Csak a rend kedvéért térek vissza a témára: nem következett be az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij által december 1-re, vagy 2-ra jelzett, majd csak lebegtetett kijevi államcsíny. Még nyitott kérdés a mértékadónak tekintett amerikai sajtó, például a Washington Post által a közeljövőre jósolt,

nagyszabású, Ukrajna elleni orosz támadás ügye.

Az ezzel kapcsolatos híreket, feltételezéseket a magyar média fenntartás nélkül átvette, rémisztő címekkel közölte, bár a Kreml folyamatosan cáfolta őket. Ez azonban nem akadályozott meg egyeseket abban, hogy például hírül adják a témával kapcsolatban: „Egymással üvöltözött az orosz és az amerikai külügyminiszter”. Aztán az ilyen és hasonló a cikkekből rendre kiderül, hogy nem egészen az történt, amit a felzetben írtak, vagy nem is tudható pontosan, mi zajlott a színfalak mögött.

Jakov Kedmi izraeli elemző szerint főleg a nyugati média (de megjegyzem: egyes orosz szakértők) hisztériakeltése annak elfedésére szolgál, hogy a Biden-adminisztráció történelmi kiegyezésre kényszerül Oroszországgal és Kínával. Az ok: az USA gazdasági ereje, eladósodottsága nem alkalmas jelentős hadműveletek finanszírozására, amit az afganisztáni csapatkivonás is jelzett, miközben jelentős belső gazdasági és társadalmi problémákkal küzd az ország.

A nagy kiegyezésnél azonban még nem tartunk. Egyelőre azzal kell megelégednünk, hogy a jövő héten kedden, azaz december 7-én estére Biden–Putyin videó-csúcsot terveznek. A Szabadság Rádió értesülése szerint a virtuális tárgyalás fő témái: Ukrajna és a határai közelében zajló orosz csapatmozgások, az afganisztáni helyzet, az iráni atomprogram kérdése. Az elnökök megbeszélésének előestéjén zajló egyeztetéseken az orosz és az amerikai külügyek irányítója barátságosan rázogatta a másik kezét, ami persze nem akadályozta őket a későbbi határozott fogalmazásban. A NATO főtitkára kifejezetten tüzelte a kedélyeket, bár egyszersmind igyekezett hűteni is elsősorban a vérmes ukrajnai vezetőket. Mert

az ukrán államfő, talán a várható találkozó, s persze saját zuhanásszerű népszerűségvesztése miatt, a szokásosnál élesebb háborús hangot ütött meg a radában, azaz a kijevi parlamentben.

Ezen túlmenően az ukrán diplomácia képviselői a nemzetközi fórumokon, beleértve a médiumokat is, ha ez egyáltalán lehetséges, a szokásosnál erőteljesebb kirohanásokat intéztek Moszkva ellen, illetve sürgették a nyugati hadseregek fellépését az oroszokkal szemben. Céljuk, hogy nyílt harci cselekményekre késztessék Moszkvát. Feltehetően ez az oka, hogy az ukrán hadsereg mintha gyakrabban és nagyobb kaliberű ágyúkkal lőné mostanság a szakadár területeket. A háborús lelkesültség szítását szolgálta, hogy az elnök a parlament ülésén tüntette ki az Ukrajna hősének adományozható arany csillaggal a fasiszta-utód banderista szabad csapatok egyik harcosát.

Szintén bővelkedett erős kijelentésekben a Kelet és Nyugat közötti ütközőzóna másik szereplőjének Aljakszandr Lukasenka belarusz elnöknek a vasárnapi orosz ,,Hét Hírei”-nek adott interjúja. Ez is összefügghetett a csúcstalálkozó lélektani előkészítésével. S még azt sem zárnám ki, hogy a Kreml egyetértésével, amire az utalt, hogy az orosz állami tévé legbefolyásosabb vezetője, Dmitrij Kiszeljov készítette az interjút. Ebben Lukasenka többek között kijelentette:

nem tartja elképzelhetetlennek, hogy Oroszország Belaruszban helyezzen el atomrakétákat, ha a NATO folytatja a támadó fegyverek közelibbre telepítését.

