Táj egy nagyobb lakóépülettel és néhány kisebb házzal hajnalban, két helyen felszálló sötét füstoszlopokkal
(A képen állítólag az északkelet-ukrajnai Harkov városában történt detonációk láthatók. Február 24-én kora reggel óta kering a Twitteren. Ismeretlen szerző.)
Shock and awe[1] - Elrettentés és félelem – ez a közös nevezője az Ukrajna elleni hatalmas orosz támadásnak, amelyben nagyon rövid időn belül több tucat célpontot lőttek ki, hogy ezáltal megbénítsák az ukrán fegyveres erőket, és megbénítsák az összehangolt ellenállást az orosz hadsereg előrenyomulásával szemben Ukrajna keleti részén (eddig az orosz szárazföldi erők csak a Dnyepertől keletre aktívak). Az országos támadás, amely Ukrajna parancsnoki struktúráit, raktárait és légierejét megtámadta és részben megsemmisítette, hasonló az Egyesült Államok katonai akcióihoz a legutóbbi iraki háborúban, amikor az Egyesült Államok légiereje is elsöprő támadást indított a gyengélkedő iraki rezsim katonai infrastruktúrája ellen.
Az Ukrajna elleni háború elindítása megleckézteti az Egyesült Államokat és az EU-t. A Kreml az amerikaiak Irak elleni támadásának utánzásával be akarja bizonyítani, hogy Oroszország katonailag egyenrangú a Nyugattal, amit Washington, Berlin és Brüsszel geopolitikailag nem akar elismerni. Az orosz birodalmi befolyási övezetet a posztszovjet térben (amelyet a Nyugat kétségbe vont a gazdaságilag leszakadó Moszkvával szemben), az atomhatalom Oroszország most szó szerint visszabombázza. Mindezt a Nyugatnak tehetetlenül néznie kell, ha nem akar egy nukleáris végítéletet kockáztatni. A Kreml ezzel egyértelművé teszi, hogy a legnagyobb mértékben meg fogja védeni birodalmi pozícióját nagyhatalomként, és "befolyási övezeteit“ az USA-hoz és Németországhoz hasonlóan a legvégsőkig megvédelmezi.
Németország és Oroszország: szoros gazdasági kapcsolatok
A háború politikai és gazdasági következményei hatalmasak lesznek, különösen Berlin számára, mivel a Németország Szövetségi Köztársaság továbbra is szoros gazdasági kapcsolatokat ápol Oroszországgal – bár ezek a 2014-es kijevi nyugatbarát puccs és az azt követő polgárháború után már túljutottak a csúcsponton. A német-orosz kereskedelmi mérleg 2012-ben 80 milliárd euróra rúgott, majd a szankciók hatására 2016-ban 48 milliárd euróra csökkent. Tavaly enyhe, csaknem 60 milliárdos hozamot sikerült elérni. Németország elsősorban csúcstechnológiás termékeket, például gépeket illetve autókat exportál, míg Oroszország nyersanyagokat és különösen fosszilis tüzelőanyagokat exportál enyhe kereskedelmi többlettel. A Németországba importált földgáz mintegy 55 százaléka orosz lelőhelyekből származik. Németország továbbra is Oroszország legfontosabb európai kereskedelmi partnere – Németországot Kína csak néhány éve előzte meg globális kereskedelmi partnerként.
Berlin energiapolitikai ambícióira mért komoly ellencsapás mindenekelőtt a vitatott Északi Áramlat 2 vezeték felmondása, amelynek üzembe helyezésével a Német Szövetségi Köztársaság közép-európai energiaközponttá vált volna. Ehelyett a német fogyasztóknak és az iparnak alkalmazkodniuk kell a gyorsan emelkedő energiaárakhoz. Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök szerint hamarosan elérhetik a 2000 dollár árat 1000 köbméter gázért. Ez a küszöbön álló gazdasági bukás volt valószínűleg a legfontosabb oka Berlinnek Moszkvával szembeni tétova hozzáállásának. Washingtonban és az amerikai sajtóban hetek óta élesen bírálták Berlint, mert nem volt hajlandó fegyvert szállítani Ukrajnának, illetve feladni az északi-tengeri vezetékprojektet.
