Bár a republikánus egység fikciója körül szerveződő francia politika hagyományosan igyekszik tartózkodni a nemzeti önazonosságot érintő kérdésektől, a francia közbeszédet az utóbbi időben mégis identitáspolitikai témák határozták meg. Mi több, úgy tűnik, hogy a francia identitásról folyó vita nemcsak egyre nagyobb teret kap, de – egyes közéleti szereplők háborús hangnemű hergelésének köszönhetően – egyre hisztérikusabb hangnemben zajlik.

E vita jelentős része a francia gyarmati múlthoz köthető társadalmi problémákhoz kapcsolódik, mint például az iszlamista terrorizmus, az etnikailag széttartó demográfiai trendek vagy a vallás szerepe a szekuláris társadalomban. Nem magától értetődő azonban, hogy e kérdéseket egyedül az identitás problémáján keresztül lehetne vagy kellene megragadni. Mint ahogyan az sem, hogy erre kizárólag ellentmondást nem tűrően bizonyos választ lehetne ezekre adni.

Felmerül a kérdés: vajon hogyan elemezte e problémákat a francia társadalomtudomány, amely arra hivatott, hogy ehhez hasonló kérdéseket tanulmányozzon? Milyen egyéb, az identitástól eltérő szempontból vizsgálták például a francia történészek a kibontakozó válság társadalmi alapjait? Illetve, ha elfogadjuk az identitás válságának tézisét, amely egyébként megalapozottnak tűnik,

jelenleg milyen tudományos válaszok léteznek arra a kérdésre, hogy Franciaországnak hogyan kellene viszonyulnia gyarmati múltjához?

E cikkben e kérdéseket próbálom körbejárni egy új keletű, az ezredfordulón megjelent, a francia kontextusban leginkább „radikális baloldaliként” számontartott, posztkoloniális történetírói irányzat rövid bemutatásával. A francia tudományos és közéleti diskurzus ismertetésekor pedig remélhetőleg azt is sikerül szemléltetnem, hogy egyes alapvető politikai fogalmak (mint például „baloldal” vagy „radikális baloldal”) nem ültethetők át automatikusan a francia kontextusból a magyarba.

Ugyanis bár tény, hogy a francia politikai normalitás sokkal baloldalibb, mint a magyar, ez korántsem jelenti azt, hogy konkrét francia politikai pozíciók értelmezésekor elég volna egyszerűen „elcsúsztatni” egy-két léptékkel a magyar kontextusra alkalmazott mércét.

Például a Franciaország gyarmati múltjával foglalkozó, alább bemutatandó történészek „radikális baloldali” álláspontja hazai viszonylatban korántsem tűnik radikálisnak. A politikai pozíciók értékelése előtt azonban röviden nézzük meg, hogy a gyarmati kérdés milyen kontextusban és milyen kérdések mentén jelent meg a francia társadalomtudományos – és konkrétabban a történészi – gondolkodás horizontján.

A gyarmati kérdés a francia történészek gondolkodásában

A magyar olvasó számára már a kérdés is abszurdnak tűnhet. Joggal gondolhatnánk, hogy egy gyarmatosító nemzet társadalomtudományaiban (melyeket ráadásul méltán sorolnak a nemzetközi élvonalba) minden bizonnyal hagyományosan nagy teret foglal el a gyarmatosítás kérdése: hogyan hatott a kolonizáció gyakorlata egyrészt a gyarmatosított népekre, másrészt – és számunkra most elsősorban ez lesz fontos – magára a gyarmatosító társadalomra?

Ez az első pont, ahol intuíciónk cserben hagy. A francia társadalomtudományok összességében véve ugyanis évtizedekig képtelennek bizonyultak a kérdés önreflexív felvetésére. Bár 1962-re Algéria függetlenedésével Franciaország elveszítette korábbi gyarmatbirodalmának csaknem egészét, az intézményes francia történetírás, kevés tiszteletreméltó kivételtől eltekintve^[1], nem foglalkozott a kolonizáció francia tapasztalatának és utóéletének a kérdésével.

A gyarmatbirodalom felbomlásáig létezett ugyan a gyarmati történetírás tudományterülete, ezt azonban a nemzeti történelem kérdéseitől végig elkülönítve kezelték.

