(Publicisztika – 2019. október 20.)

Selejtezem az egyetemi szobámban felgyűlt anyagokat. A fölöslegessé vált jegyzeteket kidobom, a könyveket elosztogatom. Amiről azt gondolom, hogy szükségem lesz még rá, hazaviszem. Váratlan dolgok kerülnek elő. Például az Encounter című folyóirat 1976. májusi és 1977. októberi száma. Hogyan került hozzám, nem emlékszem, nincs rajta pecsét, tehát nem az Európa Könyvkiadóból hoztam el, ahol akkoriban előfizettek erre a baloldali antikommunista lapra. Hogy miért őriztem meg, arra inkább. Egy irlandisztikai és egy Ezra Pounddal foglalkozó írás miatt.

Az Encounter címe magyarul szembetalálkozás, konfrontáció, ütközet. A lapot 1953-ban alapították, és 1990 szeptemberében – egy évvel a berlini fal ledöntése után – szűnt meg. Kiadója egy alapítvány volt, amelyet 1950-ben az angol és amerikai szellemi élet prominensei hoztak létre a hidegháború kezdetekor, hogy a Szovjetunió szellemi befolyását ellensúlyozzák. Az Encounter tehát a szovjetellenes baloldal orgánuma volt, de a közreműködők ennél jóval szélesebb spektrumot képviseltek. A lap szerzője volt többek között W. H. Auden, Jorge Luis Borges, Zbigniew Brzezinski, Anthony Burgess, Italo Calvino, Elias Canetti, Martin Esslin, Fejtő Ferenc, Günter Grass, Robert Graves, Seamus Heaney, Ted Hughes, Arthur Koestler, Leszek Kołakowski, George Steiner. Az alapító főszerkesztő Irving Kristol amerikai újságíró és Stephen Spender angol költő, a harmincas évek baloldali oxfordi költőcsoportjának jelentős alakja, ő 1936-tól egy ideig tagja volt a brit kommunista pártnak, a spanyol polgárháború idején az Amerikai Egyesült Államok kommunista pártlapja tudósítóként Spanyolországba küldte.

Sem Spender, sem a szerzők nem tudták, hogy a lapot a Congress for Cultural Freedom nevű alapítványon keresztül a CIA pénzelte. 1967-ben, amikor a gyanú megerősödött, Spender lemondott. Helyét Frank Kermode, a tekintélyes brit irodalomtudós vette át (mellette is volt egy amerikai társfőszerkesztő, Melvin J. Lasky), de amikor a CIA szerepe bizonyossá vált, ő is lemondott. Az 1970-es évektől a CIA már valószínűleg megszüntette a támogatást. Akár így volt, akár nem, a hidegháború ideológiai hadviselésének elgondolkodtató eleme, hogy a CIA úgy támogatott egy világszínvonalú szellemi műhelyt, hogy a szerkesztők sem tudták (talán csak az amerikaiak), valójában elvárásokat teljesítenek. Azt hitték, azt csinálják, amit legjobb meggyőződésük diktál. És az amerikai elhárításnak elég volt, hogy a lap tág értelemben antikommunista, azonban baloldali és liberális, tehát elszívja a levegőt a Nyugat szovjetpárti baloldala elől. Az Encounter tehát politikai vitafórumként működött.

Lapozgatom a két megőrzött számot, és a legkevésbé sem érzem úgy, hogy több mint negyven évet hátrálok vissza. Az 1976. májusi szám címlapján első helyen ez olvasható: „Nézeteltérés Brüsszelben” (A Dissent in Brussels). Michael Shanks angol gazdasági újságíró „Meg tud-e újulni Európa?” (Can Europe Reform?) című cikkére hívja fel a figyelmet. (A cikk alcímét is mintha ma fogalmazták volna meg: „Brüsszel a retorika és a valóság között” (Brussels between Rhetoric & Reality). Shanks, miután sorra veszi az Európai Közösségek gazdasági fejlődésének akadályait, képmutató politikáját és apparátusának működési zavarait, arra a megállapításra jut, hogy újra le kell ülni, és teljes politikai felelősséggel ki kell dolgozni, milyen Európában szeretnénk élni. Csak ezután derülhet ki, hogy Európa egyáltalán képes-e rá, akarja-e, hogy megalkossa önmagát. Shanks egyébként pár évvel korábban, 1972 januárjában, azaz egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Királyság csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez, „Az angol betegség” címmel közölt cikket a lapban.

