Szerző: Kontrast szerkesztőség[1]
Forrás: https://kontrast.at/piketty-russland-china/
Thomas Piketty tette ezt a szokatlan javaslatot egy figyelemre méltó előadásában 2022. február 16-án az USA Pentagon Nemzeti Védelmi Egyetemén. Piketty általános szankciók helyett célzott szankciókat javasol az oligarchák ellen, a milliárdosok és a konszernek magasabb megadóztatását, valamint az adóbevételek népesség szerinti elosztását az összes ország között. A társadalmakban az öröklött vagyon igazságos elosztása és az oktatásra fordított magasabb kiadások előmozdítják a jólétet és a gazdasági fejlődést. A Kontrast szerkesztősége fordította le Piketty előadását:
Az előadás első részében amellett fogok érvelni, hogy volt egy nagyon sikeres történelmi mozgalom a nagyobb egyenlőség érdekében, különösen a nyugati országokban, mind Észak-Amerikában, mind Nyugat-Európában - elsősorban a jóléti állam térnyerése és a progresszív adózás révén a XIX. és XX. században. Ez a nagyobb egyenlőség felé irányuló elmozdulás abszolút központi szerepet játszott általában a nyugati modell, és különösen a demokratikus modell sikerében.
A második észrevételem az lesz, hogy kívánatos, hogy együtt haladjunk ebbe az irányba. A részvételen alapuló, demokratikus szocializmus modelljét javaslom - progresszív adózással, erős munkajogokkal, valamint a hatalom és a tulajdon állandó cirkulálásával. A progresszív adózás és a munkavállalói jogok a 20. században sikeresen kiépültek, és ezeket most tovább kell fejlesztenünk. A demokratikus szocializmusnak az a rendszere, amelyet leírok, furcsának tűnhet önöknek, de gazdasági és társadalmi rendszerünk jelentősen megváltozott. A mai kapitalizmus egészen más gazdasági rendszer, mint a kapitalizmus volt 1910-ben. A 2050-es év demokratikus szocializmusa nem fog erősebben eltérni attól a jóléti államkapitalizmustól, amely sok nyugat-európai országban az 1980-as és 1990-es évekig létezett, hasonlóan a szociáldemokrata kapitalizmusnak az 1910-es évek a gyarmati kapitalizmusától való különbségeihez. Ha a gazdasági rendszer, a jogrendszer, a vagyonrendszer és az adórendszer hosszú távú változásait nézzük, akkor úgy gondolom, hogy tovább kell haladnunk a nagyobb egyenlőség és igazságosság felé.
Az előadás harmadik részében megkérdezem: A változás milyen erőit ismerjünk, amelyek ebbe az irányba mutatnak? Mert természetesen az elit és a hatalmon lévők részéről mindig nagyon erős ellenállás van az effajta változással szemben. De legalább két olyan erőt látok, amelyek ezt az irányváltást elősegítik: a globális felmelegedést, mert látványosan megváltoztatja a gazdasági rendszerhez és az egyenlőtlenséghez való viszonyulást. A második a Kínával folytatott verseny. Érveim:
A helyes válasz az autokratikus rendszerekre Kínában, Oroszországban vagy bárhol, az egyenlőség és a globális igazságosság mozgalmának előmozdítása.
Ez számos új lépést fog tartalmazni. Sokat beszélünk manapság arról, hogy milyen szankciókat kellene bevezetnünk Oroszországgal szemben. Én a top- oligarchák elleni szankciókat támogatom, nem pedig az egységesen mindenkire alkalmazandó szankciókat, amelyek az egész lakosságot sújtják. Támogatom a globális adóbevételek igazságos elosztását és a multinacionális konszernek adóztatásának reformját.
A TÖBB JÖVEDELEMEGYENLŐSÉG EURÓPÁBAN HIHETETLEN SIKER VOLT
Ebben az előadásban elég sok anyaggal foglalkozom, ha többet szeretnének megtudni minderről, tekintsék meg a Tőke és ideológia[3] című könyvemet. Elnézést, ez egy kicsit hosszú olvasnivaló, de ha nincs idejük, akkor ajánlom az új könyvemet: Az egyenlőség rövid története[4], amely hamarosan megjelenik. Az egyenlőség e rövid történetében megpróbálom összefoglalni előző könyvem néhány nagyobb tanulságát. [...]