A francia történetírásban a gyarmati kérdés nemzeti kérdésként először alapvetően emlékezetpolitikai keretezésben került forgalomba a kétezres évek elején. Bár a millennium idején a francia társadalomban már megjelentek olyan problémák, amelyek kisebb vagy nagyobb részben Franciaország gyarmati múltjával hozhatók összefüggésbe (hivatalos iratok nélküli bevándorlók növekvő jelenléte, a hidzsáb köztéren való viselésének kérdése, a leszakadó külvárosi népesség problémái – gondoljunk a La Haine (A gyűlölet) című, Mathieu Kassovitz által rendezett filmre), a gyarmati múltat tematizáló történetírásnak a legnagyobb lökést kétségkívül egy 2005-ös emlékezeti törvény adta meg.

Ez többek között elrendelte, hogy „a francia állami iskolák tanterveiben ki kell emelni a francia jelenlét kedvező hatását a tengerentúlon, különösen Észak-Afrikában, továbbá biztosítani kell a francia hadsereg ezen területekről származó katonáinak története és áldozatai számára azt a kiemelkedő helyet, amelyet azok megérdemelnek” (4. cikk, 2. bekezdés – kiemelés a szerzőtől). Bár az idézett törvénycikket a rákövetkező évben végül hatályon kívül helyezték, a törvény példátlan és talán még a várakozásokat is felülmúló szakmai és közéleti visszhangot váltott ki. E vitákon túl pedig alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az ekkorra már a történetírásban és más társadalomtudományokban formálódó gyarmati problémakör egy csapásra kikristályosodjon.

A posztkoloniális történetírói irányzat

E posztkoloniális történetírói irányzatból a továbbiakban azt a vállalkozást fogom ismertetni, amely mindenekelőtt Pascal Blanchard, Sandrine Lemaire és Nicolas Bancel történészek nevéhez fűződik. Fontos kiemelni, hogy rajtuk kívül több meghatározó kutatója van ennek az új keletű történetírásnak (mindenekelőtt Olivier Le Cour Grandmaison vagy Gilles Manceron).

Blanchard-ék munkássága azonban minőségét és terjedelmét tekintve is kiemelkedőnek tűnik az irányzaton belül. Az elmúlt húsz évben ugyanis megközelítőleg harminc szerkesztett kötetet jelentettek meg neves francia kiadóknál.^[2] E kötetekbe pedig olyan, nemzetközileg is elismert társadalomtudósok írtak, mint például a francia historiográfus Suzanne Citron, az amerikai antropológus Ann Laura Stoler, az algériai születésű történész Benjamin Stora, a francia szociológus Michel Wieviorka vagy a november óta a CEU-n oktató politológus Ariane Chebel d’Appollonia.

Blanchard és kollégái alaptézise két gondolatban foglalható össze. Egyrészt úgy látják, hogy a gyarmatbirodalom fennállása idején a gyarmatosítás nem pusztán a központi hatalom hangzatos, névleg a civilizáció és az emberi jogok elvén alapuló programja volt. Blanchard-ék szerint

a francia társadalom egészét átjárta a gyarmati kultúrának nevezett mentalitás vagy doktrína.

Vagyis azt állítják, hogy a francia társadalom lényegében maga is támogatta, de legalábbis elfogadta és „megélte” a gyarmatosítást, és ennek megfelelően felelős a kolonizáló politika által elkövetett bűnökért. Másrészt, a posztkoloniális történetírók szerint a gyarmatosítás a gyarmatbirodalom felbomlása után is jellegadóan meghatározza a jelenkori francia társadalmat.

Erről az olyan társadalmi problémák sokasodása és növekedése tanúskodik, amelyek markánsan gyarmati gyökerűek (szegregálódó társadalom, a vallási fundamentalizmus terjedése, diszkriminatív rendőri erőszak stb.).

