A VÁLTOZÁS SÚLYA ÉS ÉLEFél évtizeddel ezelőtt még merész felvetésnek számított, az utóbbi hónapok fejleményeinek hatására ma már viszont szinte közhelyként hangoztatott elemzői fordulat, hogy az amerikai világrend hanyatlásával egy időben a rohamosan fejlődő perifériális államok eredményeit is elhalványító Kínai Népköztársaság felemelkedése egy olyan globális szereplő színre lépését jelenti, amely akár önmagában is képes lehet a világot egy történelmileg eddig példa nélküli több pólusú berendezkedés felé elmozdítani.
Igaz ugyan, hogy pillanatnyilag a nemzetközi rend alapjainak megkérdőjeleződése és a világgazdaság átrendeződése elsősorban Oroszország Ukrajna területén vívott háborújának fényében jelenik meg, és ez Oroszország számára teszi lehetővé, hogy magára öltse a többpólusú világrend hírnökének szerepét.
Mindezek ellenére célszerű figyelembe venni, hogy a háború brutalitásának látványos felszíne alatt a meghatározó változások a Kínai Népköztársaság termelési rendszere által nyomás alá helyezett globális gazdasági berendezkedés mélyében zajlanak.
A távol-keleti szuperhatalom az elmúlt években már többször is hangsúlyozta azon meggyőződését, hogy egy olyan nemzetközi viszonyrendszert kíván kialakítani, ahol a világ államai szuverén civilizációs erőközpontok köré szerveződnek, amelyek kölcsönösen tiszteletben tartják egymás gazdasági, társadalmi és kulturális berendezkedését, miközben kölcsönös előnyök mentén folytatnak kereskedelmi együttműködést. 2013-ban Hszi Csin-ping a nemzetközi rendszernek ezt a persektíváját úgy határozta meg, mint „közösségi együttműködés az emberiség közös jövőjéért”.
Azóta a “To Build a Community with a Shared Future for Mankind” kezdeményezés a 2018-as alkotmánymódosítással a Kínai Népköztársaság hivatalos külpolitikai irányelvévé is vált.
Az utóbbi években a mértékadó nemzetközi gazdasági elemző intézetek (IMF, World Bank, OECD) jelentései kivétel nélkül a Kínai Népköztársaságot tekintik a globális gazdaság motorjának. Nincs ez máshogy jelenleg sem.
Az IMF 2021-es előrejelzése alapján a világgazdaság idei növekedésének legalább 60%-a Kínában fog megvalósulni, miközben a legfrissebb elemzések szerint az Egyesült Államok és az EU gazdasága még a 2022-es év vége előtt recesszióba csúszik. A két jelenség egyidejűsége egyértelműen igazolni látszik a világrendszer központjának viszonylagos és abszolút gyengülését a perifériális erőtérrel szemben. A világrendszer „egypólusú pillanatának” végét jelző történelmi fordulópontot azonban mégsem egy szimbolikus gazdaságstatisztikai adat, hanem az Oroszország által Ukrajna területén indított katonai művelet jelölte ki.
UTÓVÉDHARCOK NYOMORÚSÁGAJelenleg a politikai- és szubkulturális baloldal túlnyomó része nem képes értelmezni az Oroszország és Kína által alkotott eurázsiai erőtér katonai-gazdasági együttállásának antiimperialista jellegét és tagadja annak szocialista potenciálját.
A világkapitalizmus intézményibe beágyazott baloldal rendszerkritikája a művelői a (számukra biztonságosabb, a letűnő hegemón rend számára pedig kényelmesebb) politikai semlegességet választva egy bizonyos “imperializmus-közti konfliktus”-t emlegetnek. Ez a nézőpont azon túl, hogy a baloldal által korábban sokat hivatkozott centrum-periféria elmélet és függőségi struktúrák teljes figyelmen kívül hagyásával fogalmazódik meg, a központi kapitalista régiók tőkefrancióinak politikai érdekképviseletetét is remekül ellátja.
