A bizonyosság vége nem a normák felé való orientáció vége
A jelenlegi háború a világégés veszélyével egyben súlyos vereséget jelent a demilitarizált, természetes világ utáni vágyakozás számára. Tehetetlenül halljuk és látjuk az emberek elkeseredettségét Ukrajnában, egy olyan országban, ahol Oroszországhoz hasonlóan a második világháború traumája és a náci megszállás bűnei még mindig éreztetik hatásukat.
Az ukrajnai orosz invázió a nemzetközi jog által ismert legrosszabb bűncselekmény. Senki sem térhet vissza a megszokott kerékvágásba, nincs többé megszokott üzletmenet.
A Szovjetunió jogutódja, Oroszország kapitalista birodalma most először fordul rendkívül ellenségesen a NATO-államok kapitalista birodalmával szemben. Úgy tűnik, most először a NATO játssza a kiegyensúlyozottabb szerepet – hogy ennek oka megkésett ok vagy stratégiai impotencia, az nyitott kérdés. Még ha remélhetőleg hamarosan el is hallgatnak a fegyverek, mindenki elveszíti az azt követő "békét", kivéve a fegyverkezési ipart. Ez az Orosz Föderációnak sem lehet érdeke – ezt miért nem látják be a parancsnokaik?
Ukrajna 10 legnagyobb városa
Magyarázat: legalul: Krim – 2014 óta Oroszország megszállása alatt
Jobb oldalon felül: Az orosz bevonulás előtt oroszbarát szeparatisták által ellenőrzött terület
Ám az egykor békére és megértésre törekvők zavarodottsága már túl késő – ma már szinte az összes kommunikációs csatornát blokkolja az oda nem figyelés, amikor az orosz biztonsági érdekekről van szó. Jóllehet az enyhülés politikusai egykor demokratikus alapon jártak el – Forsa szerint még 2018 áprilisában a németek 94 százaléka tartotta fontosnak a jó kapcsolatokat Oroszországgal. A háború mindig a politika kudarca. Kudarcainkért pedig mi vagyunk a felelősek.
Akinek elege van abból, hogy a háborúk perpetuum mobiliként átszáguldjanak világunkon, annak elemeznie kell a kimeríthetetlen alvajárás és a hatalmi provokáció üzemanyagának keverékét. Mert, hogy ez nem egy "ki nem provokált" háború, az egyike a kevés bizonyosságoknak. Le lehetett volna fékezni a katasztrófa járművét, ha nem hagyjuk figyelmen kívül az irányváltozás fordulópontjait?
Mindenki azt mondja, hogy Putyin megtámadta a nyugati békerendet. Ez az agresszió kétségtelenül támadás, de ugyanígy kétség kívül soha nem volt "nyugati békerend". Felháborító, ha arra a nyilvánvaló tényre kell hivatkozni, hogy a történelmi feledékenység mindent felold, amikor az emberek figyelmen kívül hagyják, hogy a második világháború óta az USA egyedül vagy éppen „a hajlandók koalíciójával[1]” együtt, saját kezűleg, vagy éppen a háborúban álló feleket felfegyverezve, a világ egész régióit romokba döntötte vagy legalábbis destabilizálta hosszú távon.
Az áldozatok milliós nagyságrendűek Koreától, Kambodzsától és Vietnamtól Közép-Amerikán át a mai Közel-Keletig. Még a legutóbbi afganisztáni összeomlás sem elég releváns ahhoz, hogy a Nyugat körültekintőbb és önkritikusabb legyen a békekövetelésekkel kapcsolatban?
A feltételezett nyugati békerend egy olyan világnak mutatja magát, amelyben a fegyverkezési iparból származó haszon nagyobb, mint a világ lakossága felének jövedelme. Igen, az autokraták most hatályon kívül helyezik a nehezen kialakított nemzetközi szabályokat. De ezt megelőzően a demokraták éppen ezeket a szabályokat lépték túl.