Ahogyan az várható volt, ez az állásfoglalás komoly szakmai vitát váltott ki, melyek közül a legmarkánsabbak a kezdeményezés tudományos hiányosságaira mutattak rá. Ez az észrevétel jogos, hiszen Blanchard-ék meghatározó könyvei valóban jobban hasonlítanak történetileg tájékozott esszégyűjteményekre, mint szigorú módszertannal megírt szaktudományos munkákra. Konkrét történettudományos kérdések kapcsán e művek nyilvánvalóan nem vitaképesek. Azonban Blanchard-ék nem is kívánnak szaktörténészi vitába bonyolódni. Ők arra törekszenek, hogy egy új tudományos problémát vázoljanak fel a gyarmati múlt nemzeti történelembe illesztésével, ez pedig jellegéből adódóan nem szaktörténészi tevékenység, hanem filozofikus-bölcseleti alapozó munka.

E kritikát érdemes tehát historiográfiai kontextusba helyezni. Mivel Blanchard és kollégái a kanonizált francia történettudományos termelés több évtizedes (vagy évszázados) vakfoltját próbálják feldolgozható történettudományos problémává alakítani, ezért talán helyesebb volna nem őket, hanem elsősorban a francia történész szakmát elmarasztalni a posztkoloniális diskurzus tudományos aggályokat elsöprő berobbanásáért.

Vajon korábban miért nem merült fel az igény arra, hogy a gyarmatosítás történetét a francia nemzet történelmének részeként írják meg?

Miért egy vállalhatatlan emlékezetpolitikai törvényre volt szükség ahhoz, hogy a történész szakma a gyarmati múlt kérdése felé forduljon? Az évtizedek óta jelenlévő, valós társadalmi problémák miért nem tudták előidézni ezt az önreflexív fordulatot? E kérdések mindenképpen elgondolkodtatók a modern francia történetírás hagyományai kapcsán.

A gyarmati múlt a nemzeti történelem részeként

Itt a Blanchard és kollégái által szerkesztett kötetek közül csak két könyv álláspontját ismertetem röviden. E két kötet azonban mindenképpen meghatározó az új keletű francia posztkoloniális történetírásban, és megjelenésük időbeli eltérésénél fogva (2005 és 2016) arra is alkalmasak, hogy rajtuk keresztül bizonyos szerkesztői szemléletváltozást is megvizsgáljunk.

Blanchard-ék 2005-ös, A gyarmati törés (La Fracture coloniale) című könyvét meghatározta az ebben az évben elfogadott emlékezeti törvény, melyet ők a gyarmati kérdés több évtizedes intézményes elfojtásából született, torz politikai alakzatnak tekintenek. Azt akarják bemutatni a kötettel, hogy a Köztársaság egységének fikcióját (vagyis a nemzeti önazonosság egyik meghatározó elemét) alapvetően nem azok az aktuális kisebbségi identitáspolitikai követelések gyengítik, amelyek elismerést követelnek traumatikus történelmük számára a francia nemzeti kánonban.

Szerintük e fikciót maguk a franciák ásták alá, mégpedig a gyarmati időszakban, a gazdaságilag kizsákmányoló és politikailag kirekesztő gyarmati rendszer fenntartásával.

Elsődleges történészi feladatnak ezért azt tekintik, hogy a gyarmati múltat integrálják a sokáig dicsőségesnek tekintett francia nemzeti történelembe, és ennek fényében újraértelmezzék a modern francia identitást. A szerkesztők tehát nem a jelen helyzetből kiinduló etikai megfontolásból javasolják, hogy a „bűnös fehér francia nemzet” értelmezze magát olyan módon, hogy abba lehetőleg a feketék és arabok is beletartozhassanak, ha már egyébként is az ország területén élnek. Blanchard és kollégái szerint a jelenkori francia társadalom számára Franciaország gyarmati múltja teszi szükségessé azt, hogy – saját gyarmatosító gyakorlata fényében – újraértelmezze a nemzeti és republikánus alapértékeket, mindenekelőtt pedig az egység és az univerzalitás fogalmait.

A 2016-os, Az identitások háborúja felé? (Vers une guerre des identités?) című kötetet már sokkal inkább meghatározták az aktuális társadalmi problémák. A bevezető jól érezhetően a 2015-ös terrortámadások hatása alatt íródott, de más, a francia társadalomra jellemző, a gyarmati múlttal összefüggésbe hozható problémák (városi szegregáció, iskolák deklasszálódása, munkahelyi diszkrimináció stb.) szintén meghatározták a szöveg fókuszát.