Tekintsék meg a 2022-es világegyenlőtlenségi jelentést[5] is, amelyet néhány hete tettek közzé. Ebben a projektben több mint 100 kutató vesz részt a világ minden tájáról. A jelentés néhány megállapítását bemutatom ebben az előadásban. [...]
Először is hadd kezdjem az egyenlőtlenség egyik fő mutatójával: a nemzeti jövedelem azon részarányával, amely a felső 10 százalékhoz kerül. Teljes egyenlőség esetén a jövedelem felső 10 százalékához a nemzeti jövedelem 10 százaléka kerül, teljes egyenlőtlenség esetén pedig 100 százalék lenne ez az arány. A való világban mindig 10 és 100 százalék között vagyunk, ez nagyon változó 20-25 vagy 65-70 százalék között. A legnagyobb egyenlőség Skandináviában van, ahol körülbelül 25 százalék jut a leggazdagabb 10 százalékhoz. A legnagyobb egyenlőtlenség az olyan országokban van, mint Dél-Afrika vagy Brazília. Tehát nagy különbségek vannak az egyenlőtlenség mértékében a világon.
Még világosabbá válik a helyzet, ha nemcsak a felső 10 %-ot, hanem az alsó 50 százalékot is megnézzük. Ez valójában még fontosabb, mert szorosan összefügg a szegénységgel és a társadalmi feszültségekkel. Az olyan országokban, ahol magas az egyenlőség, mint például Kanadában, az alsó 50 százalékhoz kerül a nemzeti jövedelem közel fele. Dél-Afrikában a népesség alsó fele a teljes jövedelem öt százalékát kapja, így ott a népesség alsó 50 %-a az átlagjövedelemnek csak egytizedével rendelkezik. Latin-Amerika legegyenlőtlenebb országaiban ez az arány öt és tíz százalék között van. Összefoglalva:
A jövedelem elosztása nagyon fontos. Ha csak az egy főre jutó teljes GDP-t ismerjük egy országban, akkor a lakosság szegényebb fele a mediánjövedelem 5-25 százalékával rendelkezhet. Nem elég csak a teljes GDP-t nézni.
Az egyenlőtlenség mutatói a lakosság igen nagy részének életkörülményeiről adnak információt. Ez fontos a politikai lázadások és társadalmi zavargások megértéséhez. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában hosszú történelmi fejlődés volt a nagyobb egyenlőség felé. A 19. században vagy a 20. század elején egyenlőtlenségünk közelebb volt Dél-Afrikához vagy Latin-Amerikához, ahol a lakosság alsó 50 százaléka az összjövedelemnek körülbelül csupán 10 százaléka felett rendelkezett. Ma ez több mint 25 százalék, jelentős emelkedés. A felső 10 százalék korábban 50 százalékot kapott, most 25-30 százalék. Ez a nagyobb egyenlőség felé irányuló mozgalom együtt járt a gazdasági jólét növekedésével és a parlamentáris demokrácia térnyerésével. Összességében hihetetlen siker volt.
KEVÉS ELŐRELÉPÉS TÖRTÉNT A VAGYONELOSZTÁSBAN
Ha nem csak a jövedelmi egyenlőtlenségeket nézzük, hanem a vagyoni egyenlőtlenségeket is, akkor bár itt is történt előrelépés, de sokkal korlátozottabban. Meg fogom mutatni Franciaország esetét, amelyre vonatkozóan nagyon jó történelmi feljegyzéseink vannak, kezdve a francia forradalommal. (Egész Európáról is rendelkezünk hasonló adatokkal.) Amint az alábbi diagramon is látható, ami a teljes vagyon felső 10%-ába tartozott, az a 20. század folyamán megcsappant – és a következő 40% profitált a legtöbbet. Az alsó 50 százalék még mindig nem birtokol sokat. Az eszközök, azaz az ingatlanok, az üzleti vagyon, a föld, a pénzügyi eszközök – mínusz az adósságok – sokkal egyenlőtlenebbül oszlanak meg, mint a bevételek.
