világháború utolsó szakaszában értékelődött fel, mert itt zajlott a japán hadsereg és a szövetségesek legvéresebb csatája. A tokiói főparancsnokság utasítása szerint az okinavaiak nem adhatták meg magukat az ellenségnek. Ez alapszabály volt a japán hadsereg minden egységében, így

sokezren inkább önként vetettek véget életüknek, amiben a tokiói székhelyű japán rendőrségnek bizonyítottan aktív szerepe volt: számos tagja kényszerített öngyilkosságra okinavaiakat.

1952-től Okinava lett az Egyesült Államok és Japán között megkötött béke- és biztonsági szerződés legfontosabb garanciája, hiszen a legnagyobb katonai bázis létrehozása a japán lakosság ellenállásába ütközött volna.

Az okinavai katonai bázis (tengeri és légi) kiépítéséhez területek kellettek, melyeket erőszakos módszerekkel vettek „bérbe” az amerikai hatóságok. Rengeteg okinavai földtulajdonos nem egyezett bele földje elvesztésébe, közülük sokakat a japán kormány segítségével telepítettek Brazíliába. Okinava teljes területének húsz százalékát ma is az amerikai bázisok használják.

A bázisok rendkívüli katonai hasznosságát sem az amerikai, sem a japán hatóságok nem vonják kétségbe a mai napig. Okinaván mindazt meg lehetett tenni a japán lakosság tájékoztatása nélkül, amit sem Tokióban, sem más japán nagyvárosban nem.

Az első akció a koreai háború volt, melyben az okinavai bázisok kulcsszerepet játszottak. Tekintettel a japán alkotmány kilencedik pontjára, mely kizárólag támadás esetén engedi meg a katonai választ a szigetországnak, a koreai háborúban való aktív részvétel amerikai utasításra történt, pedig az amerikai megszállásban résztvevő szakértők írták az új japán alkotmányt.

A következő és hosszú évekig tartó vietnámi háború időszakában Okinava szintén kulcsszerepet játszott, aminek egyik, máig ható következménye az akkor Okinaván tárolt vegyifegyver, az úgynevezett Narancs-gáz szivárgása volt. Ez ma is rengeteg megművelhető területet mérgez. Semlegesítése, illetve a helyiek kártalanítása csak fél évszázaddal később kezdődött.

1960: A SOFA életbelépése Okinaván

A SOFA (Status of Forces Agreement) 93 olyan országban érvényes, ahol amerikai katonai bázis van, az (1951-ben aláírt) amerikai–japán biztonsági szerződés újabb változatának része volt. Bár a SOFA rendelkezései már akkor több mint ötvenezer katonai szolgálatot teljesítőt érintettek Japánban, e dokumentum hosszú évekig nem került a japán nyilvánosság elé.

A katonai bázisokon szolgálatot teljesítő személyek különleges státuszt élveznek (ez a SOFA tartalma): vízummentességet és területenkívüliséget. Ez utóbbi lényege, hogy bármely szolgálatot teljesítő katona, bűncselekmény elkövetése esetén azonnal visszatér az Egyesült Államokba, ahol a bűncselekmény nyomozásában és a bírósági eljárásban kizárólag amerikai intézmények illetékesek. Vagyis helyben, ahol a bűncselekmény történt, a helyi hatóságoknak semmiféle felhatalmazása nincs. Sem a nyomozásra, sem az elkövető letartóztatására. A külföldön állomásozó amerikai bázisok többsége ugyanígy a SOFA hatálya alá esik.

A SOFA nem véletlenül volt érvényben három és fél évtizedig Japánban. A japán hatóságoknak, akár közúti baleset, akár más típusú bűncselekmény elkövetésével kellett szembesülniük, semmit sem tehettek. Ráadásul a bázisokon szolgálók (és hozzátartozóik) kiváltságos helyzetben vannak, mert adó- és vámmentesek, valamint teljes infrastruktúra és szolgáltatói rendszer áll rendelkezésükre. (Ez utóbbira utalt a már idézett szociológus, mert az okinavai foglalkoztatottság csaknem egyharmada ennek köszönhető.) A SOFA egyúttal azt is rögzíti, hogy az amerikai katonaság nem felelős semmiféle környezeti kárért, annak helyreállítása a japán hatóságok feladata (és költsége).

Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert

a hetvenes évek közepe óta, a japán költségvetés, vagyis a japán adófizetők egyre nagyobb összeget fordítanak az országban állomásozó amerikai bázisok fenntartására.

Bár ezt a japán nyelv szívességi hozzájárulásnak nevezi, ez az évi 8 milliárd amerikai dollárnyi összegnek csaknem több mint a fele.

Okinava ellenáll

A sziget lakosai 1960 óta egyre növekvő ellenállást tanúsítanak – mind az akkor aláírt amerikai japán biztonsági szerződésben foglaltakkal, mind pedig az egyre gyakoribb súlyos balesetekkel, gyilkosságokkal, szexuális erőszakkal szemben. A sértett(ek) semmiféle kártérítésben, illetve igazságtételben nem részesülhettek ott, ahol a bűncselekményt elkövették.

Mindez azonban drámaian megváltozott 1995 őszén.

Szeptember másodikán három amerikai katona, szabadságát töltve, kibérelt egy minibuszt, s az országúton meglátva egy tizenkét éves kislányt, aki az iskolából hazafele tartott, elkapták, megkötözték, a három katona közül ketten megerőszakolták, majd kidobták az autó csomagteréből. Egy járókelő találta meg az úton fekvő kislányt.

Okinaván néhány nappal később addig nem látott méretű tömegtüntetés zajlott. A SOFA, vagyis a területenkívüliség gyakorlata ez esetben nem volt fenntartható. A tokiói hatóságokkal egyetértésben a nyomozás, majd tárgyalás után a két katonát 10 év, a harmadikat pedig, aki „asszisztált” egy kiskorú megerőszakolásához, 7 év börtönre ítélték.

A bűncselekmények azonban szaporodtak, s ennek több oka is volt. Az egyik a kettős mérce volt, vagyis az, hogy az amerikai katonai bázisokon foglalkoztatottak számára a saját hazájukban törvénysértő cselekmények nem büntethetőek más országokban. A másik ok az amerikai bázisokon alkalmazott katonák társadalmi helyzete: a katonaság a többség számára az egyetlen lehetőség a munkanélküliség elkerülésére, a társadalmi lecsúszás megelőzésére.

Mindezt súlyosbítja az egyre gyakoribb (és elkerülhetetlen) katonai balesetek számának növekedése, valamint a helyi lakosság számára felfoghatatlan környezetszennyezés.

Okinava tengerpartjának több kilométer hosszú szakasza a világ egyik leghosszabb korallzátonya. Több mint egy évtizede e tengerparti szakaszon készül az új amerikai helikopterleszálló, több kilométer hosszú betonalapzatra. Ez nyilvánvalóan véglegesen elpusztítja a világ ritkaságai között nyilvántartott korallzátonyt, a többi tengeri élőlényről már nem is szólva. Évek óta folynak a háromoldalú tárgyalások megépítésének megakadályozása érdekében.

Az okinavai ellenállás, mivel évtizedek óta szünet nélkül tart, rendkívül eredményes.

Ehhez természetesen hozzájárul az amerikai hadvezetés megváltozott stratégiája is, hiszen az okinavai civilek ellenállása ma már több helyen megnehezíti, vagy éppen ellehetetleníti a bázison gyakorlatozók tevékenységét.

Az utóbbi években csökkent az okinavai bázis katonai létszáma, és Okinava kormányzója ígéretet kapott arra, hogy a bázis egy részét 2024-ig átköltöztetik Guamra.

Természetesen az átköltöztetés minden költségét a japán adófizetők pénzéből finanszírozza a japán kormány.

Címfotó: Defense Visual Information Distribution Service, public domain