Egy orosz légitámadás után. Kép: @DefenceU
A nukleáris lemondás[1], a fosszilis tüzelőanyagok megszűnése, az úgynevezett mezőgazdasági fordulat: Sok mindent alá kell rendelni az új külpolitikai és katonai konfliktusnak (2. rész és befejezés)
Hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe? (lásd még 1. rész: Az ukrán háború: Figyelmeztető jel[2]) A Szovjetunió összeomlása és a keleti blokk felbomlása 1990-ben a szabad kereskedelem korszakát nyitotta meg. Ennek egyik következménye az élelmiszerágazat növekvő importfüggősége. Azóta a nemzetgazdaságok egyre inkább a világpiachoz igazodnak, és keresik a nyereséges rést.
A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank megfogalmazta az úgynevezett washingtoni konszenzust, amely a kereskedelmi akadályok lebontása, a privatizáció és a dereguláció mellett kötelezte el a világot. 1988-ban az USA és Kanada szabadkereskedelmi megállapodást kötött, 1992-ben pedig újabb nagy szabadkereskedelmi övezet jött létre az Európai Unióval.
Gazdasági szempontból a globalizáció az alacsony szállítási költségeken (illetve: reálértéken csökkenő szállítási költségeken) és a nyitott piacokon (illetve: piacok megnyitásán) alapult. Az energia-, nyersanyag- és élelmiszerárak jelenlegi emelkedése fordulópontot, esetleg végpontot jelent. A Hamburgi Világgazdasági Intézet elemzése[3] szerint:
A legtöbb ipari nyersanyag és alapvető élelmiszer árának csökkenő tendenciája, amely jóval 1960 előtt kezdődött, részben a termelékenység növekedésének és a szállítási költségek csökkenésének az eredménye. Ez a trend az ezredforduló környékén a fejlődő és feltörekvő országokban az iparosodás és mobilizáció során megnövekedett nyersanyagigénnyel ért véget. Az áremeléssel (2000 és 2010 között, MB) véget ért a reálértéken mért nyersanyagárak zuhanásának hosszú szakasza.
A globalizáció azonban nemcsak gazdasági alapjait veszíti el, hanem egyre növekvő politikai ellentmondásokat is generál. Az ipari termelésnek a korai iparosodott országokból való kitelepítésével és Kína felemelkedésével új minőségű globális értéktermelési láncok alakultak ki.
A „hiperglobalizációs” szakaszban a külkereskedelem gyorsabban nőtt, mint a gazdaság. A globális déli országok közötti cserekapcsolatok különösen erőteljesen növekedtek. Az ottani gyártók egy része feljebb mászott az értéktermelési láncon. Ugyanakkor egyre hevesebbek lettek a viták a kereskedelmi mérlegről és a hazai ipar védőintézkedéseiről.
A világpiac bővülése elmélyítette a nemzetközi munkamegosztást, és nagyobb specializációt – és így természetesen nagyobb kölcsönös függést – hozott magával. De az emberiségre hivatkozó retorika ellenére, amely az 1990-es éveket végigkísérte, a globalizáció mindig is a „versengő nemzet államok” projektje volt (Joachim Hirsch).
A globalizációt egymással versengő nemzetek teremtették meg, akik a piaci részesedésért küzdenek, és saját előnyeiket keresik. A növekvő gazdasági egymásrautaltság nem csökkentette, hanem súlyosbította a nemzeti érdekellentéteket.
Legkésőbb a 2007-es nagy recesszióval a hiperglobalizációt felváltotta a „lassulás”, amelyet a növekvő kereskedelempolitikai feszültségek és egyre kaotikusabb világpolitika jellemez. Jörg Goldberg közgazdász a következőképpen írja le a jelenlegi helyzetet:
Mivel már nincs olyan erő, amely elég erős lenne ahhoz, hogy saját érdekeit domináns érdekként érvényesítse, egyre több a kétoldalú vagy részleges megállapodás. Egyre nehezebb globális megoldásokat találni a globális problémákra.
Amióta a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) működésképtelenné vált az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktus miatt, a multilateralizmus válsága nyilvánvaló. A háttérben az új hatalmak relatív felemelkedése áll, amelyek azt állítják, hogy segítenek a világpiaci játékszabályok - a kereskedelmi feltételek: terms of trade - kialakításában. Azóta a kapitalista globalizációt jobboldalról is bírálják.
Beszédeikben olyan kormányfők, mint Donald Trump, de Joe Biden vagy Narendra Modi indiai miniszterelnök is rendszeresen szidják a külföldi függőséget. Az USA 2019 óta akadályozza Kína hozzáférését a csúcstechnológiai piacokhoz, például a mobilkommunikációs berendezéseket szállító Huawei esetében. Az Egyesült Államok két nagy pártjának politikusai a Kínától való „leválást” támogatják, ami még tudományos és kulturális cseréket is magában foglal.