A táblázat feliratai:
A vagyon eloszlása Franciaországban 1780-2020:
A középosztálybeli vagyon részesedésének növekedése
Függőleges koordináta: az egyes csoportok részesedése az összesített magánvagyonból
Vízszintes koordináta: az évek száma 20 éves periódusokban 1780 – 2020 között
Kék színű görbe: A legfelső 10 % vagyonrészesedése
Zöld színű görbe: a középső 40 % vagyonrészesedése
Piros színű görbe: az alsó 50 % vagyonrészesedése
Az európai országokban ma a népesség felső 10 százaléka rendelkezik az összjövedelem 30 százalékával, az alsó 50 százalék pedig az összjövedelem 20-25 százalékával.
A gazdagság sokkal koncentráltabb. A felső 10 százalék 60 százalékot birtokol, a szegényebb fele pedig lényegében semmit. Az olyan országokban, mint Franciaország, a lakosság alsó 50 %-a jelenleg a teljes vagyon 4 százalékát birtokolja, szemben a 19. századi 2 százalékkal. Ez nagyon korlátozott előrelépés.
Ez nem csak Franciaországra vonatkozik, ez a hiperkoncentrált gazdagság az egész világon létezik. Megmutatom, hogyan fejlődött Európa 1913 és 2018 között, hogy lássák, hogy az Egyesült Államok alsó 50 százaléka még mindig nem birtokol semmit. Ott még az európainál is kisebb az alsó 50 részesedése a nemzeti jövedelemből. Azt a csoportot, amely az alsó 50 százalék és a felső 10 százalék közé esik, én "örökös középosztálynak" nevezem. Ennek az örökös középosztálynak a felemelkedése nagyon fontos volt a 20. század során – a gazdasági növekedés szempontjából is. Megnövelte azoknak a számát, akik vállalkozást indítottak, házat vásároltak családjuknak stb. Sajnos arányuk a vagyonból az Egyesült Államokban jelentősen csökkent az elmúlt évtizedekben. Nem jó irányba haladnak.
Ez a világ minden táján megfigyelhető, amint az a World Inequality Report 2022 diagramján is jól látható. A világ minden régiójában a lakosság szegényebb fele mindig a teljes vagyon kevesebb, mint 5 százalékával, Latin-Amerikában 2 százalékával, Európában pedig 4 százalékával rendelkezett. Ezért ez az indikátor a gazdasági erő és a gazdasági lehetőségek koncentrációjának mutatója, a vállalkozások indítására valamint arra vonatkozóan, hogy miként tudják önök önmaguk és családjuk gazdasági életét fejleszteni
A táblázat feliratai:
A hiperkoncentrált gazdagság fennmaradásáról
Függőleges koordináta: Részesedés a teljes magántulajdonban
Bottom: az alsó 50 %
NAGYOBB BEFEKTETÉS SZÜKSÉGES A KÖZOKTATÁSBA
Ugyanilyen fontosak a nagyobb egyenlőség és igazságosság szempontjából hosszú távon az állami szociális kiadások, különösen a közoktatásra és a közegészségügyre fordított kiadások. Az Egyesült Államokban és Európában az oktatásra fordított összes kiadás nagyon kicsi volt a 19. században az első világháborúig. Az első világháború előtt az Egyesült Államok a nemzeti jövedelem kevesebb, mint 1 százalékát fordította oktatásra, míg Európa kevesebb, mint 0,5 százalékát. A 21. század során az oktatásra fordított teljes állami kiadás megtízszereződött. Ma a nemzeti jövedelem öt-hat százalékát költjük oktatásra. Ez nagyon fontos volt az erőforrások és az emberek gazdasági lehetőségeinek igazságosabb elosztása, de az országok gazdasági növekedése és gazdasági fellendülése szempontjából is.