Most, hogy a „párbeszéddel” jellemezhető német-orosz-politika irányvonala kudarcot vallott, Berlin valószínűleg alapvető irányváltásra készül.
Most, hogy Németország „párbeszéddel” jellemezhető Oroszország-politika irányvonalát még a Tagesschau (német állami tv-híradó) is „kudarcnak” tekinti, Berlin alapvető irányváltása valószínű. Ezzel a posztszovjet térbe való gazdasági behatolás berlini stratégája kezdetben az ukrajnai orosz invázió, végül Moszkva katonai erőforrásai miatt megbukott. A német agytrösztök a geopolitikai hatalom fejlődéséhez vezető német utat előszeretettel támasztják alá geo-gazdasági koncepcióval[2], azaz egy olyan komplex stratégiával, amelyben "a kereskedelem, a technológia, a pénzügy illetve az energiapolitika a stratégiai célok elérésének eszközeként szerepel". 2015 nyarán, az adósságválság idején Görögországnak meg kellett tapasztalnia, hogyan valósul meg egy ilyen geo-gazdasági konfliktus, amikor a Schäuble által megtépázott ország a gazdasági összeomlás szélére került[3].
Német geopolitika és a Nyugaton belüli különbségek
De valójában nincs egységes német-orosz politika, ez mindig is változó hatalmi konstelláció volt a német funkcionális eliten[4] belüli nyugat-orientált erők (akiket gyakran atlantistáknak gúnyoltak) és a viccesen "Putyin-értőként" nevezett erők között, akik az eurázsiai, Oroszország, Kína stb. térségek felé erősebb orientációt javasoltak.
Nincs teljes átfedés a politikai spektrum és az adott geopolitikai preferenciák között, hiszen az eurázsiaiak és az atlantisták változó arányban megtalálhatók szinte minden Bundestag-pártban – még akkor is, ha az SPD, a Baloldal és mindenekelőtt az AfD különösen magas arányban képviselteti magát a »Putyin-értők » csoportjában. Az atlantisták viszont főként a zöldek között találhatók. Itt egyszerűen az NSZK, mint meghatározó európai nagyhatalom, geopolitikai orientációjáról van szó, amelynek keretei között saját globális ambíciói is megvalósulhatnak: például a német befolyási övezet kiterjesztése Kelet- és Délkelet-Európában, amely már régóta megvalósult, ezen régiókat már régóta kibővített munkapaddá változtatva a német exportipar érdekeinek megfelelően az EU terjeszkedése során.
Az EU terjeszkedése során Kelet- és Délkelet-Európa országai a német exportipar kibővített munkapadjává váltak.
A német funkcionális eliten belüli e laza és változó frakcióalakulás hátterében Oroszország felé kettős stratégia alakult ki. Wolfgang Ischinger német geostratéga alkotta meg a „congagement” kifejezést: ez az angolból származó szóalkotás az visszatartás (containment) und bevonás (engagement) kifejezések összevonása. A gazdasági együttműködés, amelyben Oroszország ténylegesen az energia- és nyersanyag-ellátó periférikus pozícióját foglalja el, a prioritások változásával párosult a németek azon törekvésével, hogy minimalizálják Oroszország geopolitikai befolyását Kelet-Európában és a posztszovjet térségben. Az 1990-es évek viharos gazdasági és politikai terjeszkedési szakasza után - amikor Berlin támogatta Csehszlovákia összeomlását, Jugoszlávia felbomlását, valamint az EU és a NATO keleti terjeszkedését - Putyin hatalomra kerülésével az együttműködés szakasza következett, amely csak 2014-ben ért véget az ukrajnai válsággal.