A baloldalnak a liberális kapitalizmus utóvédharcát ellátó politikai funkciója elsősorban Kína gazdasági- és társadalompolitikai struktúráinak elemzését teljesen elmulasztó megközelítésen, valamint a kínai gazdasági rendszer globális kapitalizmus mechanizmusaira gyakorolt hatásának helytelen értelmezésén alapszik.
Úgy tűnik, hogy a baloldali rendszerkritika törekvései között egy ideje már egyáltalán nem szerepel a jelenleg létező kapitalizmus működésének átfogó elemzése. Manapság a baloldali antikapitalizmus számára a tőke hegemóniája szinte kizárólag alulnézetből, az egyén tudatára, életmódjára és közvetlen társas viszonyaira általánosítva jelenik meg. Jóformán lehetetlen olyan tanulmányt vagy cikket találni, amely a tőkés termelési mód jelenlegi fejlettségi fázisainak meghatározására és az azon belüli függőségi viszonyok beazonosítására vállalkozna azon a globális geopolitikai infrastruktúrán, melyen a Nyugat, az Eurázsia-térség és a Harmadik Világ elhelyezkedik.
Az eszköztelenség tehetetlenséget eredményez, amelynek nem is lehet más következménye a világrendszert drasztikusan átalakító események megtapasztalásakor, mint a baloldalt túlnyomó többségében jellemző sokkos állapot és morális pánik.
A baloldal a globális status quo kihívását a jobboldali tendenciáktól érzékeli, ezért annak érdekében, hogy politikai önazonosságát továbbra is a jobboldal szembenállásból vezethesse le, rendszerellenességét elveszíti és a status quo védelmezőjévé válik.
A baloldal a rendszerkritikát hátrahagyva-meghaladva a rendszerkritika kritikájává vált. Jelenleg a baloldali rendszerkritikai módszerek nem csak az elemzés számára jelentenek alkalmatlan eszközt, de még az antitézis megfogalmazására is használathatatlannak bizonyulnak.
A szocializmus feladata viszont még ennél jóval többet kívánna, hiszen távlati horiontot kell felvázolnia, így a rendszer puszta tagadásán túlmutató szintézist kell megalkotnia egyből.
A szintézis megalkotásához pedig a helyes elemzésen túl konkrét politikai stratégia felvázolására is szükség van.
AZ ELSŐDLEGES ELLENTMONDÁSSamir Amin (1931-2018) a Beyond US Hegemony: Assessing the Prospects for a Multipolar World című könyvében a következőt írja:
„Az elsődleges feladatunk Washington katonai projektjének meghiúsítása. Ez az abszolút előfeltétele annak, hogy megteremtsük a [szocializmus számára] szükséges mozgásteret. Ennek elvégzése nélkül minden társadalmi vagy demokratikus haladás, minden elmozdulás az igazságosabb társadalmi berendezkedések felé, még a legvadabb elszántságunk ellenére is végletesen kiszolgáltatott és sebezhető marad.”
Samir Amin következtetése az USA jelenlegi, kompromisszummentes egyoldalúságának megszüntetésére irányuló törekvés sürgősségéről a valóság kölcsönös meghatározottságokra épülő felfogásából ered. Ez utóbbival kapcsolatban Mao Ce-tung egy 1937-es esszéjében így fogalmaz:
„Ha egy folyamatban számos ellentmondás van, akkor ezek közül az egyiknek a fő ellentmondásnak kell lennie. A fő ellentmondás az, amely vezető és döntő szerepet játszik, míg a többi csak másodlagos és alárendelt pozíciót foglal el ehhez a fő ellentmondáshoz képest. Ezért az olyan összetett folyamatok tanulmányozásakor, amelyekben két vagy több ellentmondás van, minden erőfeszítésünket arra kell fordítanunk, hogy megtaláljuk a fő ellentmondást. Ha ezt a fő ellentmondást beazonosítottuk, akkor a legnehezebb probléma is könnyen megoldhatóvá válik.”