Az olyan következtetések végiggondolása mindig is tilos volt, amely szerint az "egyenlő távolság" nem megfelelő. Egy tilalom, amely a közelmúltban szembekerült a divatos, de nem kevésbé opportunista whataboutizmussal[2]: (azzal a feltételezéssel, hogy egy helytelen tett nem is helytelen egy másik elkövetett helytelen tett miatt, vagyis amikor egy vádra azzal válaszol valaki, hogy már mások is megtették ezt, sőt, ők rosszabbat tettek). Az antiimperialista baloldal szíveskedjék abbahagyni az autokraták bűneinek enyhítését azzal a reflex-szerű kérdéssel: és mi van az USA és a NATO bűneivel?
Aki segíteni akar az áldozatokon, annak tudomásul kell vennie a háborúk és válságok keletkezését, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát újra és újra. Önkritikusan meg kell jegyezni, hogy a német baloldal fókuszában a Nyugat arrogáns, sőt megalázó magatartása áll Oroszországgal szemben, miközben Ukrajna nagyhatalmak közötti felmorzsolódása jórészt háttérbe szorul.
1998-99-ben, a NATO Jugoszlávia elleni háborújában – Jugoszláviának Oroszország történelmi és kulturális szövetségese volt - Egon Bahr, az SPD politikusa a svájci rádióban azt mondta:
„Nagyon jól tudom, hogy Oroszország nem marad olyan gyenge, mint jelenleg. Elvileg most bármit megtehetünk, amit csak akarunk, Oroszország nem akadályozhatja meg. De óva intek attól, hogy megalázzunk egy nagy és büszke népet.”
Ennek ellenére két évvel később az orosz elnök önkritikusan beismerte a Bundestagban:
„Mindenki bűnös, de főleg mi politikusok vagyunk bűnösök.”
Még mindig nem tanultunk meg megszabadulni a hidegháborús sztereotípiáktól. Nehéz felismerni a régebbi Vlagyimir Putyint, aki 2013 körül a New York Times-ban egy nyílt levélben arról akarta meggyőzni az amerikai népet: "Az erőszak hatástalannak és értelmetlennek bizonyult." Vissza kellene térnünk a civilizált, diplomáciai megállapodások útjára.
Semmi sem legitimálja az agressziós háborút
Hogyan egyeztethető össze a mai háborús akarat Putyinnak a második világháború befejezésének 70. évfordulója alkalmából készített, a FAZ által publikált[3], nagyon privát emlékirataival? Ott elmeséli, hogy apja tengerész volt a krími Szevasztopolban, és órákig beásta magát a német csapatok elől a hideg őszi lápba, csak nádszálon keresztül lélegzett, ellenséges kutyaugatás közepette.
Ahogy később szétlőtt lábbal, mankóval hazatért, és látta, hogy a mentősök holttesteket hordanak ki a bejárati ajtón, köztük Putyin anyját. Hogy úgy tűnt neki, hogy még mindig lélegzik, hogy mennyire ragaszkodott hozzá, hogy anyját visszavigyék a lakásba, aki az ápolásnak köszönhetöen felépült, miközben kistestvére meghalt...
Mi mindennek kellett történnie, hogy az aggodalom helyét a látszólagos érdektelenség váltsa fel? Nemcsak Jack Mattlock, az Egyesült Államok korábbi oroszországi nagykövete tesz szemrehányást most, hogy az ukrajnai háborúnak nem lett volna alapja, ha a NATO nem terjeszkedik kelet felé, vagy ha a bővítés nem lett volna összhangban az Oroszországot is magában foglaló biztonsági architektúrával.
„Az a kísérlet, hogy Ukrajnát leválasszák az orosz befolyásról – amely a „színes forradalomért” fellépők kinyilvánított célja – bolond trükk volt, és veszélyes is[4]”.
Igen, Oroszországnak minden oka megvan arra, hogy elárulva, fenyegetve és keserűen érezze magát. De még egyszer: ez nem legitimál egy agressziós háborút, amely a harcosokat és az egész világot a szakadékba vezeti.
Különösen elítélendő, hogy az ukrajnai háború 80 év után először járt áldozatokkal „Európa közepén”. Az áldozatok tragédiájának megkérdőjelezhető hierarchiáján kívül itt is elképesztő az amnézia: az utolsó háború "Európa közepén" nem 80 éve, hanem csak bő 20 éve volt, a második világháború utáni első NATO-háború, egyúttal támadó háború Szerbia ellen, ENSZ-mandátum nélkül. Oroszországot nem is tájékoztatták előre.