Richard Löwenthal (nyugat)német (és ebben az időben) szociáldemokrata politológus, Kelet-Európa-szakértő hosszú írásában arra keresi a választ, vajon meg lehet-e (és meg kell-e) menteni a Détente-ot. A Détente, az enyhülés Henry Kissinger amerikai külügyminiszter által 1969-ben elindított politikai stratégia volt, amely kétoldalú megállapodásokkal szándékozta a két nagyhatalom közötti feszültséget és a háborús kiadásokat csökkenteni. A Szovjetunió ezt a gyengeség jelének vélte. A folyamatnak Afganisztán lerohanása véget is vetett.

Ugyanebben a lapszámban az irodalmat – többek között – Ezra Pound Mussolinihez írt, angolra fordított olasz nyelvű levelei jelentik, amelyeket az FBI archívumában őriznek, és ekkor jelentek meg először. Pound csodálta Mussolinit, osztotta fasiszta eszméit. Sikerült is elérnie, hogy 1933. január 30-án fogadja őt, így elláthatta tanácsaival. A Ducét azonban nem nagyon érdekelte Pound tizennyolc pontos politikai programja, viszont örült az első harminc Canto díszkiadásának, amelyben azonban még nem szerepelhetett a 41., Mussolininek emléket állító vers. Több találkozásra nem került sor, de Pound 1943-ig összesen kilenc levelet küldött politikai ideáljának. 1945-ben az amerikai csapatok elfogták, és acélketrecben tartották fogva. Az uszító rádióbeszédei miatti felelősségre vonást elkerülte, cserében tizenkét évet töltött pszichiátriai kórházban. Ilyen, amikor a költő szavának súlya van.

John Mackintosh „Csaknem teljesen kaotikus állam” (A State of Almost Total Confusion) címmel küldött cikket Londonból az angol belpolitikáról. Ehhez semmit sem fűznék hozzá. Legfeljebb annyit, hogy Nyugat-Európa és az oroszok szembenállása, az értelmiség felelőssége, az angol belpolitika és Európa viszonya a jelek szerint mit sem változott az elmúlt negyven évben.

Az 1977. októberi lapszám is ezt látszik alátámasztani. Roy Fuller angol költő írásban okolja meg, miért mondott le a brit művészeti tanácsban betöltött tisztéről: nem ért egyet azzal, ahogyan az adófizetők pénzét a művészetek támogatására fordítják. A politika túlzott jelenléte, ebből fakadóan az értékszempontok háttérbe szorulása számára vállalhatatlan lett.

Raymond Aron francia filozófus, Az értelmiség ópiuma (L’Opium des intellectuels, 1955) című nagy hatású könyv szerzője itt átfogó tanulmányának második részét közli (az első rész az előző havi számban jelent meg; egyébként mindkét rész, ahogyan az Encounter összes évfolyama, hozzáférhető. Aron írásának címe: „Hanyatló Európánk védelmében” (My Defence of Our Decadent Europe). Európa a keleti despotizmus fenyegetése felől nézve hanyatlik. A kérdés tehát, mint mindig és azóta is, sikerül-e jó választ adni a szorongató fenyegetésre. Nem sikerül. A keleti despotizmus behelyettesíthető az első világháború utáni fasizmussal-nácizmussal és napjaink neonacionalista fedőnevű, de tökéletesen ideológiamentes populizmusával. A filozófus, a politikai elemző nem tehet mást, így Aron sem, mint hogy felelősségteljes szakmai felkészültséggel aprólékosan megvizsgálja a helyzetet, majd kijelenti, hogy a második világháború után a Nyugat csodát tett azzal, hogy magabiztosan ellenállt a Szovjetuniónak, és ezzel új erkölcsiséget és (talán) politikai egységet kovácsolt. Vállalni kell a gazdasági megszorításokat, mondja 1977-ben, különben atomjaira hullik szét a társadalom. Egy-két évvel később jött Reagan és Thatcher, aztán Gorbacsov, az új gazdaságpolitika, majd Európa átrajzolása, az EU bővítése (ami felfogható úgy is, mint válaszcsapás az egykori nyugati fellazításpolitikára, amelyet az Encounter is képviselt, csak annál, ma már jól látjuk, sokkal sikeresebb).

