Sokan félreértik a helyzetünket. Az ökológiai válság nem egy jövőbeli esemény, ahogy a globális felmelegedés sem csak a későbbi korok disztópiája. Az otthonunk jelen pillanatban is lángokban áll, a kérdés csak az, hogy mikor kezdjük el oltani. Minél hamarabb megkezdődnek a valódi oltási munkálatok, annál élhetőbb állapotában őrizhetjük meg világunkat.

A földi élővilág drasztikus pusztulása, és a klimatikus viszonyok radikális megváltozás ugyanis elsősorban minket fenyeget. Mi vagyunk azok, akik képtelenek lennének egy olyan, átalakított Földön létezni, ami felé – a saját hibánkból – rohamléptekkel haladunk. Most kell tehát elkezdenünk oltani a lángokat. Az oltási munkálatok kulcsa pedig a változás.

Az emberi társadalomnak most kell megváltoznia, amíg még van esély rá, hogy a változásával képes lehet megvédeni azt a világot, amely létezésének záloga.

Változni azonban nem szeretünk. Eleve nem is tudjuk, képesek lennénk-e egyáltalán bizonyos tárgyak, szolgáltatások, ételek, szokásokok vagy akár gondolatok nélkül élni, amiket eddigi életünkben még sosem kellett nélkülöznünk. Ki tudhatja ezt, anélkül, hogy kipróbálta volna? De ki akarná kipróbálni, hogy nélkülözzön bármit is, ha egyszer kérdéses, hogy képes lenne-e meglenni nélküle?

A válasz meglepően kézenfekvő: az, aki rákényszerül. Éppen ez történt Kuba lakosságával, akik a Szovjetunió összeomlása után hirtelen rá lettek kényszerülve, hogy nélkülözzék a korábban használt olajmennyiség közel háromnegyedét. Kuba úgynevezett „különleges időszaka” megmutatta, hogy mi történik egy országnyi emberrel, ha hirtelen elveszíti azt, amiről korábban azt gondolta, hogy képtelen lenne létezni nélküle.

Az elkerülhetetlen olajcsúcs

A kőolaj egy rendkívül magas energiasűrűségű^[1], fosszilis energiahordozó. A ma ismert fosszilis energiahordozók túlnyomó többsége, így az olaj is, különféle elpusztult élőlények levegőtől elzárt bomlása során jön létre évmilliók alatt. A napjainkban kitermelésre kerülő kőolaj körülbelül 250 millió évvel ezelőtt jött létre, és – gyakorlatilag majdnem minden erőforráshoz hasonlóan – csak korlátozott mértékben elérhető. Tehát idővel a kőolaj is el fog fogyni, mert az olajtartalékaink sem kimeríthetetlenek.

Az olajcsúcs eredetileg azt a pontot jelöli, amikor az emberiség a legtöbb olajat termeli ki a világon, és ettől a pillanattól kezdve egyre kevesebb kerül kitermelésre, ami az árak természetszerű emelkedésével is együtt jár. Igaz – a korábbi feltételezésekkel ellentétben – az olajcsúcsot valószínűleg nem az olajtartalékok kimerülése miatt fogjuk elérni a közeljövőben, hanem a fosszilis energiahordozók – mindenki által ismert – káros hatásai miatt, amik idővel az olaj fokozatos visszaszorulásukhoz vezetnek majd.

A klímasemlegesség felé igyekvő országok felgyorsítják a folyamatot, így az olajcsúcs várhatóan valamikor 2025 és 2030 között következik be.^[2]

A csúcs időpontját tehát valószínűleg nem az szabja majd meg, hogy mikor kezd elfogyni a kőolaj, hanem az, hogy meddig akarjuk még használni.

Mindenesetre az olajcsúcs előbb vagy utóbb mindenképp be fog következni, és az olaj hiányának következményei egyelőre kiszámíthatatlanok. Kubát azonban majdhogynem teljességgel váratlanul érte az olaj hiánya.

Üresen kongó olajoshordók – Kuba nehéz helyzetben

A Szovjetunió felbomlása a keleti blokkban korábban évtizedekig működő kereskedelmi és ellátási vonalak összeomlásához vezetett. A Fidel Castro vezette államszocialista Kubát az ötvenes évek vége óta az Egyesült Államok kereskedelmi embargója sújtotta, így teljes mértékben a Szovjetunióból importált olajra volt szorulva. A szovjet érdekszférába tartozó országok közötti kereskedelem összeomlása azonban hirtelen évi kb. 4 millió hordóval – a korábbi behozatal 70%-ával – csökkent. A kialakult helyzet egyfajta olajválság szimulációnak is tekinthető, így rendkívül érdekes, hogy milyen rövid és hosszútávú következményei voltak az országra és annak társadalmára.