A közös biztonság gondolatának végét elsősorban ez az esemény okozta. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy pontosan emlékezzen, úgy tűnik, hogy a Kreml módszereiben és főleg propagandájában a NATO agressziós háborúját másolta.
Elképesztő, hogy ezt a kettősséget ma mennyire elvetik, legfeljebb mellékmondatokban kerül említésre. Ezért néhány főmondatnak kell itt helyet adni, amelyek nem a pálya szélére vezetnek, hanem a háború logikájának lényegéhez. (Máshol részletesebben leírtam a jugoszláv háború kiindulópontját és következményeit.[5])
A maradék Jugoszlávia bombázásának indoklása éppoly abszurd volt, mint az, amire Putyin elnök most hivatkozott: a népirtás megelőzése és a nácik alóli felszabadítás. Ez az indoklás ugyanolyan fiktív volt, mint a későbbiekben az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek – csak az, ezzel a dezinformációval ellentétben, nagyrészt a köztudatban meg tudott maradni.
A FAZ azt írta, hogy Jugoszlávia bombázásának egyetlen legitim oka volt, "a népirtás megakadályozása". Amikor a hágai törvényszék legfőbb ügyésznőjét, Carla del Pontét kicsit később megkérdezték, miért nem emelték ezt a vádat a Milošević-kormány ellen, be kellett ismernie: "Mert nincs bizonyíték."
Így egy európai főváros bombázásának állítólagos egyedüli legitimációja hetekkel a háború vége előtt, elveszett. Ez nem volt meglepő, tekintve, hogy négy év telt el a srebrenicai szörnyűségek óta. Korábban illetékes amerikai politikusok arra figyelmeztettek, hogy a jugoszláv szuverenitás megsértése a szétválások elismerésével, polgárháborúhoz vezet.
Ám a konfliktusban álló felek több éves brutális harca és diplomáciai erőfeszítése után az egyoldalú hibáztatással nem jellemezhető ellenfelek kimerültek, a polgárháború pedig lecsengőben volt.
Végülis a háború célját propagandisztikusan lefokozták: a cél a koszovói albánok szerbek általi tömeges kitelepítésének megakadályozása lett. De ez is a valóság teljes eltorzítása volt, attól eltekintve, hogy a menekültáradat megfékezésére irányuló háborúk elképesztő ígéretnek számítottak.
1998 októberében, hónapokkal a háború kezdete előtt az EBESZ megfigyelői és a sajtó arról számoltak be, hogy Milošević a Nyugat által követelt határokig visszavonta csapatait és rendőrségét Koszovóból, és hogy az ellenségeskedés megszűnt, kivéve az elszigetelt tűzharcokat, amelyekért mindenkit hibáztattak, és a menekültek visszatértek. A Baden-Württembergi Közigazgatási Bíróság 1999. február 4-i ítélete hivatkozott a Szövetségi Külügyminisztérium helyzetértékelésére:
„A szenátus rendelkezésére álló jelentések egyetértenek abban, hogy az albán polgári lakosságot ért humanitárius katasztrófa, - amelytől időnként féltek - , elhárítható volt, és azóta mind a biztonsági helyzet, mind az albán etnikai lakosság életkörülményei érezhetően javultak... A nagyobb városokban, a mindennapi élet viszonylag normális mederben folyik.”
Csupán csak mintegy 2000 menekült tölti szabadban az éjszakát.
A külügyminisztérium Koszovóra vonatkozó megállapításai titkosak maradtak
A külügyminisztérium megállapításai továbbra is titkosak maradtak, csakúgy, mint azok a NATO-jelentések, amelyek szerint a nyugati fegyverzetű albán UCK[6] újabb támadásokat indított a szerb csapatok kivonása miatt kialakult légüres térben.
Roger Faligot hírszerzési szakértő ezt írta az European magazinban:
„A német polgári és katonai hírszerzés egyaránt részt vesz albán terroristák kiképzésében, azzal a céllal, hogy megerősítsék a német befolyást a Balkánon.”