Az oktatásra fordított kiadások az elmúlt évtizedekben viszont stagnáltak. Ez az egyik probléma, amivel ma Nyugaton szembesülünk. Az ázsiai országokban, például Kínában, az oktatásra fordított kiadások növekednek – és ez fontos a jövőbeli verseny szempontjából.
A közinfrastruktúrába, a közegészségügybe és a közoktatásba történő több befektetés kulcsfontosságú az egyenlőség, a jólét és a globális verseny szempontjából a jövőben.
A PROGRESSZÍV ADÓZÁS SIKERE
Íme, egy újabb tanulság a 20. századból: a szociális kiadások növekedése Európában és az Egyesült Államokban egybeesett a progresszív adózás emelkedésével. Különösen az USA volt azon országok egyike, amelyek a 20. században feltalálták a nagyon progresszív adózást. Ez az 1920-as években kezdődött, és Roosevelt alatt folytatódott. 1930 és 1980 között az Egyesült Államokban a legmagasabb jövedelműek legmagasabb jövedelemadója 81 százalék volt – és ez csak a szövetségi jövedelemadó. Nyilván ez nem tette tönkre a kapitalizmust, különben észrevettük volna. Éppen ellenkezőleg: ez volt az az időszak, amikor az Egyesült Államok gazdasága maximálisan dominálta a világ többi részét. Ez volt az az idő, amikor a termelékenységi szakadék az Egyesült Államok és a világ többi része között a legnagyobb volt.
Ebből egy fontos történelmi tanulság is levonható: ha az Egyesült Államok gazdasága vezető szerepet játszott a 20. században, az azért van, mert a 20. század közepén vezető szerepet töltött be az oktatásban.
A táblázat feliratai:
Európai államok szociális kiadásainak emelkedése, 1870-2015
Függőleges koordináta: a fiskális bevételek felhasználása a nemzeti jövedelem százalékában
Szociális kiadások:
Sárga: egyéb szociális kiadások
Kék: szociális transzfer (család, munkanélküliség stb.)
Piros: Egészségügy (egészségbiztosítás, kórházak stb.)
Zöld: Nyugdíj és rokkantnyugdíj
Lila: Oktatás (alapfokú, középfokú, felsőfokú)
Szürke: Hadsereg, rendőrség, igazságszolgáltatás, közigazgatás stb.
Az 1950-es években az USA-ban egy generáció 90 százaléka járt egyetemre, Németországban, Franciaországban vagy Japánban akkor még csak 20-30 százalék. Ott az 1980-as és 1990-es évekig kellett várni, hogy elérjék az Egyesült Államok szintjét. Ezekben az években ezen országok és az USA között a termelékenység is közeledett egymáshoz. Itt valóban ez a központi tanulság.
Ehhez jön még az örökölt vagyon progresszív adóztatása. Franciaország és Németország soha nem jutott el olyan messzire, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Japán, mert a pusztítás és az infláció sokat tett az újraelosztásért. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem növekedése az Egyesült Államokban körülbelül évi 2,2 százalék volt 1950 és 1990 között. A progresszív adózás nagymértékű emelése nem akadályozta meg a magas növekedést. Amikor az Egyesült Államok kormánya felére csökkentette a legmagasabb jövedelemadó-kulcsokat, az nem ösztönözte az innovációt vagy a növekedést. A növekedés üteme is felére csökkent ebben az időszakban. Természetesen nem az alacsonyabb adókulcsok az okai a gyenge gazdasági növekedésnek, de: a magas adó progresszivitás nyilvánvalóan nem árt a növekedésnek, és a legmagasabb jövedelemadó-kulcsok csökkentése sem elégséges feltétel a növekedés ösztönzéséhez. A hiányzó változó itt az oktatás, mert az oktatásba történő beruházások stagnálása volt megfigyelhető az elmúlt évtizedekben.
ÖRÖKLÖTT VAGYONOK ÚJRAELOSZTÁSA – LEHETSÉGES MEGOLDÁS?