Az a félelem, hogy a kereskedelmi partnerek fegyverként használhatnák a kölcsönös függőséget, mindenütt elterjedt (a fegyveres kölcsönös függés - weaponized interdependence a releváns hívó szó). Végül az „ellátó láncok átpolitizálódása” abban is megmutatkozik, hogy a stratégiailag fontos technológiák területe egyre jobban bővül, amelyekhez saját fennhatóságú termelési kapacitásokat keresnek.
Ennek ellenére az ukrajnai háború kitöréséig szó sem lehetett gazdaság újra nemzetiesítéséről (nemzetközi vállalatok helyett nemzeti vállalatok) és a stratégiai iparpolitika is legfeljebb a tervezés stádiumában vagy csak az első szakaszokban létezik.
Az államok szankciókat, büntetővámokat és elszigetelt bojkottokat alkalmaztak világpiaci pozíciójuk javítására, de nem szándékoztak a világpiactól leválni. Az importtól való függőség egyes esetekben nőtt, például Európában, az élelmiszerágazatban.
Az elektromos berendezéseket, gyógyszereket és gépjárműveket továbbra is globális termelési hálózatokban gyártják. Vajon most a fokozódó geopolitikai feszültségek a globalizáció visszafejlődéséhez fognak vezetni? Milyenek lennének ennek a következményei?
Kétségbeesett elit, dezorientált tömegek
„Levonjuk a tanulságokat ebből a válságból, a Nyugattal kapcsolatos illúziók nélkül. Arra fogunk törekedni, hogy soha többé ne függjünk a Nyugattól.”
Ezt mondta néhány napja Szergej Lavrov[4] orosz külügyminiszter. De ki fogja megvenni az alapanyagot immár független országuktól, amelynek exportja eddig a hazai össztermék mintegy felét tette ki?
Az amerikai kommentátorok[5] a globális gazdaság küszöbön álló felosztásáról beszélnek, amely egy USA vezette blokkból és egy kínaiak által uralt blokkból fog állni. De ki fogja finanszírozni az ország adósságát az Egyesült Államok államkötvényeinek megvásárlásával, ha azt a kínaiak abbahagyják?
Valójában az elitnek semmilyen terve sincs véres kockázati játékukhoz. A geopolitikai konfrontáció öncélúvá válik, miközben figyelmen kívül hagyja a sürgető globális válságokat.
Az Európai Unió reakciója is erről tanúskodik. Az ökológiai reformok ellenzői megragadják az örvendetes lehetőséget, és megkérdőjelezik azokat a lényeges projekteket, amelyekkel az ökológiai válságot le kell lassítani.
Az atomenergia és a fosszilis tüzelőanyagokból történő energiatermelés fokozatos kivonását, az úgynevezett mezőgazdasági fordulatot[6] le kell zárni[7], miközben Németországban 100 milliárd eurót különítenek el a Bundeswehrre és az újrafegyverkezésre. A mottó: "Most nincs időnk a klímaválságra, először Kínát és Oroszországot kell legyőznünk!"
Az élelmiszerárak emelkedése már nem csak a globális déli országokat érinti. Németországban is csak az igazán gazdagok vonják meg a vállukat a 20 százalékos vagy azt meghaladó áremelésnél. Nem történik azonban komoly erőfeszítés egy ipari- politikai-ökológiai terv kidolgozására az élelmiszer- és energiaellátás biztosítására (különösen a szegényebb lakosság számára), anélkül, hogy egyidejűleg felgyorsulna a klímaváltozás és a biológiai sokféleség pusztulása.
Az orosz agressziós háború súlyosbítja a fennálló válságokat. Például a 33,5 milliós nemzetközi menekültek tömege (az ENSZ menekültügyi ügynöksége szerint) további milliókkal bővül a lakóhelyük elhagyására kényszerítettekkel. A harcok és a felgyorsult fegyverkezés növeli az üvegházhatású gázok kibocsátását, ez által felgyorsítja a klímaválságot, ami viszont terméskieséshez és az ökoszisztémák összeomlásához vezet, ami egyre több embert megfoszt megélhetésétől. Röviden: a geopolitikai manőverek súlyosbítják a problémákat, és ördögi körhöz vezetnek.
A kapitalista globalizáció tönkretette a saját élet fenntartásának lehetőségét bérmunka nélkül és a világpiacoktól függetlenül, és olyan mértékben megnövelte a társadalmi egyenlőtlenséget, hogy miközben manapság egyesek szórakozásból az űrben repdesnek, addig mások kanyaróban halnak meg, ahogy ez most Afganisztánban történik.
A kapitalista globalizáció valójában megteremtett egy világot – egy integrált, bár mélyen megosztott entitást. Telefonjaink összetevői és ételeink alapanyagai számtalan országhatáron, sőt kontinensen keresztülhaladva érkeznek meg hozzánk. A nálunk felszabaduló üvegházhatású gázok megváltoztatják a csapadék mennyiségét Indiában.