1999. március 17-én az Egyesült Államok külügyminisztériuma a szerb offenzíváról beszélt az UCK új terrorcselekményei ellen, amely elkerüli a nagy polgári áldozatokat, nehogy a Nyugatnak "lehetőséget adjon katonai akcióra". Az állítólagos račaki mészárlás is ezt szolgálta volna. A Ranta nyomozóbizottság finn vezetője később a Figyelő című műsorban beszélt arról, hogy az egész jelenetet az UCK rendezte meg.
A hágai törvényszék bizonyítékok hiányában ejtette a vádat. A Bundeswehr két nappal a háború előtt ezt jelentette: "Még mindig nincsenek jelei az etnikai tisztogatásnak."
A Koszovóba irányított amerikai diplomata, Norma Brown ismerte a helyzetet: "A NATO légicsapásainak kezdetéig nem volt humanitárius válság. Persze voltak humanitárius problémák... De mindenki tudta, hogy humanitárius válság akkor jön létre, amikor a NATO bombázni kezd."
A nagyon ígéretes diplomáciai megoldásokat Rambouillet-ban aláásták a nyugati maximális követelések a B mellékletben, amelyet titokban tartottak. A NATO akarta ezt a háborút. Egyoldalúan az UCK oldalára állt, ami lehetőséget adott neki arra, hogy bebizonyítsa új létjogosultságát, másrészt pedig hogy Európa utolsó, mindenekelőtt nem sztálinista szocialista államát szétverje.
A békekutatás alapító atyja, Johan Galtung a háború valódi okaként az "idegen test" Szerbia fegyelmezését jelölte meg Európa utolsó országaként, amely Oroszországhoz és Kínához kötődik, amely ellenáll a neoliberális globalizációnak. Egon Bahr már korán figyelmeztetett: "Éppen azért, mert meg kell akadályozni, hogy Jugoszlávia precedenst teremtsen a volt Szovjetunió területén, az európai rend alapvető kérdéseire kell koncentrálnunk."
De a piros-zöld (német szociáldemokraták és a zöldek) pártok hűséges szövetségesek voltak. A 20. században Németország harmadik alkalommal indított támadóháborút Szerbia ellen. Indoklásként a népirtás mellett a náci kártyát húzták elő, pontosan azt a mintát, amely szerint most Putyin is cselekszik.
Az egykor pacifista külügyminiszter a "Soha többé Auschwitz" szlogennel indokolta a háború jóváhagyását. A kancellár „deportálásokról”, a honvédelmi miniszter „szelektálásokról” beszélt. Az amerikai Ruder Finn PR-ügynökség hamis fotóival kísérve előhozakodtak a „koncentrációs táborok” meséjével, és nem riadtak vissza attól sem, hogy „az értelmiségi elit meggyilkolása miatt” keseregjenek.
A meggyilkoltnak elhíresztelt albánok ismét előkerültek, de addigra már elkezdődött a háború. Milošević-et választották ki új Hitlernek. Az amerikai ügynökség később a maga "nagyszerű puccsával" dicsekedett, amelyben a közvélemény a szerbeket a nácikkal tette egyenlővé. "Egyetlen ütéssel be tudtuk mutatni a jófiúk és a rosszfiúk történetét, ami aztán magától játszódott tovább."
Ennek a „játéknak” is megvolt a maga szóhasználata (wording), amint az a 13/11470 számú Bundestag iratból is kiderül: fegyveres erők alkalmazása korlátozott légi hadműveletekhez. Tanulságos a jövőbeli agresszorok számára. Igaz, hogy aki a különleges műveleteket "háborúnak" nevezte, azt biztosan nem fenyegette börtön. A tömegmédia azonban nagyrészt elzárkózott attól, hogy nevén nevezze a hadviselés teljes súlyosságát.
Sok tény csak cseppenként vagy évek múlva szivárgott ki. Az biztos, hogy nem volt olyan brutálisan ostromlott és majdnem kiirtott város, mint Mariupol, az ukrán hadsereg főhadiszállása Donbászban, ahol az Azov zászlóalj nagy része is állomásozik.