Az ír politikus és történész, Conor Cruise O’Brien „Szabadság és terror. Az erőszak illúziói, a felszabadítás téveszméi” (Liberty and Terror. Illusions of Violence, Delusions of Liberation) címmel tett közzé kisebb tanulmányt. The Cruiser, a Cirkáló, ahogyan gyakran nevezték, bár nem Észak-Írországban, hanem délen, a Köztársaságban élt, hiteles hang volt terrorizmusügyben. Felmenői részt vettek az 1916-os húsvéti felkelésben, amely az ír nemzetállam eredetmítoszának része, más nézőpontból azonban terrorista eszközökkel próbálta kicsikarni az angoloktól a – jogos – elszakadást. O’Brien változatos politikai utat járt be, volt nacionalista, liberális és szocialista. A brutális északír polgárháború hatására egy kiszámíthatatlan fordulattal – a megoldás reményét feladva – unionista lett: hiábavaló vállalkozás a sziget újraegyesítésével kísérletezni, úgy vélte, mindenki jobban jár, ha Észak-Írország az Egyesült Királyság része marad. Amikor ezt a cikket írta, éppen munkáspárti posta- és távíróügyi miniszter volt a dublini kormánykoalícióban. De bármiről írt bármelyik korszakában, akkor is oda kellett figyelni rá, ha nem értett vele egyet az ember. Ebben az írásban is eligazítja olvasóit a hetvenes évek világában, amikor az IRA, a Palesztin Felszabadítási Szervezet és más nemzeti felszabadítási szervezetek, valamint a Baader–Meinhof csoport nevű terrorszervezet naponta szerepelt a hírekben. Azt vizsgálja, hogy a demokrácia, amely tökéletlen és sebezhető, milyen választ adhat a terrorista fenyegetésre. A belfasti nagypénteki egyezmény 1998-ban ugyan lezárta az északír polgárháborút, de látjuk, milyen törékeny, a Brexit fenyegetésére máris reaktivizálta magát az Új IRA.

Még csak nem is ismétlődnek a dolgok, minden mozdulatlan.

De talán mégsem. Conor Cruise O’Brien írása akaratlanul is felhívja valamire a figyelmet, aminek 1976–1977-ben még jelét is alig lehetett látni. Írország akkor nyugat-európai szemmel nézve közepesen elmaradott és gazdaságilag szerény teljesítményű ország volt. Még alig tért magához a függetlenség megszerzését követő bezárkózásból, a visszafelé tekintő önmeghatározásból. Miután visszaszerezték – és nem a világpolitika mozgásának kiszámíthatatlan kegyelméből kapták vissza – az országukat 1922-ben, valahogy elvergődtek pár évtizeden át. Miniszterelnökük, Éamon de Valera, aki az 1916-os húsvéti felkelés szabadsághőséből retrográd miniszterelnök lett, 1943-ban lendületes rádióbeszédben fejtette ki, hogy a nők helye a tűzhely mellett van, a legények pedig, ha mulatni akarnak, szombat esténként népi táncot rophatnak a csűrben. Minden valamirevaló írójuk művét cenzúrával sújtották, börtönnel felérő árvaházakban kínozták a lányanyákat, az eltussolt papi pedofíliának semmi nem vetett gátat. Az angolok által hosszan üldözött katolicizmus ugyanis kvázi államvallás lett, az állam és az egyház szétválasztása nem történt meg. 1973-ig életben volt a törvény, amely szerint – a tanárok kivételével – minden nőnek fel kellett adnia az állását, ha férjhez ment, hogy el tudja látni családanyai feladatait.

Csakhogy De Valera megöregedett, megtették köztársasági elnöknek, protokolláris feladatokkal. 1959-től 1966-ig Seán Lemass vezette a kormányt, aki óvatos reformokat vezetett be. Például kedvezővé tette a gazdasági környezetet az amerikai tőkének.

És lassan, nem függetlenül a sok betiltott szerzőtől, a megalázott nőktől, meggyalázott fiúktól, a szabadabb szellemű és gazdaságilag prosperáló országokba emigrált tömegektől, eljött a pillanat, amikor az ország egyszer csak jó válaszokat adott az éppen esedékes politikai kérdésekre. Színre léptek a félelmetesen felkészült reformtörténészek és kultúrakritikusok, akik sorra lebontották a múltból itt ragadt előítéleteket. Egy-két évtized alatt minden megváltozott. Mintha hosszú fuldoklás és kapálózás után az ország hirtelen levegőhöz jutott volna. Mire az Európai Unió pénze rájuk szakadt, azt sem ellopni, sem elherdálni nem akarták. Még a 2008-as válság sem tudta komolyan megrendíteni őket. Mostanra Írország gazdag, nyugodt és nyitott hely lett, félig indiai származású és vállaltan meleg miniszterelnöke van. Az írek megszavazták az abortuszt, az azonos neműek házasságát, nem lehet törvény elé citálni, ha valakinek kedve támad istent káromolni, és így tovább.

Mitől fordulhat a látványos kudarcok sorozata győzelemmé? A kérdések mindig ugyanazok, az Encounter ragyogó elméket bérelt fel, hogy válaszoljanak. A jó válasz azonban onnan jött, ahonnan senki sem számított rá. Talán maguk az írek sem.