Egy orosz ember vallomása az ukrajnai háborúról

A Facebook újra működik.  Így megoszthatom veletek, barátaim, kollégaim, ismerőseim, a jelenlegi helyzettel kapcsolatos gondolataimat.  Több dolgot kell elmondanom.

Előszőr is, engem, személyesen, nagyon megvisel ez az egész.  Úgy érzem magam, mint akit ketté hasítanak.  Nekem Oroszország és Ukrajna nem két ország, mindkettőnek része vagyok, ezért úgy érzem mintha ketté vágnának.  Amikor az európai, USA, vagy kanadai “szolidaritásról” (vagy a szlovák, lengyel, vagy holland szolidaritásról) olvasok, tudom, hogy sem az ő “szimpátiájuk”, sem az ő “szenvedésük” nem ér fel azzal a szenvedéssel vagy fájdalommal melyet én személyesen érzek a két népért melynek része vagyok, és amely két népet a testvérgyilkosság irányába húznak szét.  Végül is, MI OROSZOK ÉS MI UKRÁNOK FOGUNK SZENVEDNI.  Jelenleg lőjük egymást!  Nem hiszek mások színlelt könnyeiben.

De hogy jutottunk idáig?  Mi sodort minket a szakadék szélére, mi vitt a zsákutcába?  Okolhatunk másokat ezért az egészért? Hogy az amerikaiak vezettek ide minket, a globális tőke és hatalmi ágak tevékenykedtek a háttérben, stb.  Voltak ilyen tényezők is, hiszen tudvalévő, hogy vannak, akik szeretnek másokat az orruknál fogva vezetni.  Hadd mondjam ki nyíltan, hogy nem törekszem sem elismerésre, sem arra, hogy bárki szeressen vagy támogasson, és arra sem, hogy bárki más kívánságainak megfeleljek.  Ez nem fontos.  Számomra fontosabb, nem követni a trendeket, szót emelni, és az árral szemben úszni, és kimondani azt amit igaznak érzek.

Hadd szóljak először közös hibáinkról A Szovjetunió szétesése egy új politikai realitáshoz vezetett.  A szétesést a rendszer merevsége, eltúlzott nehézipari orientáltsága és túlzott centralizáltsága okozta, tovább már nem maradhatott ki az információ éra technológiai és pénzügyi fejlődéséből.  Az ideológia már semmit sem tudott hozzátenni az akkori politikai realitáshoz.  Ezért maga Moszkva kezdte a rendszert átalakítani.  Az átalakításnak része volt a demokratizálás, az elmozdulás a piacgazdaság irányába, az információ kontroll alól való felszabadítása, valamint a világ gazdasági vérkeringésébe való bekapcsolódás. Ismétlem, ezeket a reformokat maga a szovjet vezetés kezdeményezte, a szovjet nosztalgia ellenére, mert megértette, hogy egyes gazdasági, politikai, és technikai átalakítások szükségesek az ország fejlődéséhez és túléléshez.  Itt nem kívánom megvitatni, hogy ez az átalakítás lehetséges lett volna-e a Szovjetunió szétesése nélkül.  (Szerintem, igen, de ami megtörtént, az megtörtént.)

A kommunista elit csendesen felosztotta a különböző gazdasági szférákat egymás között.  Nem törődtek azzal, hogy az emberek, akik addig egy  többnemzetiségű nagy föderáció részeként éltek, és hirtelen egyik napról a másikra “független nemzetállamokban” ébredtek, hogyan fognak erre reagálni, vagy egymással együttműködni.  A demokratizálás, a privatizáció, és a piaci reform leple alatt mindenütt szabad rablás ment végbe.  Olyan embereket, akiknek közös kulturális múltjuk volt, hirtelen egymás ellen hangoltak a “tiszteletreméltó nemzeti büszkeség” jelszavával.  Míg a gazdaság összeomlott, és a vagyon az országok határain kívülre került, a népek ütni kezdték egymást.  Kik jártak a legrosszabbul?  Nem azok akik felelősek voltak a reménytelen helyzetért, hanem a különböző népek átlagpolgárai.

Nem csak a helyi “privatizátorok” szították a viszályt.  A jelenlegi “patrióta körökben” divat az amerikai és az európai politikai elitre mutogatni (ezekről majd később), akik fokozzák a bajt az információháborújukkal és a fegyverszállítmányokkal.  De miért engedjük, hogy mindez megtörténjen?  Ha mi magunk nem egyezünk ki egymással, ne csodálkozzunk, hogy ezt mások kihasználják saját érdekükben.  Oroszország számára itt a legfontosabb tanulság, hogy ha azt akarja, hogy mások tiszteljék, a világ politikai színpadán elismerjék, akkor ne hanyagolja el gazdaságilag, politikailag, és kulturálisan azt, aki a legközelebb áll hozzá.  A dollár utáni hajsza miatt elfeledkeztünk közös őseink bölcsességéről, ezért most testvérharccal fizetünk érte.  Ezt jelenleg, a háború közepette, nehéz felismerni, holott ez a legfontosabb.  Oroszország ezzel az egésszel nem nyer semmit.  De ha egy pillanatra elgondolkodunk, az első lépés, hogy mi oroszok és mi ukránok tiszteljük egymást és önmagunkat.