Ám az ukrán adatok szerint a háború első hónapjában elért 1800 szörnyű légitámadást a NATO-háború 78 napja alatt elképzelhetetlen 38 ezer légiriadója ellensúlyozza, főként polgári célpontok ellen Szerbiában.[7]
1200 nehézbombázót és vadászbombázót 9160 tonna bombával töltöttek meg – köztük 1100 csökkentett urántartalmú kazettás bombával, amelyek mindegyike 300 repeszdarabot dobott ki, amelyek részei a mai napig embereket ölnek.
Három repülőgép-hordozó és 20 másik hajó nyújtott tengeri támogatást. A lézervezérelt grafitbombák lekapcsolták az áramellátást Jugoszláviában, és megbénították a kórházakat, a mélyhűtött tárolókat, a szennyvíztisztítókat és a vízszivattyúkat.
A NATO által bombázott vegyi üzemek következményei
A háború elején a jugoszláv kormány felhívta a NATO figyelmét a vegyi üzemek bombázásából eredő egészségügyi és ökológiai katasztrófákra, és feljegyzésébe belefoglalta a legveszélyesebb üzemek tervét is.
Cinikus módon a "humanitárius beavatkozás" parancsnokai célpontként használták a tervet, majd lebombázták a vegyi üzemeket. A lebombázott vegyi fegyverek 3000 tonna marónátronnal, 800 tonna sósavval, 100 tonna higannyal és egyéb környezeti méreganyaggal szennyezték be a talajt és a folyókat.
Manapság a vegyi fegyverek lehetséges felhasználásával gamechanger- módra[8] kereskednek – akkoriban senki sem volt, aki ezt megállította volna. A NATO közlése szerint 5000 szerb katona vesztette életét és 10 000 sebesült meg, közben, mivel a támadás nagy magasságból történt, a NATO katonái között egyetlen áldozat sem volt. A háború után többen kényszerültek otthonuk elhagyására, mint korábban – 350 000, köztük sok roma.
Belgrád szerint a szomorú mérleg: több ezer civil halála, 235 gyár lerombolása, a munkaerő közel 30 százaléka munka nélkül maradt. 61 híd semmisült meg, iskolák, egészségügyi intézmények és középületek százai váltak rommá, köztük a Belügyminisztérium és a Kínai Nagykövetség, és több mint 50 000 otthon sérült meg.
Megsérült 36 szent hely is, például a kragujevai emlékmű 33 üvegkupolája, ahol a Wehrmacht 4000 lakost, köztük 300 iskolást lőtt le "engesztelésül". Megsérült a Fasizmus feletti győzelmet ünneplő szobor is. (Ma a pletykák szerint a Babij jar Holokauszt Emlékművet enyhén eltalálták az oroszok.)
Egyszerű oka van annak, hogy mindez nem égett bele az emlékeinkbe: a belgrádi televízió is teljesen megsemmisült, a kiégett épületből 16 halottat és 30 sérült szerkesztőt és technikust mentettek ki.
Tony Blair brit miniszterelnök a BBC-nek elmondta, hogy a támadás azért vált szükségessé, mert a nyugati műsorszolgáltatók átvették a civil áldozatokról készült felvételeket. "Ez a háború egyik problémája egy modern kommunikációs társadalomban. Tudtuk, hogyha ezek a képek nyilvánosságra kerülnek, ösztönös rokonszenvet keltenek az áldozatok iránt."
Amikor az RTS belgrádi műsorszolgáltató egy rögtönzött stúdióból folytatta tevékenységét, az európai műholdas konzorcium német kezdeményezésre lekapcsolta a jugoszláv televíziót. "A megölt civilek és a lerombolt házak képei a jövőben nem lesznek láthatók" - jelentette az ARD Tagesschau 1999. május 27-én.[9]
Napjainkban a gyermekek és anyák, a bombázottak és a sebesültek szenvedéseinek szívszorító történeteivel való állandó médiakonfrontáció soha nem látott empátiát és csodálatra méltó segítőkészséget tesz lehetővé, tüntetők százezreit viszi az utcára és vált ki spontán szolidaritási akciókat.