Samir Amin ezt módszert nem az elvontan értelmezett kapitalista rendszerre, hanem annak konkrétan bezonosítható geopolitikai struktúrájára és nemzetközi megnyilvánulásaira alkalmazza. A tézis a következőképpen foglalható össze:
1) A kapitalizmus az abszolút kizsákmányolásra épülő világrendszer, amely szerkezetileg a tőke-munka (vertikális, hierarchikus) ellentétre épül.
2) A tőke-munka ellentét földrajzi vonatkozásban viszont (horizontális és koncentrikus) centrum-periféria rendszert alkot.
3) A kapitalizmus leggazdagabb, központi régiói járadék formájában értéktöbbletet vonnak el a határterületektől, akadályozva azok fejlődését és rögzítve azok alávetett pozícióját.
Az osztályellentét valóban a regionális és globális társadalom létezésének minden vonatkozásában jelen van és termelődik újra. De a valóságos, háromdimenziós földrajzi térben, a kereskedelmi útvonalakon zajló árucserében és pénzügyi tranzakciókként zajlik le a leghúsbavágóbb módon és legnyilvánvalóbb formában. Ennek a rendszernek a kialakítója és fenntartója az Egyesült Államok, amely a számára egyoldalúan kedvező értékáramlási folyamat üzemeltetésére nemzetközi intézményeket és államközi szövetségi rendszert hozott létre.
Az Egyesült Államok által meghatározott erőtérrel szemben áll _minden más_ olyan térség, amely ennek a rendszernek a kárvallottja. Félperifériától a Harmadik Világ legkizsákmányoltabb térségéig terjedő zóna népei által lakott államok pusztán a lényegileg azonos helyzetükből adódóan érdekegységet alkotnak. Ezáltal egy olyan geopolitikai forradalom potenciális alanyaivá válnak, amelyek egy hegemónia nélküli, több pólusú nemzetközi rendszer kialakulásában érdekeltek a globális kapitalizmust napi szinten üzemeltető centrumállamok által megalkotott nemzetközi intézményrendszerrel szemben.
A szocializmus társadalmi berendezkedésnek kialakítása belpolitikai küzdelem, amelyet csak egy olyan szervezett munkásmozgalom vihet sikerre, amely a gazdasági kizsákmányolás megszüntetésében érdekelt.
A szocializmus világgazdasági alaphálózatának kiépítése viszont geopolitikai küzdelem, amelyet egy olyan perifériális nemzeti burzsoázia is a siker felé mozdíthat, amely nagyobb világpiaci mozgástérben érdekelt.
A TÖBBPÓLUSÚ VILÁG KIALAKULÁSA A NEMZETKÖZI RENDSZER ELŐKÉSZÍTÉSE A SZOCIALISTA TÁRSADALMI BERENEZKEDÉSÉ SZÁMÁRARegionális összefüggésbe helyezve Amin kijelentését Mao elméleti keretei között, fontos leszögeznünk, hogy az amerikai birodalom elleni harc nem jelenti az amerikai hegemóniát ellenző, periférikus tőkés államok saját kapitalista kereteiken belüli feltétlen támogatását.
A multipolarizmus antiimperialista vonatkozása sokkal inkább egy minőségileg eltérő politikai felfogásban jelenik meg, amely a szocializmus előfeltételeinek kibontakozását a nemzetközi rend többpólusúvá válásában látja. Ennek a folyamatnak a lényege, hogy több, periférikus erőközpont felemelkedése már önmagában is bővíti a kisebb államok számára rendelkezésre álló választási lehetőségek számát és igazodási pontok körét, pusztán az által, hogy színrelépésük a Nyugat centrumkapitalizmusának korlátait felállítja.
Ezzel egy időben a globális termelési láncolatok átrendeződése a gazdaságokat nemzetiebbé, stratégiai területeken önellátóbbá, és így a globális monopóliumok befolyásától mentesebbé, tehát a demokratikus nyomásra érzékenyebbé teszi. A többpólusúság ezen fajta értelmezésének köszönhető, hogy Samir Amin ragaszkodik ahhoz, hogy
„A multipolaritás […] az állami önredelkezés bővülésének szinonímája. [A nemzetközi térben] így létrejövő nagyobb mozgástér egyben több lehetőséget jelent az országok népei számára, hogy az állami intézmény társadalmi tartalmát számukra előnyös módon alakítsák át. Amikor a világ többpólusúvá válik, megnyílnak a lehetőségek a népi-nemzeti kezdeményezések számára”.