Az olajimport drasztikus csökkenése szinte azon nyomban destabilizálta Kuba gazdaságának majd minden szektorát. A mezőgazdaság, a közlekedés, a kereskedelem, valamint az ipar azonnal az összeomlás szélére került, a városi élet pedig en bloc megbénult. Igen hamar élelmiszerhiány alakult ki a korábban fosszilis energiaforrásra támaszkodó mezőgazdaság terméshozamának visszaesése miatt.

A kubaiak kalóriabevitele átlagosan 30%-kal csökkent – egyes beszámolók szerint a helyiek még az állatkerti állatokat is megették.

Miközben a kubai lakosság éhezett, a korábban megszokott „korlátlan” lakossági áramellátást is nélkülözniük kellett. Egy nap átlagosan csak néhány óráig lehetett igénybe venni ezt a szolgáltatást. Még a munkahelyek energiaellátása is gyakorta akadozott, így sok üzemben hosszabb-rövidebb időre teljesen leállt a termelés. Eközben az egyéni, személyautós közlekedés közel teljes megszűnése miatt a szintén üzemanyaghiánnyal küzdő közösségi közlekedés erősen túlterhelté vált.

Kuba tehát az olajbehozatal hirtelen kiesése miatt az ország szinte minden szegmensére kiterjedő válsággal volt kénytelen szembenézni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Fidel Castro – főleg az élelmiszerhiány okozta lázongások miatt – engedélyezte, hogy bárki szabadon elhagyhassa az országot. Ennek következtében két hónap leforgása alatt 35 ezer ember emigrált a nagyjából Magyarországgal megegyező lélekszámú államból.

A kubai társadalom és államszervezet kezdetben csak – a korábban viszonylagos stabilitást és jólétet biztosító – ellátási láncok okozta nehézségek rövid távú kezelése miatt kezdtek kisebb átalakításokba. Idővel azonban olyan, korábban sosem látott, radikális reformokat eszközöltek, melyek ökológiailag fenntartható irányba mozdították el az ország egész gazdasági rendszerét.

A kubai társadalmat alapjaiban változtatta meg a kialakult válsághelyzet. A kormányzat olyan, a kubai lakosság saját kezdeményezéseit kiegészítő, szakpolitikai átalakításokat kezdeményezett, amelyek mind a mezőgazdaságot, mint a közlekedés- és városszervezést, mind pedig nyersanyagfelhasználási szokásokat gyökeresen megváltoztatták.

Mai szóhasználattal élve tulajdonképpen egy példátlan zöld fordulatot hajtottak végre, ami ráadásul hosszú évekig tartott, és kézzelfogható eredményeket hozott.

Közlekedés

A kőolaj hiányáról elsősorban a különféle üzemanyagok nélkülözésére következtetünk, és valóban, a leglátványosabban és leghamarabb a kubai közlekedési rendszer került az összeomlás szélére. A kőolaj hirtelen hiánya szinte azonnal megbénította a személyautóközlekedést, ebből fakadóan a tömegközlekedésnek úgy kellett úrrá lennie a drasztikusan növekvő utaslétszámon, hogy eközben üzemanyaghiánnyal is küszködött.

Ez, a korábban gyors és kellemes, közlekedési lehetőség hamar túlzsúfolttá és kaotikussá vált. A járatok a menetrendtől teljesen függetlenül közlekedtek, ráadásul az is kiszámíthatatlan volt, hogy egy-egy tömegközlekedési eszközre egyáltalán fel lehet-e férni vagy sem. A Havanna üzemeiben dolgozó munkásoknak három-négy órás átlagos utazási idővel kellett számolniuk, ahhoz, hogy mindenképpen beérjenek munkahelyeikre. A közlekedés esetlegessé válása természetesen más területeket is érintett.

Az egészségügyi- és az oktatási intézmények is elérhetetlenné és távolivá váltak sok kubai lakosnak. Szintén súlyos problémát okozott, hogy az egyébként is akadozó élelmiszertermelést még a szállítási, fuvarozási rendszer kaotikus állapota is tovább súlyosbította. A kubaiak háromnegyede csak sokkal körülményesebben juthatott hozzá ahhoz a kevés élelemhez is, amit a csökkenő fejadagok mellett egyáltalán megvásárolhatott.