A Jugoszláviában „Európa közepén” elszenvedett áldozatokról rengeteg ilyen megrázó történet volt, de aki megpróbált egyet pontosabban elmondani, mint én egy belgrádi látogatásom után, azt alig hallották meg[10]. A háború után az Amnesty International jelentést nyújtott be:
„A NATO-erők súlyosan megsértették a hadiállapotot. Ezzel törvénytelenül öltek meg civileket.”
De nem volt globális szolidaritási mozgalom. Egy NATO-országból származó művésznek sem kellett elhatárolódnia ettől az agressziós háborútól.
A Der Spiegel 17/99 –es számában megengedte magának azt a „tiszteletlenséget”, hogy azt képzelje, Schrödert, Scharpingot és Fischert letartóztatják.
„A Szövetségi Köztársaság részt vett egy állami bűncselekményben, a legsúlyosabban, amely a német büntetőjogban szerepel - német földről indított támadó háborúban. Ezért életre szóló büntetés jár.”
De mindez csupán egy merész intellektuális játék maradt. Nem volt meglepő, hogy az igazságügy-miniszter utasításainak alávetett szövetségi államügyész nem indított nyomozást. Ezt azzal indokolta, hogy a jugoszláv misszió „a nemzetközi békét szolgáló beavatkozás” volt.
A jog elhanyagolása egy feltételezett erkölcs javára nem más, mint a korábbi keleti logika, amely az osztályállást a pozitív jog fölé helyezte kritikus helyzetekben.
Formális trükkel utasították el a tíz NATO-állam, köztük Németország elleni keresetet, amelyet Jugoszlávia indított a háború alatt a hágai Nemzetközi Bíróságon. Csak az ENSZ-tagok perelhetnek, ezt a státuszt viszont Jugoszláviától rövidesen megtagadták, merthogy hanyatló állapotban volt.
Amikor a Szovjetunió később felbomlott, Oroszország a Biztonsági Tanács tagjaként túlságosan fontos volt ahhoz, hogy Jugoszláviához hasonlóan járjanak el vele szemben. A nemzetközi jog értelmezése is hatalmi kérdés.
A háború után a világon egyetlen bíróság sem érezte magát felelősnek a szerbeket ért szenvedésekért. A háborúban részt vevő NATO-országok nemcsak a világ közvéleményének, de a potenciális utánzóiknak is bemutatták, hogyan lehet befolyási övezeteket szerezni anélkül, hogy a következményekért felelősséget kellene vállalni.
Fordulópontok a mai világkáoszban
A határokat Európában megváltoztatták. Az USA az annektálás modern formáját gyakorolta a Szerbiától és így az orosz befolyástól elszakadt Koszovóban – egy teljes függőségben lévő protektorátusban, amelyben közvetlenül a háború befejezése után felállították a Camp Bondsteel-t, a világ legnagyobb külföldi amerikai katonai bázisát anélkül, hogy megkérdezték volna.
Belgrádban a szakemberek azt mondták, hogy külföldi segítség nélkül 80 évbe telne a szerbiai károk helyreállítása. A háború által kiváltott humanitárius tragédia nemcsak továbbra is megnehezíti a demokratikus társadalom felépítését ott, de befejez egy fasiszta vonásokkal jellemezhető szétesési folyamatot.
A volt Jugoszláviában egy nyugati irányultságú elit vette át és végezte el az állami tulajdonban lévő maradványtárgyak privatizációját. A legtöbb szerb újság a német WAZ, a mai Funke médiacsoporthoz került.
Az úgynevezett koszovói háborút nem dolgozták fel kellőképpen a köztudatban sem jogi, sem kortörténeti, sem jogfilozófiai szempontból. Az ember megszokta, hogy olyan országban él, amely büntetlenül folytat agresszív háborúkat.
Határozottan ez volt az egyik fordulópont, amely a mai káoszhoz vezetett. A 2008-as bukaresti NATO-csúcs után az USA fokozatosan de facto NATO-taggá tette Ukrajnát fegyverszállításokkal és a NATO-manőverekkel Ukrajna területén.
A Nyugat által 2014-ben a kulturálisan megosztott Ukrajnával szemben támasztott megsemmisítő ultimátum, hogy válasszon Oroszország és Nyugat között, egyike a másik eredendő bűnnek ebben a konfliktusban, amely végül a Krím oroszországi kiválásában találta meg baljóslatú folytatását.