Tehát tudjuk, hogy az alsó 50 százalék keveset birtokol Európában és az Egyesült Államokban is. Tehát milyen új lépést képzelhetünk el a jövőben a nagyobb igazságosság és egyenlőség felé? Jó módszer lenne az öröklött vagyonok újraelosztása. A lakosság szegényebb felében, de a középső 40 százalékban is olyan gyerekek születnek, akiknek remek ötleteik vannak cégalapításra, gazdasági kezdeményezésekre, de vagyonuk szinte nincs. A felső 10 % gyerekei között vannak olyanok, akiknek nincsenek nagy ötleteik, de jelentős vagyonokat örökölnek. Ezeknek az örökségeknek az újraosztása lehetővé teszi számunkra, hogy nagyobb egyenlőség és nagyobb jólét felé haladjunk.
Nem könnyű változások ezek, de ha nem teszünk semmit, a vagyonkoncentráció valószínűleg nagyon nagy marad. Két évszázada várunk arra, hogy a piac magától megnövelje a szegényebbek 50 százalékának vagyonát. Talán nem kellene még néhány évszázadot várnunk.
DEMOKRATIKUS RÉSZVÉTELI SZOCIALIZMUS, BELESZÓLÁS A VÁLLALATI DÖNTÉSEKBE
Itt jön képbe a demokratikus részvételi szocializmus modellje: A munkavállalói jogok rendszerének olyan kiterjesztése, hogy a munkavállalók képviselői szavazati joggal bírjanak a vállalatok igazgatótanácsában, a részvényesek pedig a szavazatoknak legfeljebb csak ötven százalékával rendelkezzenek. Ez lehetővé teszi a dolgozóknak, hogy a részvényesek többségi beleszólási jogát csökkentsék. Ez még mindig kapitalizmus, de teljesen másfajta, ilyen modellek sikeresen léteznek Németországban és Svédországban. Kezdetben az 1950-es évek Németországában sem tetszett ez a részvényeseknek, de ezen ma már senki sem akar komolyan változtatni. Az Egyesült Államokban, Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban a részvényesek nem lelkesednek – de nagyon kívánatos lenne ez a változás. Nagyon képzett társadalmakban élünk, ahol sok ember részt vehet és hozzájárulhat a gazdasági döntésekhez.
Túl kell lépnünk a gazdasági szervezetek monarchista felfogásán, ahol egy egyén évtizedekre magához vonja a döntési hatalmat.
MIT ELÉRHETÜNK EL EZZEL A VÁLTOZÁSSAL?
Az utolsó részhez érve: Melyek tehát azok az erők – különösen nemzetközi szinten –, amelyek támogatják ezt a fajta átalakulást? Két erő játszik nagyon fontos szerepet: az egyik a globális felmelegedés, a másik a Kínával való verseny.
A globális felmelegedés és az egyenlőtlenség két nagyon szorosan összefüggő probléma. A globális CO2-kibocsátás meghatározott országokban összpontosul. Ezeken az országokon belül a CO2 kibocsátás szintén nagyon koncentrált. Észak-Amerika felelős az elmúlt évtized globális szén-dioxid-kibocsátásának 20 százalékáért. Ha megnézzük a nagyon magas, 9,1 tonna/fő feletti kibocsátást, akkor látjuk, hogy ennek 55-60 százalékát az USA okozza. A CO2-kibocsátás terén is nagy egyenlőtlenségek vannak az egyes országokon belül.
Aki ma az európaiak alsó 50 százalékába tartozik, annak átlagos szén-dioxid-kibocsátása körülbelül 5 tonna/fő. Ezt négy-három vagy két tonnára kell csökkenteni. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szén-dioxid-kibocsátás óriási egyenlőtlenségét. Ha megkérjük Európában vagy az Egyesült Államokban az alsó 50 százalékot, hogy csökkentsék szén-dioxid-kibocsátásukat, és hatalmas energia- vagy szén-dioxid-adót vetünk ki rájuk, akkor ezek az emberek „nem”- et mondanak – mint a francia sárgamellényes mozgalom. Tehát először az élen járó CO2 kibocsátókat kell rávennünk arra, hogy csökkentsék hatalmas széndioxid lábnyomukat, amit könnyen megtehetnek. Az általános CO2-adó és minden csoport CO2-kibocsátásának egyenlő arányú csökkentése nem fog működni.