NÉPI-NEMZETI KEZDEMÉNYEZÉSA népi-nemzeti kezdeményezés kifejezés lényegét Samir Amin a fejlődő világ országaiban a szocializmus kezdetleges szakaszának politikai-gazdasági formájaként határozta meg. Megítélése szerint ebben a társadalomfejlődési szakaszban a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődéséből következően a társadalmi kihívások kezelésére a szocialista, kapitalista és különböző etatista, tradicionalista politikai irányzatok együttes felhasználásával kerül sor.
Leegyszerűsítve elmondható: másodlagos, hogy a népi-nemzeti kezdeményezések milyen politikai ideológiát hangsúlyoznak, mert amíg az amerikai hegemóniával szemben fogalmazzák meg magukat, addig a szocializmus munkáját végik. Ezt a politikai konstrukciót Amin a következőképpen definiálja:
„…[a szocializmusba tartó] hosszú átmenet kezdeti fázisa először egy olyan népi-nemzeti társadalom létrejöttének feltételeit teremti csak meg, amely egy önközpontú és autonóm nemzetgazdasághoz kapcsolódik. Egy ilyen kezdeményezés minden szempontból ellentmondásokkal lesz majd terhes: kapitalista kritériumokat, működési módokat és szocialista intézményeket társít a globális kapitalizmus logikájával ellentétes társadalmi törekvésekhez és reformokhoz; miközben külső viszonyítási pontokat is keres majd a társadalmi átalakulás azon szükségleteinek biztosításához, amelyek ütköznek a domináns kapitalista érdekekkel.”
Történelmi visszatekintésben megállapítható, hogy a szocialista forradalmak sikerének titka mindig is az volt, hogy a nem-szocialista elemeket is magukba tudták olvasztani, fel tudták azokat használni egy olyan politikai küzdelemben, ahol a szocalizmus eszméje egy fajta közvetítő egységként, érintkezési felületként szolgált a nemzetgazdasági önrendelkezés iránti igény kifejeződéséhez.
Ebből kifolyólag feltétlenül szükségessé válik beilleszteni önmagukban véve nem-szocialista elemeket is a politikai-gazdasági küzdelembe, mivel csak így érhető el kritikus többségi túlsúly a monopóliummal szemben: A multipolarizmus a népfront politika és tömegvonal alkalmazása a nemzetközi erőtérre.
SZEMBEN A POLGÁRI DEMOKRATIZMUSSALA népi-nemzeti kezdeményezés társadalmi rendje elsősorban abban különbözik az addigi kapitalizmus viszonyaitól, hogy a korábban döntő pozícióban lévő globális tőke helytartó elitjének (komprádor buzsoáziának) uralma megszűnik.
A népi-nemzeti kezdeményezés politikai rendje elsősorban azt a feladatot látja el, hogy semlegesíti a kapitalisták azon csoportját, amelyeknek érdekei teljes mértékben alá vannak rendelve a külföldi tőke érdekeinek, és amelyek direkt közvetítőként működnek a külföldi tőkének a helyi társadalom erőforrásaira alapozott újratermelésében.
Egy népi-nemzeti kezdeményezés ahelyett, hogy egyoldalúan alkalmazkodna a globális kapitalista rendszer szükségleteihez, olyan politikát hajt végre, amely a gazdasági élet minden területén fokozatosan érvényesíti a szuverenitást.
Míg a komprádor elit által meghatározott hatalom úgy működik, mint egy külföldi cég leányvállata, addig a populista demokrácia nemzeti ellenőrzés alatt álló fejlesztési projekteket indít, ahol a külföldi befektetőknek az azokban való részvételhez el kell fogadniuk az állam által támasztott feltételeket, és így a keletkező profitjuk ésszerű határok közé szorítását is.