A szembenézés a gyarmati múlttal és a téma történészi feldolgozása ugyanis nem kizárólag a nemzeti kánonképzés szempontjából fontos. Blanchard-ék tisztában vannak azzal, hogy a lecsúszó, nagy arányban gyarmati hátterű társadalmi rétegek életkörülményein nem fog segíteni, ha a francia történetírás végre önreflexív fordulatot vesz, legyen ez bármilyen jelentős szimbolikus értelemben. A szerkesztők szerint fontos tudományos feladat hárul a történészekre:

azért kell megírniuk a francia gyarmati múlt történelmét, hogy a jelen problémáit megértsük, hiszen e tudás nélkül nem lehet az egyenlőség politikáját folytatni. Ilyen értelemben a posztkoloniális történészek egy igazi baloldali politika kidolgozásában vesznek részt.

Blanchard-ék viszont azt is hangsúlyozzák, hogy e társadalmi elhivatottság nem jelentheti a bűnösök (a terrortámadás elkövetőinek) felmentését vagy a francia nemzet egészének totális bírálatát. A gyarmatosítás által elkövetett bűnök számbavételekor higgadt mérlegelésre van szükség, nem pedig áltudományos politikai aktivizmusra, hiszen egyes radikális csoportok politikai céljaik elérése érdekében kihasználják a gyarmati múlt felett érzett francia bűntudatot.^[3] A történészek feladata ezért egyrészt e gyakorlati tudás előállítása, másrészt pedig egy átfogó, közös, de nem elnyomó vagy kizáró nemzeti narratíva megalkotása.

Kiútkeresések

Blanchard-ék kezdeményezése szerint tehát a történészekre kettős feladat hárul. Egyrészt a baloldali társadalompolitika történettudományos megalapozásával konkrét társadalmi feladataik vannak. Másrészt részt kell venniük emlékezet- és identitáspolitikai küzdelmekben is, mégpedig egyik oldalról a francia felsőbbrendűséget hirdető, klasszikus „univerzalista” álláspont, a másik oldalról pedig a francia nemzet menthetetlen bűnösségét hangsúlyozó, újabb keletű „partikularista” pozíció között egyensúlyozva.

Úgy vélik, hogy – a tudományos és a politikai „establishment” restségéből adódóan – mindkét téren óriási lemaradást kell behozni, és az egyre feszültebbé váló társadalmi légkörben ez egyre nehezebb lesz a tudományos eredmények potenciálisan visszaélésszerű politikai használata miatt.

Ezt az intézményi restséget, mint fentebb láttuk, nem annyira konkrét, egyre sokasodó és súlyosbodó társadalmi problémák, hanem mindenekelőtt egy rendkívül problémás emlékezeti törvény tudta kimozdítani a medréből. Ez pedig felvet néhány kérdést e tudományos és politikai mező meghatározó szereplőinek baloldali elköteleződését illetően.

A sokak számára radikálisnak tűnő posztkoloniális történetírók által kezdeményezett munka ezért alapvető társadalmi feladatnak tűnik – és természetesen folyamatos javításra szorul.

Címfotó: Pikrepo

[1] A kivételek között elsőként kell említeni Charles-Robert Ageron, Catherine Coquery-Vidrovitch, Claude Liauzu vagy Gilbert Meynier nevét.

[2] Ezek közé tartozott mindenekelőtt a La Découverte, a Fayard, az Autrement, a Gallimard, továbbá a francia állam által finanszírozott, a tudományos kutatásért felelős intézmény, a CNRS kiadója is.

[3] Például a „baloldali iszlamizmus” jelensége kapcsán az egyik legnagyobb presztízsű párizsi felsőoktatási intézmény, az École des Hautes Études en Sciences Sociales akkori rektorhelyettese, Bruno Karsenti is adott interjút 2020 októberében, melyet a szerző fordításában a Mérce.hu is közölt. https://merce.hu/2020/11/18/baloldali-iszlamizmus-a-francia-egyetemeken/