Ha foglalkozni akarunk a globális felmelegedés és a környezet kérdéseivel, akkor foglalkoznunk kell az egyenlőtlenség kihívásaival is.
Ez nem azt jelenti, hogy az alsó 50 százaléknak nem kell életmódbeli változtatásokat végrehajtania. De akkor legalább tudniuk kell, hogy az övékénél sokkal nagyobb erőfeszítésre van szükség a csúcson lévő emberektől. Ellenkező esetben senki sem fogadja el a jelentős változtatásokat. A globális felmelegedés konkrét következményei katasztrofálisak lesznek a világ lakosságának nagy részére, ami megváltoztatja a gazdasági rendszerünkről alkotott felfogásunkat is. Ez pedig jelentős változásokhoz fog vezetni az egész gazdasági rendszerben.
Európa és az USA megerősödik a globális versenyben, ha nagyobb egyenlőséget és igazságosságot biztosítanak.
EURÓPA KÖZVAGYONA NULLA ALATT VAN
Térjünk rá a Kínával folytatott versenyre. Az államszocializmus vagy a nagyon centralizált szocializmus Kínában egyre inkább tökéletes digitális diktatúrává válik. Ennek nincs sok vonzereje, aligha akarja valaki, hogy országa Kína irányába fejlődjön. Ezek a kínai hatalom határai. De Kínának számos valódi erőssége is van, mind gazdaságilag, mind politikailag.
Kínának nem lesz gondja Európát és Észak-Amerikát hibáztatni az éghajlattal összefüggő katasztrófákért, amelyek kis népességük ellenére (az Egyesült Államokban, Kanadában, Európában, Oroszországban és Japánban együttvéve a világ népességének körülbelül 15%-a él) az ipari korszak kezdete óta a kumulált széndioxid kibocsátás közel 80%-áért felelősek. Ha nem ajánlunk komoly kompenzációs politikát Délnek, akkor nehéz lesz ezt ellensúlyozni.
A kínai kormánynak óriási pénzügyi kapacitása is van. Az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és szinte minden nyugati országban a nettó közvagyon a nemzeti vagyon arányában negatív vagy nulla. Az állami vagyont privatizálták, és az államadósság növekedett. Több az államadósságunk, mint az állami vagyonunk.
Nem tudom megmondani, hogy mennyi a nettó közvagyon és a nemzeti vagyon optimális aránya, de ha eléri a negatív szintet, az erősen korlátozza a kormány környezetbe, oktatásba és energetikai átállásba való beruházási lehetőségeit. Kínában is csökkent az állami nettó vagyon aránya az 1980-as évek óta – a privatizáció miatt. Kínában azonban az állami vagyon aránya 30 százalék körül stabilizálódott a 2008-as pénzügyi válság óta, amikor a kínai kormány befejezte privatizációs programját. A teljes vagyonból ez a 30 százalékos állami részesedés az átlagot jelzi: a lakásszektorban 10 százalék, ahol 90 százalékot privatizáltak. A vállalati szektorban 50 százalék. Tehát elsősorban a vállalati szektorról beszélünk, ami stratégiailag nagyon fontos. A vállalati szektorban Kínában 50 százalékos a közvagyon aránya, a világ többi részén viszont az állami vagyon aránya tovább csökkent az elmúlt 10 évben, ugyanakkor Kínában kicsit nőtt. Problémái ellenére tehát a kínai rendszernek nagy erősségei vannak, különösen az állami vagyon tekintetében. Ezt komolyan kell vennünk.