Mit lépett erre a kubai kormányzat? Ivan Illich – Energia és igazságosság^[3] című, 1975-ös munkája óta tudjuk, hogy egy kritikus küszöbértéken túl a társadalom mozgatására szolgáló szállító komplexum több időt vesz el a társadalomtól, mint amennyit meg lehet takarítani vele. Illich szerint a gyalogos ember – termodinamikai szempontból – sokkal jobb hatásfokú, mint bármely motorizált jármű. Az osztrák filozófus azonban megnevezi a „tökéletes energiaátalakítót”: a kerékpárt. A kerékpár segítségével ugyanis három-négyszer olyan gyorsak lehetünk, mindössze ötödannyi energia felhasználásával, mintha gyalogolnánk.

Castro és a kubai felsővezetők feltehetőleg nem ismerték Illich idézett munkáját, mégis első lépésként 1,2 millió biciklit importáltak a Kínai Népköztársaságból.

Ennek köszönhetően a legfontosabb feladatokat ellátó szakemberek – mint például az egészségügyi dolgozók – be tudtak járni dolgozni, és működésben tarthatták a kubai iskolákat, kórházakat és egyéb közintézményeket.

Ezt követően átalakították a szigetország tömegközlekedési rendszerét is, amely így a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával, a lehető legtöbb utast tudta szállítani. Így kerültek bevezetésre példának okáért az – egyszerre akár 300 embert is szállítani képes – úgynevezett tevebuszok (camellos) is.

Tevebusz Havannában – Fotó: BluesyPete – Wikimedia Commons

Ezen kívül pedig új közlekedési jogszabályokat is bevezettek, mint például, hogy a kormányzati járművek kötelesek fölvenni azt, aki jelzi, hogy fuvarra van szüksége. Vidéken még a lovakat és a szekereket is bevonták a közlekedésbe, a városokban pedig elindult az úgynevezett taximegosztó rendszer, amely fix útvonalon szállított utasokat. Azonban menetrendje nem volt, mivel csak akkor indult el, ha a jármű teljesen megtelt utasokkal.

A kőolaj hiányából fakadó közlekedési nehézségek kiküszöbölésére még egy jelentős, területrendezési átalakítást kezdeményezett a kubai államigazgatás. Ez tulajdonképpen egyfajta relokalizációt és decentralizációt jelentett. Az intézkedések leginkább azt célozták meg, hogy a társas- és gazdasági tevekénységeket lehetőleg helyi szinten lehessen megszervezni és megvalósítani. Így többek között az egészségügyi és az oktatási szolgáltatások, intézmények korábbi centralizáltsága is jelentősen átalakult.

Míg korábban csak a főváros, Havanna egyes városrészeiben voltak egyetemek, addig az átalakításnak köszönhetően ma már az ország mind a 169 körzetében van valamiféle felsőoktatási intézmény. Ugyanez történt az egészségügyben, ahol a háziorvosokat a saját körzetükbe költöztették, aminek eredményeként még ma is kb. 170 lakosra jut egy orvos. (Ugyanez a szám az Egyesült Királyságban 440, nálunk 330, Németországban pedig körülbelül 240.)^[4]

Járulékos haszonként pedig, a kisebb közösségeknek, lokális központoknak, helyi munkahelyeknek köszönhetően az erőforrások egyenlőbb elosztása is megvalósult a karibi országban. A kubaiak a közszolgáltatásokat kerékpárral és gyalogszerrel is könnyen elérhették, hiszen az átalakítások nyomán a lakóövezetük közelébe kerültek.

A kőolaj hiánya ilyen értelemben tehát nemhogy nem növelte, hanem kifejezetten csökkentette a társadalmi különbségeket Kubában.

A mezőgazdaság átalakítása

A kubai élelmiszertermelés átalakítása volt talán az egyik legnagyobb sikere az országnak, amit a kőolaj hiánya okozta válságos időszak reformjainak köszönhetett.

A kubai mezőgazdaság átszervezését irányító Kubai Mezőgazdasági Szövetkezetet a kilencvenes évek végén alternatív Nobel-díjjal jutalmazták.

Az átalakítások jelentős része éppen azért különösen érdekes, mert pont azokat a lépéseket tették meg a kubai mezőgazdaságban, amiket a világ számos országában szorgalmaznak a zöld civil szervezetek, mindezidáig nem túl sok sikerrel.