Ennek a működésmódnak a biztosításához a népi-nemzeti kezdeményezéseknek a többpólusúvá váló világrend kibontakozásával párhuzamosan folyamatosan új módszereket kell kidolgozniuk az imperializmus stabilizálására, resturálására irányuló tendenciák ellensúlyozására.
LEKAPCSOLÓDOTT RÉGIÓK EGYÜTTMŰKÖDÉSEA nemzetközi rendszerben lezajló tektonikus mozgások kihívások elé állítják a helyi társadalmakat. A regionális szintű társadalmi feszültségek és pozitív energiák ugyanakkor meghatározó hatást gyakorolnak a nemzetközi viszonyok alakulására.
Bár az imperializmus minden bizonnyal meggyengült, a felhalmozás globális struktúrái még mindig olyan neoliberális-globalista erők kezében vannak, amelyek számára létkérdés, hogy megakadályozzanak bármiféle elmozdulást a szocializmus felé. Egy ilyen környezetben a népi-nemzeti kezdeményezést folytató országoknak egyszerre kell erősíteniük a gazdasági szuverenitásukat, a társadalmi kohéziót és a nemzetközi együttműködést a taktikai szövetségesekkel.
Ennek megfelelően a nemzetgazdaságon belül következetes regionalizmust kell folytatniuk, amely véghezviszi az érdekek összehangolását és a szükségeletek kiigazítását a nagyvárosoktól a mezőgazdasági térségek és falvak irányába. Ezzel egyidőben a nemzetközi térben összehangolt együttműködést kell megvalósítaniuk a többi népi-nemzeti kezdeményezést folytató országgal és a nyíltan szocialista irányultságú államokkal.
A tőke globalizációjával szemben a félperifériális térségek és Harmadik Világ nemzeteinek önálló gazdaságdiplomáciai térben való egyesítése (BRICS+) az első szükséges feltétel minden további, nagy horderejű változást hozó folyamat elmélyítése előtt.
A KÉSŐ NEOKOLONIALIZMUSBÓL A POSZT-IMPERIALIZMUS KAPITALIZMUSÁBASokakban felmerül a kérdés, hogy az amerikai hegemónia hanyatlása nem pusztán egy újabb, akár még elnyomóbb szuperhatalom világuralmának nyit-e csak teret?
Az erőviszonyokat felmérve látható, hogy egy új hegemóniának objektív akadálya van. Az újonnan felemelkedő erőközpontok közül egyiknek sincsen meg a képessége arra, hogy kizárólagos, a mostani USA pozíciójához hasonlatos dominanciát érjen el.
Az USA abszolút hegemóniája megszűnése a globális erőviszonyok kiegyensúlyozódását jelenti, és nem pedig egy új kapitalista centrum létrejöttét.
A kínai gazdaság potenciálját nem a korlátlan tőkefelhalmozás, hanem azt a társadalmi szükségleteknek alárendelő szocialista diktatúra biztosítja. A töretlen dinamikával fejlődő kínai gazdaság nem csak mennyiségi és műszaki mutatók terén képvisel más nagyságrendet a Eurázsia és a Globális Dél régióhoz képest, hanem következetes szocialista perskeptívájával is. A kínai gazdaság termelőerői a szocializmus termerői, amelyek irányt szabnak a többpólusú világ gazdasági berendezkedésének.
Az amerikai hegemóniára épülő világrend gazdasági és intézményi rendszerét közvetlenül Oroszország roppantja meg, de Kína felemelkedése azt ígéri, hogy megváltoztatja a globális viszonyok tájképét.
Az amerikai birodalom fojtó fogása Eurázsia és a Globális Dél felett immár nem pusztán lazul, hanem hamarosan a centrum kerül satuszerű szorításba, miközben szélesebbre nyílik a lehetőség gazdasági imperializmus rendszeréről lekapcsolódó, szocialista orientációjú államok együttműködésére.