A táblázat feliratai:
Kínai cégek tulajdona, 1878-2020
Függőleges koordináta: Részesedés a kínai vállalatok teljes tőkéjében
Zöld: Közösségi (kínai állam)
Kék: Magán (kínai háztartások)
Narancs: Idegenek (a világ többi része)
AZ OLIGARCHÁK ELLENI RENDSZERES SZANKCIÓK – az egèsz VILÁGRA KITERJEDÖ PÉNZÜGYI nyilvántartással
Azt mondanám, hogy a helyes válasz Kínának, Oroszországnak és a világ összes autokráciájának az, ha folytatjuk a hosszú távú közeledést a nagyobb egyenlőség és a globális igazságosság felé. Csak két példát említve: A jelenlegi nyilvános vitában nagy hangsúlyt fektetünk az általános kereskedelmi szankciókra vagy a pénzügyi szankciókra, például Oroszország kizárására a SWIFT-rendszerből, amelyek egyformán érintik az összes oroszországi vállalatot és munkavállalót. Szerintem a szankcióinkat az oligarchákra kellene összpontosítanunk. Ezek az egyének voltak azok, akik sokat profitáltak Putyin rezsimjéből. Most elkezdtünk ugyan szankciókat foganatosítani a Putyinhoz különösen közel álló oligarchák kis részére, de ez nem elég. Ugyanis ezeket a szankciókat vagyonkezelők segítségével megkerülhetik.
Sokkal szisztematikusabb szankciókra van szükségünk minden oligarchával szemben. Ez azt is jelenti, hogy nagyobb átláthatóságra van szükségünk a pénzügyi világban, például egy globális pénzügyi nyilvántartásra („Global Financial Registry“).
Ez egyébként is nagyon fontos a globális korrupció elleni küzdelemhez. Ha a szankciókat a 10 millió dollár feletti vagyonnal rendelkező összes oroszra céloznánk, ez körülbelül 20 000 orosz személyt jelentene, amint azt a World Inequality Database-ből tudjuk. Elővigyázatosságból vagyonukat be kell fagyasztani, és például 10 vagy 20 százalékos adót kell kivetni rájuk. Ennek erősebb hatása lenne, mint a 2014 utáni Oroszország elleni általános szankcióknak és néhány oligarchával szemben alkalmazott szankcióknak.
Sok oligarcha ingatlanát és pénzügyi eszközeinek nagy részét nyugati országokban, Londonban, Párizsban vagy New Yorkban helyezte el. Mi a rendszer részei vagyunk, és van egy bizonyos képmutatás is részünkről ez ügyben. Ha azt akarjuk, hogy a demokráciáról és az igazságosságról szóló üzenetünk hiteles legyen az egész világon, akkor olyan szankciórendszerre van szükségünk, amely szisztematikusan megcélozza a gazdag oligarchákat. Ezt a rendszert a jövőben arra a mintegy 200 ezer kínaira is alkalmazni lehetne, akiknek több mint 10 millió eurójuk van.
Bizonyos értelemben még fontosabb az adókérdés és a multinacionális vállalatok adóztatása. Tavaly volt egy reform, a társasági nyereség minimum 15 százalékos adókulcsát elfogadták. Véleményem szerint ez túl alacsony, de ami még problémásabb: ez egy tiszta észak-észak szabályozás. A gazdag országok osztoznak az adóparadicsomokból származó többlet adóbevételeken, míg a déli országok nem kapnak semmit. A következő lépés tehát az, hogy elgondolkodjunk a nemzetközi adóreformon, amely által a világ leggazdagabb gazdasági szereplőitől, a multinacionális cégektől és a milliárdosoktól származó globális adóbevételek egy részét megosztjuk az összes országgal, népességük szerint. Ellenkező esetben csak nézzük, ahogy Kína a befektetési igényeket Maliban, Afganisztánban vagy a szubszaharai Afrikában finanszírozza, ami nem jó. Hiteles válaszra van szükségünk, és ez lenne az út a globálisabb igazságosság felé.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
[1] https://kontrast.at/author/kontrast-redaktion/
[2] https://de.wikipedia.org/wiki/Thomas_Piketty
[3] https://kontrast.at/thomas-piketty-kapital-und-ideologie-zusammenfassung/
[4] https://www.hup.harvard.edu/catalog.php?isbn=9780674273559
[5] https://wir2022.wid.world/
(Azt gondoljuk, kedves olvasóink jó része azonnal és több oldalról komoly kritikával illeti Piketty elképzeléseit. Ne habozzanak tehát írásba önteni és a fő oldalon található mail-címünkre elküldeni! - Balmix szerk.)