Az a hangnem, ahogyan a NATO Oroszországgal bánt, újra és újra megmutatkozott a müncheni biztonsági konferencián, ahol Graham amerikai szenátor azt dörmögte: "2017 az az év, amikor Oroszországot fenekébe kell rúgnunk."
Hiszen már ott is felmerült a kérdés, hogy küszöbön áll-e a "poszt-nyugati korszak" és az "új világrendre való váltás". Éppen ezért António Guterres ENSZ-főtitkár is azt mondta a konferencián: "A biztonságra a legnagyobb veszélyt a politikai berendezkedés jelenti."
Az utolsó fordulópontot az orosz külügyminisztérium honlapján tavaly december óta mindenki számára elérhető, nagy horderejű konfliktus megoldási követelések jelentették, amelyeket Washingtonban adtak át, de a már felvonult csapatok ellenére sem kaptak rá érdemi választ.
Ez az előtörténet megerősíti azt a feltételezést, hogy a háborút meg lehetett volna előzni, ha a politika óvatosabb lett volna. Oroszország kíméletlen hadviselése ma egész Európát destabilizálja, és a felelőtlen nukleáris fenyegetéssel talán még az amúgy is lyukas világbékét is. Ez a háború a korábbi évszázadok hatalmi módszereire nyúlik vissza.
A hirtelen összezárt nyugat fegyverkezési válasza is az előző évszázadok hatalmi logikájára emlékeztet. A háborúk és a fegyvergyártás messze a legnagyobb szennyezők, még "békemódban" is a katonaság az üvegházhatású gázok legnagyobb kibocsátója[11].
A környezeti katasztrófák elleni védekezés érdekében a megújuló energiák fejlesztésének felgyorsítása csak másodlagos, fontosabb az azonnali kiszállás a fegyverkezésből és minden katonai tevékenységből. A legfrissebb IPPC-jelentés[12] egyértelművé teszi: az éghajlati katasztrófa nagy valószínűséggel a legnagyobb tömegpusztító fegyver lesz – egy példátlan méretű népirtás. Minden további rakéta gyorsabban katapultál minket a végzetünkbe.
Az évente több mint ezermilliárd dolláros NATO-fegyverzet sem tudta megakadályozni ezt a háborút. Hány trillióból gondolja a katonaság, hogy képes garantálni a biztonságot? Magányos döntésében Scholz kancellár 100 milliárd eurós "speciális alapot" hirdetett meg a Bundeswehr számára. Sajnos erre nincsenek "különadózók".
De a Bundestag meglepett tagjai lelkesen felugrottak és tapsoltak neki: IGEN. Nyomasztó történelmi hasonlatok jutottak eszembe.
Jelenleg a humanista aggodalmakat nem szabad feláldozni a hiábavalóság érzésének. A bizonyosságok vége nem azonos a normák felé való orientáció végével. A nemzetközi jog és az ENSZ Alapokmánya mindenkire vonatkozik. A nyugati értékek védelmének legjobb módja az, ha a Nyugat saját maga tartja fenn azokat. Aki nem vetette alá magát az IGH (Nemzetközi törvényszék) joghatóságának, az egyáltalán ne fogjon fegyvert.
Bármilyen illuzórikusan is hangzik ez jelenleg, érvényesülnie kell annak az alkotmányos elvnek, hogy minden erőszaknak a néptől kell származnia, különösen háború esetén. Mert a népnek kell majd helyrehoznia a pusztítást is. Immanuel Kant már az Örök béke című esszéjében követelte, hogy a polgárok beleegyezése döntse el, "legyen-e háború vagy sem". Mivel ha nekik maguknak "kell kijavítaniuk az általuk hátrahagyott pusztítást", akkor biztosan alaposan meggondolnák, hogy „belekezdjenek-e egy ilyen rossz játékba".