Közbevetem, ami talán nem igazán tudatosult még a magyarországi közvéleményben. Miközben az elmúlt hetekben a lengyel–belarusz konfliktussal, a menedékkérők miatt a határon kialakult helyzettel foglalkoztak a tudósítások, addig jelentős lépések történtek Belarusz és Oroszország szövetséges államként való működtetése érdekében. A parlamentek együttes ülést tartottak, megsokasodtak a kormányfők, illetve a miniszterek, a szakértők megbeszélései, munkaértekezletei. Több száz törvény összehangolása zajlik, nem utolsó sorban a 2022-ben népszavazásra bocsátandó belarusz alkotmánynak az állam új státuszát is figyelembe vevő előkészítése.

A kancellári posztról való távozása előtt Angela Merkel kétszer is rákényszerült, hogy a menekültválság miatt felhívja telefonon az addig szinte nem létezőnek tekintett Lukasenkát. A beszélgetésben többször is elnökként, sőt ,,tisztelt” elnökként szólította meg őt, s ezzel lényegében elfogadta, hogy Lukasenka az ország törvényes államfője, amit eddig erősen vitattak Nyugaton. Természetesen ellenvethető, hogy az új német kormányt – amelynek külügyminiszter-jelöltje Annalena Baerbock meglehetősen éles hangot üt meg az orosz, a kínai és a belarusz vezetőkkel szemben – nem feltétlenül kötelezi Merkel példája. Ám ez még a jövő zenéje. Ami viszont tény: a minszki vezető nyilvánvalóan nem adta fel.

Már csak azért sem, mert a Nyugat esélyt sem adott neki, s tulajdonképpen maga kergette Putyin karjaiba.

Belaruszban, 2020 nyarán nem működött ugyanaz, mint hét-nyolc évvel ezelőtt Ukrajnában. A minszki fiataloknak csupán egy részét sikerült megszédíteni a szomszédos EU-országokból sugárzó médiumokon keresztül. Az ellenzéknek folyósított lengyel zlotyik, litvániai eurók és angol fontok sem hozták meg a remélt eredményt. Hiába mozgósították a megmozdulások szervezéséhez a külföldön kiképzett aktivistákat, állítottak ellenállamfő-jelöltet, sőt jelölteket. Főleg a vidéki tömegek, a munkások – talán mert pontosan érzékelték, hova jutott ugyanilyen forgatókönyv alapján a szomszédos Ukrajna – passzívak maradtak.

Lukasenka pedig, akinek esze ágában sem volt elszelelni a fővárosból, mint amiként ezt hasonló helyzetben a kijevi Janukovics tette, ettől csak határozottabb lett. Továbbra is kézben tartotta a fegyveres erőket, a belbiztonsági szervezeteket. S mivel egyértelművé vált, hogy be kell fejeznie addigi ravaszkodásait, mert a Nyugat számára szalonképtelen, az egyetlen mentsvárban a moszkvai Kremlben kellett menedéket keresnie. A hivatkozott interjúban például, az atomfegyverekkel kapcsolatos, bombasztikus kijelentésén túl, alighanem Putyinnal, vagy környezetével egyeztetve, azt is elmondta:

a belarusz–orosz szövetséges állam feladataihoz igazodva összehangolják a hadműveleti terveket.

Egy esetleges támadásnak a számottevő belarusz hadsereg állna ellen, ám nyomban beözönlene az orosz nyugati katonai körzet létszámban még nagyobb hadereje. Ennek figyelembe vételével tartanak közös hadgyakorlatot a két hadsereg kijelölt egységei néhány hónapon belül a belarusz–ukrán határ közelében. Azt pedig már vagy két hete kijelentette, amire eddig hét éven át nem volt hajlandó, hogy a Krímet de jure és de facto is Oroszország részének tekinti. S hozzátette: alig várja, hogy Vlagyimir Putyin oldalán ellátogasson oda, amivel nyomatékot adhatna szavainak.#

CÍMKÉP: Vlagyimir Putyin és Joe Biden 2021. június 16-án, Genfben – Egy izraeli elemző szerint a hisztériakeltés annak elfedésére szolgál, hogy a Biden-adminisztráció történelmi kiegyezésre kényszerül Oroszországgal és Kínával (Fotó forrása az orosz elnök honlapja)