A kijevi nyugatbarát puccs után azonban az is világossá vált, hogy Berlin független geopolitikai szereplőként lép fel, és semmi esetre sem engedi, hogy Washington diktálja politikáját. 2013-ban még egyetértés volt közöttük Ukrajnának a tervezett orosz gazdasági uniótól való leválasztására irányuló erőfeszítésekről. Akkoriban Németország a Konrad Adenauer Alapítvány segítségével felépítette az UDAR Klitschko pártot, amelynek célja az új választásokon keresztüli hatalomváltást volt, akik a Maidan-csaták során gyorsan összeütközésbe kerültek az USA - által támogatott radikális erőkkel. Victoria Nuland amerikai diplomata híres "Fuck the EU"-ja, amelyet egy telefonbeszélgetés felvétele alapján publikáltak a válság tetőpontján, pontosan ezeket a -nyugati hatalmak közötti belső különbségeket tükrözik, amelyek a jelenlegi német visszafogottságot is magyarázzák.
Óceánia kontra Eurázsia
Washington azóta újabb eszkalációval próbál éket verni Berlin és Moszkva közé, hogy megakadályozza egy nagy eurázsiai szövetség létrejöttét, miközben Berlin a gazdasági közeledésen keresztüli változás stratégiájának részeként arra törekszik, hogy Moszkvát halálra ölelje és a perifériára szorítsa. A leszálló ágon lévő washingtoni birodalom Kínában és egy eurázsiai szövetségben (kulcsszó: Új Selyemút) látja a legfőbb veszélyt romló hegemóniája számára. Az Egyesült Államok kijevi beavatkozása tehát saját "óceáni" szövetségének megszilárdításáról szól, hogy az a lehető legmesszebbre terjedjen ki az Atlanti- és a Csendes-óceánon, és amely végső soron Kína ellen irányul.
Óceánia kontra Eurázsia – ez a közös nevező a jelenlegi globális hegemóniai harcban, ahol az imperialista táborok igyekeznek kiterjeszteni befolyási övezetük határait. Az USA például megpróbálja keményen beépíteni befolyási övezetébe a németek által uralt EU-t, amely a Trump-korszak óta egyre inkább független szereplőként akar fellépni.
A késő kapitalista államok növekvő autonómiája a kelet-európai országokban is megjelenik, amelyek gazdaságilag függenek a Német Szövetségi Köztársaságtól, ugyanakkor hajlamosak lepaktálni az USA-val (főleg Lengyelország és a balti országok), ha Berlin es Moszkva közötti további közeledés megtorpedózásáról van szó. A régi közép-kelet-európai félelem a régió Berlin és Moszkva közötti újbóli felosztásától, amelyet az Északi Áramlat vezetékkel élesztettek fel, alkalmas hatalmi eszközt kínált az USA-nak Németország gazdasági „hátsó udvarán” érdekei érvényesítéséhez.
Végső soron az USA birodalmi hanyatlására vezethetőek vissza a világrendszer félperifériáján egyre fokozódó katonai konfliktusok, valamint Törökország birodalmi ambíciói. Washington már nem tudja fenntartani az 1990-es években megfogalmazott állítását, miszerint ő a "világ rendőre", amelyre támaszkodva monopolizálta a katonai eszközök alkalmazását a véres háborúkban a globális rend érdekében. A regionális hatalmak benyomulnak a kialakult hatalmi vákuumba, hogy szükség esetén katonai eszközökkel érvényesítsék imperialista ambícióikat.
Ingatag világrend és tőkeválság
Dióhéjban ez az a sokat emlegetett »többpólusú világrend« a tőke társadalmi-ökológiai válságában. Valójában az USA hanyatlása számos kis „fiatal USA” megjelenését eredményezte, akik katonai eszközökkel akarják a válság okozta növekvő társadalmi (és potenciálisan ökológiai) megrázkódtatásokat a külvilág felé kivetíteni: a török háborús kalandoktól Szíriában, dél-Kaukázusban és Líbiában, Ukrajna orosz invázióján át Peking és Washington esetleges összecsapásáig Tajvan ügyében.
Az 1930-as évekhez hasonlóan a gazdasági válság is a szétzúzott államapparátus nyakában liheg. Folyamatosan nő az igény, hogy a válság következményeit másokra hárítsák át. A Német Szövetségi Köztársaság gazdasági terjeszkedése részeként magas kereskedelmi többlete révén – a német exportoffenzíva országaiban keletkező hiányok rovására – szó szerint exportálni tudta a válság következményeit, mint az adósság vagy a munkanélküliség. Jó példa erre az elmúlt évtized euró övezeti államadósság-válsága.