Ironikus módon Dwight D. Eisenhower tábornok, aki amerikai elnöki korszaka előtt egyben a NATO európai főparancsnoka is volt, 1961-ben mondott búcsúbeszédében erre a következtetésre jutott:
„Nekünk a kormányzati intézményekben meg kell védenünk magunkat a hadiipari komplexum illetéktelen befolyásától... Semmit sem szabad természetesnek venni. Csak éber és tájékozott állampolgárok tudják kikényszeríteni a gigantikus ipari és katonai védelmi gépezet megfelelő összekapcsolását békés módszereinkkel és céljainkkal.”
Tehát kikényszerítjük, hogy a mai békepolitika ne legyen kiszolgáltatva az abszolút uralkodók magányos döntéseinek. Csak a polgári logika, amelyet ma már a fiatal generáció is átvett, valószínűsítheti az emberiség fennmaradását. Arra vagyunk ítélve, hogy elviseljük egymást, és ez így van rendjén.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
Forrás: https://www.heise.de/tp/features/Frieden-muss-gestiftet-werden-6654673.html?seite=all
(Jean-Jacques Jaurès: «A kapitalizmus úgy hordja magában a háborút, mint a felhők a vihart» - Balmix szerk.)
[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Iraki_h%C3%A1bor%C3%BA Iraki háború, a „hajlandók koalíciója” :
Körülbelül 100 000 katona és tengerészgyalogos az USA-ból, 26 000 Nagy-Britanniából, kisebb csapatok több másik országból állomásoztattak csapatokat Kuvaitban a háború megkezdéséhez. Északi frontot is akartak nyitni, de Törökország visszautasította területeinek használatát, miután az USA nem járult hozzá, hogy a török haderőt iraki területen a kurdok ellen bevessék. A legtöbb ország csak az invázió után küldött csapatokat Irakba. Ezeket az erőket elnevezték a „hajlandók koalíciójának” (Coalition of the Willing), ennek Magyarország is tagja volt.
[2] https://www.angolnyelvtanitas.hu/angolnyelvtanitas-blog/21-uj-kifejezes : „Whataboutism (noun): az az egyre gyakoribb jelenség, amikor egy vádra azzal válaszol valaki, hogy már mások is megtették ezt, sőt, ők rosszabbat tettek. …Khm. Ismerős a magyar politikai közéletből is, ugye? "De ők, előttünk sokkal többet loptak!" (=Tehát nekünk is szabad). Vagy: "Amerikában is így megy" (=Tehát, totál rendben van, sőt máshogy lehetetlen is csinálni.) Közkedvelt narratíva. Most már tudod, mi ez: whataboutism.)”
[3] https://www.faz.net/aktuell/feuilleton/debatten/wladimir-putin-zum-70-jahrestag-des-kriegsendes-13578426.html : Az élet egyszerű és kegyetlen dolog. „Apám túlélte a háborút, öt testvére meghalt. Anyám mégsem gyűlölte a németeket – ezt a mai napig nem értem.”
[4] https://responsiblestatecraft.org/2022/02/15/the-origins-of-the-ukraine-crisis-and-how-conflict-can-be-avoided/
[5] https://www.danieladahn.de/frieden-muss-gestiftet-werden/ Példa a koszovói háborúra vagy: a nemzetközi jog, mint ellenfél
[6] https://hu.wikipedia.org/wiki/Koszov%C3%B3i_h%C3%A1bor%C3%BA
[7] https://www.spektrum.de/magazin/die-grenzen-technischer-kriegfuehrung/826015
[8] https://www.netzwelt.de/abkuerzung/197506-bedeutet-gamechanger-bedeutung-verwendung.html A "gamechanger" kifejezés az angolból származik, és szó szerint "játékváltót" jelent. Ez egy személy vagy dolog, amely gyökeresen megváltoztatja valaminek a menetét, stratégiáját, jellegét. Az eredményt jelentősen befolyásolja a „játékváltó”, és átformálja a piacokat, az iparágat és még sok mást.
[9] https://www.tagesschau.de/multimedia/video/video-542275.html ld. 5:30 perctől
[10] https://www.danieladahn.de/das-fest-des-ewigen-lebens/
[11] https://www.ziviler-friedensdienst.org/de/aktuelles/gastbeitrag-militaer-und-krieg-als-klimakiller
[12] https://www.de-ipcc.de/270.php