A szigetország állami farmjainak nagyjából kétharmadrészét kisebb szövetkezetekre osztották fel, melyeket hivatalosan továbbra is az állam birtokolt, de a szövetkezetek határozatlan idejű használati és gazdálkodási jogot kaphattak a földekhez. A termés egy részét a földhasználatért cserébe be kellett szolgáltatni az államnak, de az ezen felül megtermelt terményt a gazdálkodók maguk értékesíthették. Ez az ösztönző rendszer nagyon hamar figyelemre méltó eredményeket hozott.

Országszerte 121 termelői piac nyílt meg kevesebb, mint egy év alatt, és négyszázezezer új munkahely jött létre a földtulajdoni rendszer átalakításának következtében.

A kubai termőföldek 90%-án – egyedülálló módon – organikus, ökológiailag fenntartható gazdálkodást folytatnak. A nagyméretű mezőgazdasági gépek a legtöbb szövetkezet számára nem álltak rendelkezésére, ráadásul az üzemanyaghiány miatt egyébként se tudták volna működtetni őket. A szövetkezetek így nagyrészt állati (ökrökkel) és emberi erővel dolgoztak, ami csökkentette a talajeróziót és a talajtömörülést, ráadásul az ökrök – a traktorokkal ellentétben – a nagy esőzések okozta sárban sem akadtak el.

Azáltal, hogy az élelmiszertermelést a lokális talajviszonyokhoz, időjárási- és környezeti tényezőkhöz igazították, és elterjedtek a természetes eredetű trágyák és rovarirtók, még olyan területeket is be tudtak vonni a termelésbe, amiket korábban terméketlennek, és művelésre alkalmatlannak tartottak.

Fontos szerepe volt továbbá Kuba élelmiszertermelésének átalakulásában a városi mezőgazdaság megjelenésének is. A kezdeti élelmiszerhiány idején, a szállítás ellehetetlenülése miatt, még a kevés rendelkezésre álló élelmiszert sem tudták megfelelően szétosztani, így leginkább a városi lakosság éhezett. Ők viszont Kuba lakosságának háromnegyed részét tették ki, így hamar megjelentek az olyan kezdeményezések, melyek a háztetőkön, parkolókban és egyéb, kihasználatlan területeken próbálkoztak növénytermesztéssel.

A kormányzat látva a városi mezőgazdaság eredményeit, törvényi és egyéb (pl.: vetőmag, munkaeszköz, biotrágya/növényvédő szerek) támogatást nyújtott a gazdálkodóknak. A városi termelés megerősítette a közösségeket is, és élhetőbbé tette a városi környezetet az ott élők számára. A városi növényzet klimatikus, levegőminőségi és még esztétikai szempontból is javulást hozott a helyiek életében.

Mára az urbánus népesség gyümölcs- és zöldségigényeinek 60%-át helyben, a városokban termelik meg, teljes mértékben organikus módon. A reformok sikerét mutatja az is, hogy a lakosság átlagos kalóriabevitele visszaállt az olaj hiányából eredő válság kirobbanása előtti szintre.

Sőt ma már a városi növénytermesztés olyan sikeres, hogy a termények jelentős részét külföldre exportálják.

További – noha csak vélelmezett, hiszen a reformok hatásának ezt az aspektusát sohasem vizsgálták – eredménye a mezőgazdaság megreformálásának, hogy a vidéken a szövetkezeti és a városi mezőgazdaság feltehetően jelentős közösségteremtő hatást gyakorolt a helyi kollektívákra.

Külön érdekessége ennek a változásnak, hogy amíg a világ más részein a mezőgazdasági munkások a legrosszabb körülmények között dolgozó, a legkevésbé megfizetett és megbecsült, egyre kisebb rétege a társadalomnak, addig Kubában a földműveléssel foglalkozók száma több százezer fővel megemelkedett, fizetésük megnőtt és munkakörülményeik is jelentősen javultak.