A Kínában fellépő fertőzések néhány napon belül elérik Németországot. Az újrafegyverkezésen és az elszigeteltségen alapuló stratégia ebben a helyzetben reménytelen. Ez csak felgyorsítja az újabb katasztrófák egymásutánját. A nemzeti szuverenitás objektíve anakronisztikus egy olyan világban, ahol egy nemzet sorsa az egész bolygón dől el.
Egyes érvek amellett szólnak, hogy a mezőgazdaságot és az ipari termelést lehetőleg oda telepítsék, ahol a termékeket elfogyasztják, mert ellenkező esetben üvegházhatású gázokat kellene kibocsátani a szállításhoz. Ennek ellenére a klímaválság miatt minden eddiginél nagyobb szükség van a tudás, az élelmiszerek és a nyersanyagok globális cseréjére.
Csak így lehet a rossz termést és a szélsőséges időjárási körülmények egyéb következményeit tompítani. Csak így lehet teljes mértékben kiaknázni a megújuló energiaforrásokat. És csak ha az életesélyek világszerte kiegyenlítődnek, képzelhető el a közös cselekvés.
Bármilyen utópisztikusan hangzik is, reálisabb, mint egy olyan kormány politikája, amelyik az energiaárak emelkedése miatt komolyan javasolja a benzinkútnál adandó kedvezmények bevezetését. De nemcsak a politikai osztály szenved a realitásvesztéstől. A politikusok is inkább a választók valós igényeit szolgálják ki – megnyugtatnak, megerősítenek, és megfelelő ellenségképeket gyártanak.
Ez a politika a félelemből táplálkozik. Bármilyen érthető és helyénvaló is ez az érzés, a rossz nyugtatók bevételének káros következményei vannak. Nehéz elfogadni, hogy a dolgok nem mehetnek úgy, mint korábban. A globalizáció válságot generáló aspektusai – külföldi autokraták, migráció, nemzetközi gazdasági konkurencia, klímaváltozás – felerősítik a nemzeti szuverenitásról és önellátásról szőtt vágyálmokat.
Ez az álom a biztonságos falak mögé való visszahúzódás és a mindennapi élethez való visszatérés, a "normális Németország " vagy a szögesdrót mögötti zsarnokság álma, amelyet hamarosan rakétapajzs véd[8] meg. Ez az út azonban le van zárva.
Az MBDA fegyvergyártó cég évek óta új rakétavédelmi rendszert akart eladni a Bundeswehrnek – de ezt elutasították. Most más lehet a helyzet. Foto: MBDA/BERNHARDHUBER.COM
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
Forrás: https://www.heise.de/tp/features/Der-Ukraine-Krieg-als-Menetekel-Ein-Wendepunkt-der-Globalisierung-6600051.html?seite=all
Szerző: Matthias Becker, 2022. március 22.
[1] https://de.wikipedia.org/wiki/Atomausstieg Egy állam politikai döntését az atomerőművek működésének leállításáról és az atomenergiáról villamosenergia-termelés céljából történő lemondásáról nukleáris fokozatos kivonásnak, nukleáris energia leállításnak vagy nukleáris lemondásnak is nevezik. Olaszország eddig teljesen leállította az atomenergia előállítását, más országok, például Németország, Belgium és Svájc bejelentették vagy kezdeményezték a nukleáris leállítást. Ausztria már 1978-ban egy népszavazás után nem helyezte üzembe elkészült zwentendorfi atomerőművét, más országok pedig felhagytak a nukleáris programokkal, amelyek egy része jócskán előrehaladott állapotban volt.
A nukleáris fokozatos kivonás az energetikai átállás fontos szempontja; Ez azonban sokkal tágabb, és hosszú távon a megújuló energiákra való teljes átállást, valamint a hagyományos energiaforrásokról (nukleáris tüzelőanyagok és fosszilis tüzelőanyagok) való teljes lemondást irányozza elő.
[2] https://www.heise.de/tp/features/Der-Ukraine-Krieg-als-Menetekel-6594057.html Magyarul: http://balmix.hu/hu/kulfoldi-elemzesek/67258-https-www-heise-de-tp-features-der-ukraine-krieg-als-menetekel-6594057-html-seite-all
[3] https://www.econstor.eu/bitstream/10419/46229/1/662825357.pdf
[4] https://www.aljazeera.com/news/2022/3/10/top-russia-ukraine-diplomats-arrive-in-turkey-for-talks
[5] https://www.foreignaffairs.com/articles/world/2022-03-17/end-globalization
[6] https://www.topagrar.com/management-und-politik/news/oezdemir-gibt-oekologische-vorrangflaechen-zur-nutzung-frei-13039553.html
[7] https://slakner.wordpress.com/2022/03/12/tackling-the-short-term-food-crisis-in-developing-countries-open-letter-to-the-eu-commission/
[8] https://www.tagesspiegel.de/wirtschaft/neues-raketenabwehrsystem-sonst-sind-wir-angriffen-wie-russland-sie-zuletzt-gezeigt-hat-schutzlos-ausgeliefert/28142164.html