A háború, mint politikai eszköz egyre vonzóbbá válik a késő kapitalista funkcionális elit számára.
Végül, de nem utolsósorban a könyörtelenül eladósodott Egyesült Államok az, amely gyakorlatilag kénytelen harcolni a hegemóniáért, mert meg kell tartania a dollárt világvalutaként. A „zöldhasú” nélkül, amely minden áru értékének fokmérője, amelyet Washington egészen a közelmúltig tetszés szerint nyomtathatott az Egyesült Államok szélsőséges költségvetési hiányának finanszírozására, az USA egy gigantikus, atomfegyverrel rendelkező adósállammá silányulna. Az itthoni társadalmi szervezetlenség miatt az amerikai funkcionális elitben már régen hasonló paranoia alakult ki az orosz befolyással kapcsolatban, mint ami a Kremlben uralkodik a nyugati finanszírozású "színes forradalmak" kapcsán.
Végső soron azonban éppen a tőke társadalmi-ökológiai világválsága, konkrétan a növekvő infláció az, amely miatt Washington maga blokkolja a »deficitköltés« lehetőségét, amellyel pedig a belső ellentmondásokat el lehetne tüntetni.
A nagy háború veszélye
A háború, mint a politika eszköze, emiatt vonzóbbá válik a késő kapitalista funkcionális elit számára. Katalizátora a gazdasági és perspektivikusan az ökológiai válságfolyamatnak is: az ebből fakadó társadalmi megrázkódtatások egy heves külső robbanásveszélyes médiumot találnak benne, amely végső soron érvényesíti a tőke önpusztító tendenciáját - egészen az atomháború veszélyéig. Ukrajna esetében továbbra is reménykedhetünk abban, hogy az országban található atomerőművek jelentik az egyetlen nukleáris fenyegetést: a NATO beavatkozása egyelőre valószínűtlennek tűnik, miután Biden amerikai elnök kizárta a közvetlen katonai beavatkozás lehetőségét a háború előtti időszakban.
Nem zárható ki azonban a háború további eszkalációja. A tehetetlen baloldalnak jelenleg csak a békéért és a felvilágosító munkáért van lehetősége harcolni: hangsúlyozniuk kell a túlélés szükségességét a posztkapitalista rendszerátalakításban, hogy megakadályozzák a barbár összeomlást egy újabb nagy háború révén.
Tomasz Konicz
Író és újságíró. Nemrég jelentette meg a »Klimakiller Kapital” (Klímagyilkos tőke) című könyvét. Hogyan teszi tönkre egy gazdasági rendszer a megélhetésünket? Mandelbaum Verlag.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
[1] A Shock and Awe (S&A) egy katonai taktikára utal, amelynek célja az ellenség olyan mértékű elbizonytalanítása egy vagy több katonai intézkedéssel, amely sokkhatást hivatott elérni, hogy ne kerülhessen sor jelentős védelmi intézkedésekre. https://de.wikipedia.org/wiki/Shock_and_Awe#:~:text=Shock%20and%20Awe%20(S%26A)%20(,zu%20keinen%20nennenswerten%20Verteidigungsma%C3%9Fnahmen%20kommt.
[2] https://dgap.org/de/forschung/expertise/geooekonomie
[3] https://www.heise.de/tp/features/Willkommen-in-der-Postdemokratie-3374458.html?seite=all Üdvözlégy a poszt-demokráciában. A Hellas felé irányuló német válságdiktátum a tekintélyelvű válságkezelés sötét korszakát hirdeti az erodáló Európában.
[4] A funkcionális elit koncepcióját Hans Peter Dreitzel dolgozta ki az 1960-as évek elején. Ebben a modellben az elit tagok, akiket az egyéni teljesítmény és a feladataik teljesítésének színvonala alapján besorolnak az elitbe, biztosítják a társadalom alapvető funkcióit. Ugyanakkor társadalmi példaképként is viselkednek azzal, hogy a központi rendszerkövetelményeket személyes értékként terjesztik a közvetlen kapcsolataikon túl is. https://docupedia.de/zg/Eliten