Az áramtermelés átalakítása

Az energiahálózat volt az a területe a kubai gazdaságnak, melyre a kőolaj hiánya a leghosszabban fejtette ki negatív hatását, és orvosolni is ezt a problémát tudták a legnehezebben. Éveken keresztül, akár a nap kétharmad részében (napi 15-16 órán keresztül) akadozott az elektromosáram és a gázszolgáltatás az ország majd minden részén. Ez természetesen a háztartásokon kívül az üzemek energia-ellátottságát is bizonytalanná tette. Ebben az esetben, mivel a helyzet tarthatatlan volt, a kubai államigazgatás kénytelen volt első körben gyors, de kevésbé fenntartható megoldásokhoz folyamodni.Városi farm Havannában (Vivero Alamar) – Fotó: Susanne Bollinger – Wikimedia Commons

A szovjet gyártmányú olajerőműveiket modernebb, gáztüzelésűekre cserélték, amiket ugyan drágább volt működtetni, de hatékonyabbak, és lényegesen tisztábbak is voltak elődeiknél. Kuba a ’90-es évek közepén energiatermelésének közel egyharmad részét biomasszából nyerte, ám idővel (különös tekintettel arra, hogy ekkoriban a napkollektorok, szélturbinák kevéssé voltak hatékonyak, és az áruk is rendkívül magas volt) ez az arány jelentősen lecsökkent az olaj javára.

Ezzel egyidejűleg azonban megkezdődött egy korszerűsítési és energiatakarékossági program, melynek keretében 16 ezer szénszálas villanykörtét cseréltek le energiatakarékos izzókra. Az iskolákban tanítani kezdték a gyerekeknek a takarékosság fontosságát, és televíziós műsorokat is sugároztak a felnőtt lakosság ezirányú oktatása céljából. Továbbá

az energiafogyasztás csökkentése érdekében elterjedtek az úgynevezett bioklimatikus építészeti elvek is, mint például a természetes szellőztetési rendszer, ami a magas energiaigényű gépi szellőztetés alternatívája.

Kuba sem tökéletes

Kuba természetesen nem egy vörös csillagos csoda. Az ország a ’90-es évek végétől kezdve Venezuelában új olajbeszállító partnerre talált, így energiaigényének nagyjából 70%-át jelenleg is a kőolajból nyeri. Ennek ellenére a kubai mezőgazdaság ma is organikus (noha ennek oka főként a kemikáliák magas ára, nem pedig a fenntarthatóság), és a decentralizált egészségügyi és oktatási rendszernek köszönhetően a humán fejlettségi mutatói is igen magasak. Kubában a lakosság jelenleg is a Kubai Kommunista Párt által fenntartott diktatúrában éli mindennapjait, és az ország sok más tekintetben sem lett jobb hely, mint bármely másik állam a világon. Munkámnak nem célja, hogy valamiféle földi paradicsomnak próbálja beállítani a Kubai Köztársaságot.

Kuba egyedül arra példa, hogy kényszer hatására, kilátástalannak tetsző helyzetben is sok kőbe vésett, megváltoztathatatlannak vélt alapvetésen lehet változtatni, akár úgy is, hogy ez a változás jobb életet eredményez.

Vajon, ha egy fiktív társadalom, Kuba „különleges időszakához” hasonló változásokat nem kényszerből, hanem szabad akaratából, tervezetten, kellő mennyiségű erőforrás ráfordításával akarna véghez vinni, akkor mi mindent érhetne el, amiről most még azt gondoljuk lehetetlen lenne nélkülözni, és helyettesíteni valami igazságosabbal és fenntarthatóbbal?

Az írás nagyban támaszkodik Emma Piercy, Rachel Granger és Chris Goodier Felkészülés az olajcsúcsra: Mit tanulhatunk Kuba „különleges időszakából”? című tanulmányára, ami a Fordulat folyóirat 25. (2019/1-es) lapszámában jelent meg.

Címfotó: Baron Reznik, CC

[1] Az egységnyi térfogatban lévő összes energia átlagos értéke. (Viszonyításképpen, amíg a szárított fa fűtőérétke nagyjából 4 kWh/kg, a kőszéné pedig 8 kWh/kg, addig a gázolajé vagy a benziné közel 12 kWh/kg. Ez a fa főtőértékének háromszorosa, és még a kőszénének is a másfélszerese.) Typical calorific values of fuels – Forest Research Utolsó letöltés: 2022.01.14.

[2] Factbox: Pandemic brings forward predictions for peak oil demand | Reuters Utolsó letöltés: 2022.01.14.

[3] Ivan Illich: Energia és igazságosság; Laikusok forradalma in Endreffy, Kodolányi szerk.: Ökológiai kapcsolatok, Népművelési Intézet Budapest 1982.

[4] Doctors (overall number) | Health at a Glance 2019 : OECD Indicators | OECD iLibrary (oecd-ilibrary.org) Utolsó letöltés: 2022.01.15.