És most néhány szó az európai és amerikai “testéverekről”.  Először is, az átlagemberek, akárhol is legyenek a világon, mind testvéreink.  A hidegháború végén a nyugati elit “véletlen győzelemmel” találta magát szembe, pedig nem igazán akarta.  A hidegháború alatt megfelelt neki, hogy volt egy kiszámítható ellensége, amely lehetővé tette, hogy rengeteg pénzt pumpáljanak az egyébként fölösleges fegyverkezésbe, ebből pedig nagyon sokan jól járjanak.  És akkor jött a “győzelem”.  Persze igaz győzelem nem volt, csak arról volt szó, hogy a Szovjetunió reformokba kezdett, hogy lépést tartson a korral.  Mint minden átalakulás, ez is gyengüléssel kezdődött.  Brzezinski az átalakulást az USA érdemei közé sorolta, de a győztesek nem tudtak választ adni a következő kérdésekre:  Hogyan reagáljunk egy demokratikus, piac-orientált Oroszországra?  Mi legyen azokkal a kutatóközpontokkal, amelyek arra rendezkedtek be, hogy Oroszországot mint ellenséget tanulmányozzák hosszú évtizedeken keresztül?  Mivel igazoljuk a fegyverkezést?  És leginkább: hogyan kössük Európát Amerikához?

Egy rövid csatározás után, melynek célja a szovjet gazdasági tetem újrafelosztása volt, egy poros zsákból előhúzták azt a “civilizációs elméletet”, amellyel azt akarták igazolni, hogy Oroszországgal Európának kell konfliktusban állnia.  Az új konfliktust állítólagos “áthidalhatatlan különbségekkel” igazolták.  Egy még porosabb zsákból előhúzták a demokrácia új állítólagos alapfeltételét, az elvadult neoliberalizmust, amely állítólag jobb minden más szociális alternatívánál.  Végül, a legfontosabb, hogy Európában, különösen az egykori szovjet területeken, elterjesztették az amerikai hadiipari komplexus által támogatott oroszgyűlöletet, a russzofóbiát.

Mi ennek a globális russzofóbiának az előnye?  Más, mint a nácizmus. Ha a zsidókat etnikai alapon gyűlölöd, akkor náci vagy.  Ha viszont az oroszokat gyűlölöd etnikai alapon, akkor te igazi demokrata, humanista vagy, kiállsz az emberi jogokért.  Ez így nagyon kényelmes.  Sőt, ma már az egész ott tart, hogy ha valaki demokrata és humanista, akkor kötelező, hogy gyűlölje az oroszokat, mint a humanizmus és a demokrácia ellenségeit. (Tolsztoj és Dosztojevszkij kivétel, de egyrészt ők nem egészen számítanak orosznak, ráadásul ma már nem nagyon olvassák őket Nyugaton).  Azaz, az európai értékek nevében megengedett, hogy kiirtsák az alsóbb rendű civilizáció alsóbb rendű tagjait.  Ezzel nem azt akarom mondani, hogy támogatom, vagy elfogadom a különleges műveletnek nevezett háborút! Se nem igazolom, se nem fogadom el!  De mi van veled, kedves nyugati olvasó?  Te elfogadod ezt a keresztes háborút a demokrácia és a humanizmus nevében?  Elfogadod, hogy a ti “humanizmusotok” önti az olajat erre az égő tűzre?  És ezáltal szítjátok a viszályt Oroszország és Ukrajna között?  Miért nem szorgalmazzátok a tárgyalást Európa biztonsága érdekében, a fentiek helyett, és az Ukrajnának szállított fegyverek helyett?  Ki jár jól azzal, hogy Európa szítja a viszályt Ukrajna és Oroszország között?  Sem Európa, sem Ukrajna, sem Oroszország.  Olyanok akik nem harcolnak, s nem küldik a gyerekeit háborúba, nem nyelnek radioaktív port, egy napon politikai Oscar-díjat nyernek majd “humanizmusból és demokráciából”.  Biztosan állítom, hogy Oroszország egyedül nem tud pontot tenni a konfliktus végére, és azoknak, akik őszintén keresik a megoldást, fel kell hagyniuk a russzofóbiával és az ukranofóbiával, és le kell ülniük a tárgyalóasztalhoz Európában, hogy közös kiutat keressenek abból a csapdából amelybe együtt léptünk bele.